Jelenkor, 2002. július-december (45. évfolyam, 7-12. szám)
2002-12-01 / 12. szám - Schein Gábor: Összekötni az összeköthetetlent: Megjegyzések Kertész Imre prózájához
az apa és az Auschwitz szavak bennem egyforma visszhangot vernek, mondtam a feleségemnek. És ha igaz az az állítás, hogy isten felmagasztalt apa, akkor isten nekem Auschwitz képében nyilatkozott meg, mondtam a feleségemnek."21 Innen tekintve azonban meglehetősen kétséges, hogy elbeszélhető-e a holokauszt meghozott vagy nem meghozott döntések eredményeként. A kísértetek nem a szellem, hanem az élet hétköznapi rendjébe illesztik, ami történt. Hiszen a döntés és a szabadság állapota olyan hermeneutikai körbe illeszkedik (ahhoz, hogy dönteni tudjak, szabadnak kell lennem, a szabadság azonban döntések meghozatalát vagy elkerülését jelenti, ahol a szabadság nem valamire vonatkozik, feltétel nélküli, mégis elválaszthatatlan marad attól, ami különbözik tőle, vagyis a feltételek sorától és mindazoktól a dolgoktól, amelyek lehetővé teszik, hogy beíródjék a történelembe, a jogba, a politikába. Az embert döntésképessé tevő szabadság eszménye tehát abszolút, de a gyakorlata nem az, az élet feltételei közül nem léphetünk ki, amit mi sem mutat jobban, mint hogy egy parancsuralmi rezsimben a szabadság választása végső helyzetben öngyilkossággal egyenlő. (A „parancsra tettem" érve minden helyzetet végsőnek tüntet fel.) A Sorstalanság Köves Györgye az öreg Steinernek válaszolva mintegy az esszéíró Kertész Imrével szemben is hivatkozik arra, amiben az úgynevezett névtelen áldozatok és az úgynevezett névtelen bűnösök hétköznapjai valószínűleg közösek voltak. „Mindenki lépett, amíg csak léphetett, én is megtettem a magam lépéseit, és nem csupán a birkenaui sorban, hanem már itthon. (...) Semmi sem igaz, nincs más vér és nincs egyéb, csak... akadtam el, de jutott hirtelen az újságíró szava az eszembe: csak adott helyzetek vannak és a bennük lévő újabb adottságok."22 Ha Auschwitz Kertész értelmezésében nem tragédia, hanem éppen a tragédia lehetőségének elvesztése, akkor mindenekelőtt a döntés, a sors önkéntes és szabad megválasztásának lehetetlensége miatt az, és ez nem csupán a foglyokra, elhurcoltakra érvényes. Ahogyan a halál tömeghalál, a gyilkosság is tömeggyilkosság volt, technikailag megbízhatóan kivitelezett, személytelen aljasság. Köves György legközelebb, ha kérdenék, a lágerek boldogságáról beszélne, Auschwitz idilljéről. Hayden White híressé vált esszéjében, A történelmi cselekményesítés és az igazság problémájában azt kutatja, hogy amennyiben a történelmi tények nem adottak és nem csak egyféle módon elbeszélhetők („úgy, ahogyan az valóban megtörtént"), szelektálhatunk-e bizonyos események különféle elbeszélései közt, és ha igen, mi alapján. A „versengő elbeszélések" legitimációjának kérdése Auschwitz mint egészen speciális esemény esetében válik igazán súlyossá. A történelemben való élés lehetőségének helyreállítása érdekében meg szeretnénk találni benne az etikai imperatívusz ismeretelméleti megalapozását, ám ez mintha nem lenne lehetséges másként, csak szellemek, kísértetek életre keltésével. Az a billegés, kiegyensúlyozatlanság, amelyet a szabadság és a szabadság történelembe való problematikus beíródását lehetővé tevő feltételek közt tapasztaltunk, a Sorstalanságnak szinte minden passzusában, mondatában jelentkezik. Példaként hadd idézzek egyet onnan, amikor Köves György már hatvanadmagával az Auschwitzba tartó vagonban ül. „A vonatban ennél kényelmesebben ültem. De ha úgy tetszett, fel is állhattam, sőt még akár pár lépést is tehettem például az edény irányába, ennek ugyanis a kocsi hátsó jobb sarkában volt a helye. Először azt a határozatot hoztuk róla, hogy lehetőség szerint csak kisebb szükség céljából alkalmazzuk. De hát, ahogy múlt az idő, sokan kényszerültünk úgy tapasztalni, hogy a természet parancsa mégis erősebb a fogadalmunknál, s aszerint is cselekedni, úgy mi, fiúk, mint a férfiak, no meg a nők között is, igen belátható módon, természetesen." A szabadság és a rabság, az elhatározás és a kényszer, metaforikusan fogalmazva a pokol és az 21 Kertész Imre: Kaddis..., 182-183. 22 Kertész Imre: Sorstalanság, 207.