Jelenkor, 2004. január-június (47. évfolyam, 1-6. szám)
2004-02-01 / 2. szám - Márton László: A nemzet mint árnyék: Jaroslav Durych: Wallenstein árnyai
Nem ismerem eléggé a cseh irodalmat ahhoz, hogy Durychot el tudjam helyezni benne.* Annyi biztos, hogy egy jelentős hagyományhoz kapcsolódik, amely a magyar olvasó előtt jórészt rejtve maradt. Én először Jan Zahradnícek verseinek olvasásakor találkoztam ezzel a hagyománnyal. Hogy pontosabb legyek: a találkozás ekkor vált számomra tudatossá, egyébként már korábban sor került rá, még a nyolcvanas években, amikor felfigyeltem Libuse Moníková (1945-1998) A homlokzat című regényére. Moníková 1968 után elhagyta hazáját, íróként feladta anyanyelvét, összes munkáját németül írta. Ugyanakkor arra tette fel az életét, hogy a cseh kultúrát (nemcsak a teljesítményeket, a kontextust is) felidézze az idegen közegben, konkrétan a baloldali nyugatnémet irodalmi közegben. A homlokzat című regény írói sarkcsillaga kétségkívül Hasek (a szibériai fejezetekben az ő nyomainak felkutatása folyik), de különben is jókora írói arcképcsarnok rajzolódik ki a regény lapjain az excentrikus Ladislav Klímától a fiatalon meghalt, zseniális Karol Macháig. Durychról mindenesetre nem esik szó. Ehhez képest Moníková négy főhőse, négy elátkozott (vagyis 1968 után munkátlanságra kárhoztatott) képzőművész egyfolytában Wallenstein friedlandi kastélyának homlokzati frízeit restaurálja, és mire a frízek végére érnek, kezdhetik elölről. Ez, ha jól értem, tekinthető az elfojtott katolikus-barokk hagyomány bosszújának is. Mindent összevéve: nem tudom eldönteni, hogy a Wallenstein árnyai című regény nagysága (és olykor kicsinysége) mennyiben egyetemes, mennyiben lokális. Úgy gondolom azonban, ha a figyelmes magyar olvasó azt is tudomásul veszi belőle, ami röghözkötött, a regénynek valamivel több esélye lesz az európai megértésre. És, hosszabb távon, egy sor magyar regénynek is. Ezúton is szeretném megköszönni Bojtár Endre és Berkes Tamás ide vonatkozó szíves útbaigazításait. (M. L.) Jaroslav Durych (1886-1962), prózaíró, költő, drámaíró és publicista, a huszadik századi cseh irodalom jeles reprezentánsa. Az évtizedeken át katonaorvosként tevékenykedő tollforgató kivételes tehetségű stílusművészként s a katolicizmus szellemiségének markáns képviselőjeként vonult be az irodalomtörténetbe. A látványosan szekularizálódott Csehországban egyebek mellett azzal keltett feltűnést, hogy a humanizmus ateista és racionalista alapokon nyugvó értelmezését elutasítva a vallás hittételeit tekintette irányadónak, s kortársai nagy többségétől eltérően szkeptikusan viszonyult a világ jobbá tételét hirdető tanokhoz: az evilági „megváltást" ígérő (ál)tudományos elméletekkel a keresztényi szeretet eszméjét, a tisztaság és ártatlanság erényét, a szépség hatalmát s az Istenbe vetett bizalom megmentő erejét szegezte szembe. Pályáját költőként kezdte és több színművet is írt, legjelentősebb művei azonban a próza területén születtek meg. Ihletének legfőbb forrását a katolicizmus eszményeinek megfelelően felfogott szerelem és a cseh történelem - s ezen belül a harmincéves háború időszaka - jelentette. Fontosabb művei: A legfőbb remény (1920); Százszorszép (Ledmikráska, 1925); Wallenstein árnyai (Bloudéní, 1929 - a Kalligram Kiadó gondozásában 2003-ban magyarul is megjelent); Dal a rózsáról (Písen o rozi, 1934); Isten szivárványa (Bozí duha, 1955 - a Kalligram Kiadó 2002-ben magyarul is megjelentette). Lélek és csillag (Duse a dvezda, 1969). (G. Kovács László jegyzete) 134