Jelenkor, 2004. július-december (47. évfolyam, 7-12. szám)
2004-12-01 / 12. szám - Gyáni Gábor: A történelem mint kirakós játék? (Tudomány és művészet között. A modern történelemelmélet problémái)
többféleképp „textualizálódik", ez csak látszólagos, és nem tényleges oppozíció. Ezért tehát „...a textualitás arra szolgál, hogy a valóság fogalma kevésbé legyen dogmatikus, mivel rámutat arra a tényre, hogy az e kérdésekhez létesített kritikai perspektíváink 'már mindig' előfeltételezik a nyelvhasználat problémáját, [...mivel a] történész számára a 'kontextus' vagy a 'valóság' rekonstrukciója a múlt 'szövegesített' maradványai alapján megy végbe". (171-172. o.) A történettudomány fő sajátossága La Capra szerint „a múlt dokumentarikus rekonstrukciója és a múlttal folytatott párbeszéd közti kapcsolat problémája". Az, hogy a történelmi dokumentum mindig csak utólag kap jelentést, merőben más megvilágításba helyezi a forrás és a referense közti kapcsolat természetét: e nézőpontból „...a történettudomány tisztán dokumentarikus felfogása maga sem más, mint heurisztikus fikció, hiszen a leírás sohasem lehet tiszta, mivel valamely tény csak akkor releváns egy beszámolóra nézve, ha kiválasztása egy témára vagy bizonyos, a múltnak feltett kérdésre való tekintettel történik meg". (200-201. o.) Megfontolva a kötet némelyik szerzőjének a szőnyegen heverő kérdésről vallott s itt csak röviden felvillantott nézetét, fel kell tennünk végül a kérdést: ha úgymond kirakós játékként alkotjuk újra a múlt előre adott képét (bár egyik-másik képkocka továbbra is hiányozni fog), valóban csak a munka végén derül majd ki, hogy mi látható a képen? Nem éppen fordítva szokott a történész eljárni, úgy tehát, ahogy egyebek közt Georges Duby jellemzi önnön munkamódszerét: „Először gondosan felépítem a szerkezetet, [...amely] egészében már követi az épület alakját, mert rögtön magam elé kell képzelnem az egész építményt. [...] Ezt követően az épület vázát pontról pontra megerősítem, megvastagítom az íveket, rátérek a részletekre, amíg ki nem feszítem a sűrű hálót, amelyben minden érvnek, minden gondolatnak helye van, a megfogalmazás logikus menetében." (Kiemelés tőlem - Gy. G.) (Georges Duby: Folytonos történelem, Bp., 2000. 54. o.) Ezek után komoly kétségeink támadnak az utólagos képalkotás koncepcióját illetően. Ahhoz ugyanis, hogy valaki bármilyen képet össze tudjon egyáltalán rakni, minden bizonnyal már előzőleg határozott elképzeléssel kell rendelkeznie arról, hogy milyen történet beszélhető el a múlt általa megismert nyomaiból, és hogy miféle történet alkotható saját személyes érdeklődése okán. Dante jut e ponton eszünkbe, aki szerint „amit egy narratíva kezdetének választunk, a befejezés határozza meg. [...] A narráció egyik legfontosabb feladata színpadot állítani ahhoz a cselekményhez, ami majd a végkifejlethez vezet, s leírása annak a változásnak a magyarázata, amelynek a kezdet és a befejezés a két végpontját alkotja". (A narratívok szerepe a történeti magyarázatban, 75. o.) Innen pedig már csak egy ugrás Hayden White tropológiai reprezentáció-elmélete vagy Frank Ankersmit narratív szubsztancia-fogalma; azért nem kerítek ezúttal sort az utóbbiak ismertetésére, mert megteszi ezt helyettem Kisantal Tamás a Bevezetőben, ráadásul White és Ankersmith kötetben közölt írásai nem is kívánják meg ezt a fajta bemutatást. Mire használható tehát a Tudomány és művészet között című tanulmánykötet? Többek közt arra, hogy saját öröklött (és nemegyszer reflektálatlanul képviselt) szakmai - a priori - szemléleti előfeltevéseinket, hogy ne mondjam: megrögzött előítételeteinket hozzámérjük a napjainkban megint és különösen nagy intenzitással újragondolt episztemológiai felvetésekhez. Jelen kötet ehhez járul hozzá komoly szellemi munícióval és széles körű tárgyi tudással. Mindazokat pedig, akik ennél is többre vágynak, kétoldalas tájékoztató bibliográfia segíti a nemzetközi elméleti és nemcsak magyar nyelvű szakirodalom felkutatásában.