Jelenkor, 2002. július-december (45. évfolyam, 7-12. szám)

2002-12-01 / 12. szám - Schein Gábor: Összekötni az összeköthetetlent: Megjegyzések Kertész Imre prózájához

idill közti billegés retorikai alakzatait a regényben az irónia kettőssége határozza meg. Te­hát a regény nyelve az árnyak és az árnyalatok szétválaszthatatlanságának 23 tudatában nem tesz pozitív állításokat Auschwitzról, a szempontok szüntelen szétmozgatásával radi­kálisan igyekszik elhárítani magától az áthelyezések, a behelyettesítések totalizáló tenden­ciáját. E nyelv minduntalan leleplezi saját retorikus torzításait,24 esztétikai konstrukcióját, uralhatatlan mozgása semmilyen jelentésben nem rögzíthető. A Sorstalanság nyelve mind­ezt leginkább a „természetesen" szó használatában teszi láthatóvá. E szó minden előfordu­lása egyszerre fejezi ki, hogy mindaz, ami történik, az élet koncentrációs táborbeli normali­­tásához képest érthető és elfogadható, viszont maga a koncentrációs tábor mint normalitás elfogadhatatlan. E szóban, amely a Sorstalanság nyelvének mintegy esszenciáját adja, ott hú­zódik az irónia hasadása, amely az esemény történelmenkívüliségének és történelembe való beírtságának törése szerint kettéosztja a rögzíthetetlen referencialitású kijelentéseket, és a két rész között éppen úgy nem tartható fenn a beszélgetés, éppen úgy nem vezethetnek el az Auschwitz név közös jelentéséhez, ahogyan a „természetesen" szó használatáról vitat­kozó Köves és az újságíró között sem születhet megállapodás róla. Mindezzel kapcsolatban azonban érdemes egy megszorítást tennünk. Kertész Imre pró­zája olyan sűrű, belső intertextuális hálóként íródik, amelyben a műfajok lényegében elha­­tárolhatatlanná válnak. A Sorstalanság szövege tartalmaz paratextuális önmeghatározást, és e mű regény voltát valóban soha senkinek nem jutott eszébe kétségbe vonni. A Kaddis ese­tében viszont az olvasatok egyfajta műfaji eldöntetlenségben kénytelenek megvalósítani a mű jelentéseit, miközben bármiféle elmozdulás, olvasói döntés az esszé vagy a kisregény ja­vára lényegesen befolyásolja az értelmezést. Hasonló helyzetben találjuk magunkat a műfa­jilag látszólag sokkal definiáltabb Gályanapló vagy a talán legvitatottabb recepciójú Kertész­mű, a Valaki más olvastán. E könyvek ugyanis klasszikus értelemben nem naplók, címük egyszerre kínálja fel és vonja meg a Ph. Lejeune által emlegetett „önéletrajzi szerződés" le­hetőségét. A műfajiság tehát Kertész legtöbb művében nem paratextuális besorolás, hanem bármikor módosítható olvasói döntés eredménye. Ennek tudatában vélem úgy, hogy az Auschwitzról szóló szellemtelenítő beszéd rögzíthetetlenségét leginkább műveinek az esszé felé való eltolódása veszélyezteti, pontosabban­­ ha e műveket egy skálán helyeznénk el, amelynek egyik végpontján az egyértelműen regényként meghatározható Sorstalanság, a másikon az egyértelműen esszéként definiálható előadások helyezkednének el­­ a szöve­gek által létrehozott intertextuális hálónak az előadásokhoz kötött értelmezői felbontása. Ha Auschwitz eseményében olyan erkölcsi imperatívuszt keresünk, amely kikény­szeríti döntésünket, az összeköthetetlent kellene összekötnünk, és ez különösen érvényes akkor, ha - mint Kertész - a történtekben egyfajta negatívumot, akár a kinyilatkoztatás negatív megerősítését látjuk. Mindez még akkor is így van, ha Kertész prózája kizárja a retrospektív ítélet lehetőségét azzal, hogy a túlélőt - számos regénnyel és filmmel ellen­tétben - nem fenyegető és követelő kísértet képében visszatérő hősként ábrázolja. Hiszen a jelentést, amelyet a hős őriz, éppen a holokauszt zúzta szét. Ez az érv szól leginkább a fikció mellett, amint azt Geoffrey Hartmann A leghosszabb árnyék című könyvében hang­súlyozza, hiszen a töréssel szembesülő emlékezet nyelve csakis „a szavak és az esemé­nyek defamilizációján"25 keresztül szólalhat meg, egyfajta nézői, megfigyelői magatartás közepette. Mindez stiláris értelemben nem jelent mást, ahogy a „természetesen" szó hasz­nálatában láttuk, mint a tagadás tagadását, ami sosem rögzíthető állításként, megmarad az összeköthetetlenség billegésében, a történelmenkívüliség és a történelem senkiföldjén. 23 Kertész Imre: Sorstalanság, 122. 24 Vári György: „Esztétikum, Auschwitz, történetfilozófia. Kertész Imre: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt", in: Értelmezések az elmúlt századból, Sensus Füzetek, Jelenkor Ki­adó, Pécs, 2002.153-182. 25 Geoffrey Hartmann: Der längste Schatten, Aufbau Verlag, Berlin, 1999.13.

Next