Jelenkor, 2000. január-június (43. évfolyam, 1-6. szám)
2000-01-01 / 1. szám - Hárs Endre: Fikció=önéletrajz : Filozófiai antropológiai vázlat avagy fiction-science
fogalmat, amit a 'fikció' szó jelöl, nehéz volna arra a tárgyiasságra, illetve - illúzió ide vagy oda - arra a személyességre vonatkoztatni, amit az 'önéletrajz' jelöl. Ezzel tehát egyszerre hoztam magam nehéz és hálás helyzetbe: szabad a pálya, de mihez? A következőkben három argumentatív lépésben szeretnék közelíteni ehhez a teoretikus senkiföldjéhez. Először a narrativitás antropológiai dimenzióinak felidézésére hívom segítségül két, különösebb szisztéma nélkül választott szerző elképzeléseit (1). Ezt követően, mintegy az elvonttól a konkrét felé ugyancsak szerzők mentén haladva azokat a konzekvenciákat veszem számba, amelyekkel a narrativitás antropológiája az Én-re vonatkozóan szolgál (2). Harmadik lépésként a fikció, a referencia és a közvetítés (a szövegimmanencia megszűntével) újból aktuális problémáját érintve szeretnék a személyesség és az egyszeriség egy olyan fikcionális fogalmához érni, amely lehetővé teszi, hogy a fikció-mint önéletrajz viszony iménti problémás szó-szerintiségében is jelentésessé váljon (3). Az első lépésnek mindjárt nagyon szép címet is adtam, ezt: (1) A narrativitás antropológiai heurisztikája Újraolvasott szerzőkhöz folyamodom, s illik, hogy - ha csak röviden is - összefoglaljam szóba jövő műveik jelen összefüggésben fontos mozzanatait. Ki ne emlékezne például Jean-François Lyotard nevezetes téziseire a narratív tudás pragmatikájáról? Leírását Lyotard két szempont között lebegteti: a narratív tudás egyrészt a tudományos tudás által kizárt tudásformák (például hagyományok, megszokások, kulturális kompetenciák, „a tenni tudás, az élni tudás, a meghallgatni tudás") refúgiuma, másrészt az a nagyobb halmaz, amely a tudományos tudást is magában foglalja. Lyotard koncepciójának jelen összefüggésben három mozzanatát érdemes kiemelni (a-c). (a) Az első, hogy a narratív tudás a tudományos tudás objektivációs kísérleteivel szemben „egy szubjektumban megtestesülő egyedi forma, amely az azt konstituáló különböző kompetenciákból tevődik össze".101 (b) A narratív tudás legmeghatározóbb tulajdonsága, s itt kiemelendő második mozzanata, hogy a narratív forma által uralt: ,,[a]z elbeszélés ennek a tudásnak par excellence formája".11 Lyotard-t ez a feltétel segíti hozzá a nagy elbeszélések legitimációs történetének megalkotásához. (c) A narratív tudás itt számba jövő harmadik mozzanata azonban az időre gyakorolt hatása. Hogy, hogy nem, Lyotard a tudományos tudáshoz rendeli az idő diakronicitásának emlékező-projektáló fenntartását, s a narratív tudáshoz azta különös időbeliséget, amely teljességgel ütközik tudásunknak azzal az aranyszabályával, hogy "Ne felejts!"'12 Mivelhogy „[a] közösség a maga kötelékének az anyagát nemcsak az elmondott elbeszélés jelentésében találja meg, hanem az elmondás tevékenységében is. Az elbeszélések hivatkozása a múlthoz tartozónak tűnhet, de igazából mindig egykorú ezzel a tevékenységgel. A mai tevékenység az, ami az Én hallottam-tól a Majd meghalljátok!-ig tartó röpke időt kibontja."13 9 Jean-Francois Lyotard: „A posztmodern állapot", Ford. Bujatos István, Orosz László, In: Uő: Jürgen Habermas, Richard Rorty: A posztmodern állapot, Budapest (Századvég-Gond), 1993, 7-145, 45. o. 10 I. m. 46. o. Itt, akárcsak a következő mozzanatnál, érdemes volna Hans Blumenbergre hivatkozni, hely szűkében azonban csak megjegyzem, hogy mondandóm előkészítéséhez az ő Arbeit am Mythos című munkájának (Frankfurt/Main [Suhrkamp] 1979) néhány tézisét is választhattam volna. 111. m. 48. o. 12 I. m. 53. o. 13 I. m. 53. o.