Jelenkor, 2007. január-június (50. évfolyam, 1-6. szám)
2007-03-01 / 3. szám - Tóth Orsolya: Olimpia után: Dávidházi Péter: Egy nemzeti tudomány születése. Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet
kapcsolatban a Műfajképzés címet viselő fejezetben olvasható interpretációra térnék ki (358). Nietzsche szerint tehát a XIX. század második felének európai nemzeteire inkább a res facta illik, mint a res nata, vagyis inkább mesterségesen alkották őket, mintsem természetes módon születtek volna. A res facta pedig közelebbről nézve ressacta et picta, vagyis „költött és festett dolog". Dávidházi vizsgálatából a továbbiakban kirajzolódik, hogy e „költött és festett" nemzetkép nagy mértékben a tudomány által próbálta elfogadtatni és hitelesíteni magát, így hát nem meglepő, hogy a Toldy által művelt nemzeti irodalomtörténetet szoros szálak fűzték az eposzhoz, hiszen mindkét műfajt egyazon eredetmondai funkció élteti. Dávidházi eredetmondának nevezi az identitás elbeszélés általi meghatározásának minden olyan kísérletét, amely a közösséget reprezentálni hivatott szöveg segítségével, történelmi és mitikus elbeszélés révén a közösség alapértékeit a belátható történelem kezdetéig vezeti vissza, méghozzá kettős vindikációjuk szándékával, vagyis földi érvelésű indoklásukon túl egyszersmind transzcendens igazolásukat sugallva. Ugyanakkor - mint korábban utaltunk rá - Toldy irodalomtörténeteinek megjelenésekor a magyar írásbeli kultúra olyan műfaj megjelenésére várt, amely (még) eposz és (már) tudomány egyszersmind. Az irodalomtörténet pedig tökéletesen megfelelt ezen elvárásoknak: egyrészt szigorú forrásismereti eszményre hivatkozik (tudomány!), másrészt a hangoztatott tényszerűségen többek közt az eposzias múltformálás irányába lép túl. E tendenciáról árulkodnak Toldy 1865-ös munkájának fejezetcímei is: az újkorban megkülönbözteti az „első virágzás" (1608-1611) korát, a hanyatlásét (1711-1772), a legújabb kor nála a „második virágzás" kora, ezen belül az „újjászületés kora" (1772-1807), Széchenyi kora (1831-1849) pedig majd a „magyar nyelv és irodalom egyetemes virágzása". Azt hiszem, nem kell hangsúlyoznom annak a jelentőségét, hogy Dávidházi „res ficta et picta"-ként értelmezi a nemzet fogalmát. Ennek kapcsán eszünkbe juthat egy Esterházy Pétertől 1l származó idézet is: „Olimpia idején a nemzet a világ legtermészetesebb képződményének tetszik. Pedig hát - teszi hozzá az elbeszélő - a nemzet képzelet dolga (Krasztev Péter cikkében olvasom Benedict Anderson meghatározását: a nemzetek elképzelt közösségek), és ki ezt képzel, ki amazt, ki így, ki úgy." Dávidházi könyve - többek között - arról szól, hogy az irodalomtörténetnek milyen szerepe van a teljes heterogenitás felszámolásában: miért képzeljük ezt a történetet, ha nem is azonosnak, de legalább hasonlónak. Egyébként Dávidházi is hivatkozik Anderson népszerű elképzelésére, ám egy másik hagyományhoz csatlakozik: Nietzschéhez. Pontosan azért teszi ezt, mert Nietzschénél a nemzet csak nagyobbrészt („mehr.. .als"), de nem teljesen megalkotott dolog. A megalkotott nemzet tőle átvehető fogalma (vagy akár metaforája) kutatási rendezőelvként termékenyebb és védhetőbb, mint az „elképzelt közösségek", amelyek abszolutizálják az önkényesség elemét. Elegáns megoldás. Dávidházit tudománytörténeti és történeti tájékozottsága ismét segíti abban, hogy adott esetben a kurrens elméleti irányzatok helyett/mellett fel merje venni a hagyomány fonalát. Ennek jelentőségét azért is érdemes megemlíteni, mert általános tapasztalat, hogy míg bölcsészettudományi tanulmányai során a legtöbb történész és irodalmár hallgató találkozik Hayden White munkáival, addig alig-alig hallanak a XIX. századi magyar (irodalom)történetírással kapcsolatos vitákról. Ennek következményeként sokan újdonságként szemlélik, hogy a történeti munkák lappangó, de szemléletformáló műfaji mintákat követnek, pedig épp Dávidházi könyve nyújthat megszívlelendő példát arra vonatkozóan, hogy költészet és irodalom kapcsolatát tekintve tanulságos lehet kicsit „visszamenni" az időben, esetleg egészen Quintilianusig, vagy mondjuk a XIX. század első felében publikáló Horvát Istvánig. A történeti elbeszélés relativizálódása sem kizárólag a posztmodern elméleti problémája. Dávidházi kiváló érzékkel elemzi Bajza, és később pedig Szalay László 1847-es polémiáját Toldyval. 1 11 Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére, Magvető, Bp., 2006. 21.