Jelenkor, 2000. július-december (43. évfolyam, 7-12. szám)
2000-12-01 / 12. szám - Milbacher Róbert: Egy sikeres kísérlet tanulságairól és várható következményeiről : Margócsy István: Petőfi Sándor. Kísérlet
latra lenne szükség, amennyit egy ember most akár egy teljes életpálya során sem tudna elvégezni. .." (5. o.) A könyvet szerzője (az alcímben is jelezve) kísérletnek nevezi - vélhetőleg az essay, essai mintájára - elhatárolva munkáját a szigorú tudományosság műfaji kánonjától (lásd: monográfia!). Az Előszóban több definíciós lehetőséget is kínál az olvasó számára, nevezve tanulmányát mélyfúrásnak, vitairatnak, interpretációs javaslatnak, teszi mindezt igen-igen távol a monográfia objektív igazságokat kinyilatkoztató narratív hagyományától. Természetesen nem véletlen mindez, hiszen célja éppen a Petőfiről szóló diskurzus élénkítése: „...a jelenlegi kutatásokat úgyis csak az elevenítené fel, ha egyszerre több és többféle határozott koncepció is megfogalmazná önmagát." (8. o.) Margócsy István könyve megítélésem szerint nem egyszerűen „élénkíti" a Petőfi-irodalmat, hanem számos elemében igyekszik „lebontani" azt a vélekedéskomplexumot, amely mindmáig uralja a Petőfiről szóló lehetséges megszólalások rendjét. Ennek ellenére a könyv nyelvezete sehol sem agresszíven dekanonizáló vagy deheroizáló, radikalitása szinte észrevétlenül, ám annál módszeresebb alapossággal alakítja át az olvasó Petőfiképét. A könyv elolvasása után az ideális olvasó ugyanis nem (vagy legalábbis nem nyugodt lelkiismerettel) beszélhet többé az „üstökös zseniről", a „nép egyszerű fiáról", az „ösztönös, természetes, verseiben az életét közvetlenül megéneklő költőről", sőt csak fenntartásokkal szólhat a „szabadság apostoláról" stb. A Margócsy könyvét alkotó öt - tulajdonképpen önálló - tanulmány azokat a problémákat tematizálja, amelyeken a Petőfi-diskurzus nyugodni látszik: (1) Petőfi kultuszát, (2) fellépésének és fogadtatásának történetét, (3) a költői szerepek problémáját, (4) a romantika és realizmus kérdését, valamint (5) a szabadságfogalom működését és működtetését. Mivel „az a Petőfi-kép, amely [...] ránk hagyományozódott, rendkívül erős és egységes" (136. o.), a vitairatnak szánt tanulmány időnként kénytelen az ellenbeszéd retorikáját és pozícióját felvenni, amely azonban mégsem uralkodik el a könyvön - még a romantikus Petőfiről szóló fejezeten sem, amelyben pedig az elmúlt negyedszázad realizmus-elvű szakirodalmával vitatkozik a szerző. (Annyit azonban megjegyeznék, hogy mivel a realizmus vagy romanticizmus bináris kódoltsága meghatározza a választás kényszerét, az adott fejezet végére túlságosan is meggyőző lesz a romanticizmus kizárólagossága, amely megint egyoldalúvá teszi a színesíteni kívánt képet.) A könyv első tanulmánya a Petőfi-kultuszról értekezik, pontosabban arról beszél, hogy Petőfi kultikus megítélése mindenfajta - a költőről szóló - értekezői nyelvet meghatároz: „...a tudományos szakirodalomban is lépten-nyomon jelen vannak ama kultikus gesztusok, melyeket pedig szeretünk tudományon kívüli »laikus« megnyilvánulásoknak tartani; sőt, nemcsak hogy jelen vannak, hanem tulajdonképpen paradigmateremtő erővel is fel tudnak lépni..." (26. o.) Ezt a tételt olyan szerzők (például Horváth János, Pándi Pál) retorikájával és vélhető beállítódásával példázza, akik pedig szigorú tárgyilagosságot, rigorózus és pontos tudományosságot ígérnek Petőfiről szólván. Margócsy tétele szerint a Petőfiről folyó diskurzus retorikáját alapvetően nem a tanácsadó (genus deliberativum), hanem a bemutató beszéd (genus demonstrativum) uralja, dicséret (laudatio) vagy ritkábban a feddés (vituperatio) formájában. Ennek a retorikai megközelítésnek a termékenységéről bizonyára senkit sem kell meggyőzni, ugyanakkor talán alapjául szolgálhat annak a kevéssé differenciált elképzelésnek, amely a Petőfi-kultusz Margócsy-féle interpretációját meghatározza. Margócsy megpróbálkozik azzal, hogy néhány alapfogalomra vezesse vissza a Petőfit tárgyaló tudományos értekezések kultikus hagyományát, s így talál rá többek között a „kultusz központi feltételezését" adó problémára, az „igazság" (31. o.) kérdésére. Ugyanakkor azok az alapfogalmak („kritizálhatatlanság", „összemérhetetlenség", „tökéletes öntörvényűség", „zseniális emberfelettiség" 41. o.), amelyekkel Margócsy a Petőfivel kapcsolatos kultusz alapszerkezetét igyekszik leírni, nem