Jelenkor, 2006. január-június (49. évfolyam, 1-6. szám)

2006-04-01 / 4. szám - Nyáry István: A történelem mint problémás tudomány

dern kánonban is folytatja azt a gyakorlatot, hogy az első megjelenéshez képest átdolgozta kötetben újra megjelenő írásait az önismétlések, átfedések kiküszöbölésére, s ennek kö­szönhetően a kötet írásai sokkal inkább összefüggő egészet képeznek. A posztmodern fogalmával kapcsolatban természetesen nemcsak a történészek kö­zött keletkeznek „szívós életű előítéletek", de máig előfordul, hogy olyan fogalmak szi­nonimájaként használják tévesen, mint „filozófiai relativizmus" vagy „szövegirodalom", holott, mint Gyáni Lyotard nyomán leszögezi, a posztmodern elsősorban állapot, a tudás mai állapota, bár éppen természetéből következően nincs s nem is lehet kizárólagos defi­níciója. De azt is hozzá kell tenni, hogy megközelítésmódja, amint magának a fogalom­nak a megalkotása is filozófiai eredetű, és ezt a szemléletet és tudást (sokszor nem is je­lenkori, hanem régebbi korokból eredő elméletek felhasználásával) terjeszti ki a világra és az arról szóló beszédre. Ebből következik interdiszciplinaritása is, hiszen az irodalom­­tudomány, a művészettörténet vagy a pszichológia zárt terei között a bölcseleti invenció hozza létre az átjárást, s ennek nyomán kerülhet aztán sor az egyes területek saját munka­­módszereinek egymást megtermékenyítő újragondolására és alkalmazására - s az ettől való ódzkodás az egyes tudományágaknak ma már nem válhat hasznára. Bölcseleti ab­ban a tekintetben is, hogy a legalapvetőbb kérdéseket fogalmazza újra, legtöbbször igen radikális módon, amelyre jó példa - és itt visszatérek Gyáni Gábor gondolatmenetéhez - Foucault, akinek A szavak és a dolgok című könyve a történelem tudománya alatt is meg­rengette a talajt, hiszen a történetírás addig egzaktnak hitt tudományosságába vetett hitet kérdőjelezte meg. A múlt immár nem homogén és folytonos, hanem heterogén és diszkontinuus, mely minden kritikai ellenvetés ellenére (Castel) azzal szembesíti a törté­nészt, hogy a történelem valóságát a róla szóló leírásnak kell megalkotnia. Alapállás az episztemológiai szkepszis, a nyelvi megelőzöttség tapasztalata. Gyáni elméleti pozíciójá­nak kiindulópontja és sarkköve az úgynevezett újhistoricizmus legnevezetesebb alakjá­nak, Hayden White-nak a Metahistory-ja, mely a posztmodern filozófiák történettudomá­nyi leképződésének tekinthető, s amelyben a központi kérdés épp a történész munkájának gyökeres újraértelmezése. Eszerint a történész, amikor látszólag a tények alapján rekonstruálja és elbeszéli az általa vizsgált eseményeket, valójában ugyanúgy fik­ciót hoz létre, mint például a regényíró. Már az események közti választás sem objektív, és a történész saját intenciói szerint történik. Az elbeszélés megalkotásának logikáját nem a valóság vélt vagy valós folyamatai határozzák meg, hanem a nyelv retorikus természete és a narrativitás szabályai, amikor a szöveg szerzője a múlt eseményeit értelemmel látja el. Maga a történelem tehát nem egy létező valami, hanem gondolati konstrukció. Ezért a történeti narratíva igazságát sem a valóságos folyamatok igazolják vissza, hanem a narra­tív igazság, amely viszont gyakran teleologikussággal és evolucionizmussal lép kölcsön­hatásba, s amely pozíciók kritikája és újraértelmezése az új történészi gyakorlat fontos fel­adata lehet. Gyáni a továbbiakban White koncepcióját veti össze és ütközteti hasonló elméleti felvetésekkel. Mivel a történelem hagyományosan tény tudomány­ként határozza meg magát, felmerül a tény fogalmának vizsgálata. White szerint a szerző a valós esemé­nyekből konstruál tényeket elbeszélése számára, míg Carl Becker véleménye az, hogy a történeti tény a valóság leírása során keletkezik, de van olyan is (Frank Ankersmit), aki szerint a történész munkája nélkülöz minden referencialitást. David Carr véleménye el­lenben az, hogy a narratív struktúra nem valamely erőszakosan létrehozott és valóságtól elrugaszkodott képződmény, hanem kikerülhetetlen szükségszerűség, és tulajdonkép­pen létezésünk alapstruktúrája. Gyáni ezután a fenti elméleti belátások történészi gyakorlatba integrálását kísérli meg konkrét elemzések példáján. Az elbeszélésmód tehát nemcsak magán hordozza a retori­­kusság jegyeit, de a nyelvhasználat egyet jelent a retorikával, hiszen minden beszédmód­ban ott rejlik valamilyen trópusi alakzat, gyakran épp a legnagyobb súllyal bíró

Next