Jelenkor, 1999. július-december (42. évfolyam, 7-12. szám)
1999-07-01 / 7-8. szám - Nagy Boglárka: A történelem 3B-s ceruzája (Kovács István: A gyermekkor tiindöklete)
juk, hogy gyönyörű nő volt), az édesanyának szóló ajánlással is felérő levél ismét visszautalni látszik a történeti kontextusra. Hogy a „korai önéletrajz" fragmentumainak szövedéke - gondosan kerülgetve a műfaji meghatározást - miképpen viszonyul saját történetiségének tudatához, egyáltalán szükséges-e, hogy viszonyt létesítsen, a szépíró és a történelem frivol harsona, a továbbiakban talán megválaszolható lesz. A gyermekkoründöklete negyvenegy hosszabb-rövidebb töredékből szerveződik, az egyes szám első személyű elbeszélő által lineárisan elmondott események sorából, melyek egyenesvonalúságát az emlékezés természetéből fakadó szimultaneitás szakítja meg néhol. Az elbeszélő, jelen esetben, egyesülve a szereplő funkcióval, autodiegetikus elbeszélést hozva létre, visszaemlékező pozíciójából adódóan nem gyermekkorú, amint ez a szerző számtalan idevonatkozó s már említett utalásából egyenesen következik, valamint a szöveg keletkezésére utaló évszámokból is (1972-1998), mégis olyan nézőpontból nyilatkozik meg, amely a kisiskolás korú gyerek perspektívájából igyekszik megteremteni egy személyes diskurzust, sikerrel. A felnőtt reprezentációja a múltról a gyermekkor metaforájának kontextusában értelmezendő. Ily módon egy sajátosan működő nyelv és sajátos történetszemlélet kerekedik ki a fragmentumok egymásutánjából; az idő teremtette és uralta távolság, a visszatekintés „magas" pozíciója azonban nem teszi teleologikussá az élettörténet e szakaszát. Hayden White A történelem terhe című, egyebek közt a történeti és az irodalmi narratíva összehasonlítását is tárgyaló kötetének előszavában mondja a következőt: „Nem gondolom, hogy az eseményeket a nyelv határozza meg, azt azonban igen, hogy bármely jelentést tulajdonítsunk egy bizonyos eseménynek, az a nyelvben és a nyelv segítségével jön létre." Kovács István következetesen képes a narrativizálásnak ezt a folyamatát a gyermeki kvázi-logika szerint végigvinni, a résztvevő szemszögéből, hol ironikus, hol metaforikus, hol e bizonyos kvázi-logika szerint kauzálisan, az explicandum aktusát az olvasóra bízva. Ahol mégis kiszól a szerző ebből a beszédhelyzetből, ott mindig el is csúszik, mint a következőkben: „Hányan és hányszor perzselték fel egyetlen szóval, mozdulattal a gyermekkor tájait, ahol a hajszolt lélek felnőttként megpihenhetne." Ez a kilépés okozza az elbeszélés kitartott szólamának vesztét a kötet zárófejezetében, mely közvetlenül az 1956-os forradalom eseményeit metaforizálja. Jellegzetesen rövid, kijelentő mondatok sorjáznak a korai önéletrajzban, melyeket függő beszéd szakít meg, amikor a gyermeknyelv retorizáltsága nem képes átfogni a felnőtt gondolkodásának hol reflektívebb, hol elmosódóbb, mert homályos szintjeit. A könyv első mondata: „Az anyanyelv első szavaitól félek." - az értelmezés aktusa, a kimondás gesztusa egyszerre félelmetes és komikus a gyermek retorikájában, gondolkodásában, nyelvalkotó képességében. („Pedig ő [Izsó bácsi] nagyon okos ember. »Nyolc nyelven beszél« - ahogy anyám a folyosón suttogta. Addig csak valamiről hallottam, hogy hét nyelven tud beszélni."; „Róla mondták azt, hogy kula, illetve hogy kulák, pedig csak egyedül volt.") A gyermekkor tündöklete főhőse anyai nagyanyjánál, Mezőcsáton, később a nagymama halála előtt, az iskoláskor kezdetétől egy Budapest határán álló tüdőszanatóriumban, anyja munkahelyén viseli a felnőttek és a gyerekek világára súlyosan és ellentmondásosan nehezedő történelem kihívásait. A szanatórium, valahol a Budakeszi út végén, erdők, hegyek övezte zártsága, mikrotársadalmával (melyben a fertőző tüdőbetegtől óvakodni kell) különös mitikus világot alkot. Jóval kiszámíthatatlanabb és értelmezhetetlenebb a falusi társadalomnál (egyben titokzatosabb is), ahol legalább rokonok veszik körül az embert („rokon, attól mindig tartottam"). A szanatóriumban a portás több nyelven beszél, az anya munkahelyén a telefonközpontban egy kopasz ember, az ország vezetőjének képe lóg - „Akkor ő a kisbíró. Az ország kisbírója", de a portásszobában egy sokkal szebb, bajuszos ember portréja függ: „».. .az az ember a te apád.« »Az enyém ugyan nem... - fordulok felé kissé rosszalló csodálkozással. - Az enyém eltűnt a háborúban... a másodikban.« »Õ mindnyájunk apja. Ő Sztálin.«"; ott van a nagyothalló Irén néni, akit, mert zsidó volt, a Dunába lőttek, de egy jégtáblába kapaszkodva megmenekült; a portások, kertészek és takarítónők „egy időben csupa grófok, bárók, tábornokok és grófnők meg apácák voltak a szanatóriumban". E mitizált helyen rója a történelem mély tónusú, 3B-s ceruzája a főhős sorsába azokat a jeleket, melyekre foly-