Jelenkor, 2007. január-június (50. évfolyam, 1-6. szám)

2007-03-01 / 3. szám - Tóth Orsolya: Olimpia után: Dávidházi Péter: Egy nemzeti tudomány születése. Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet

kapcsolatban a Műfajképzés címet viselő fejezetben olvasható interpretációra térnék ki (358). Nietzsche szerint tehát a XIX. század második felének európai nemzeteire inkább a res facta illik, mint a res nata, vagyis inkább mesterségesen alkották őket, mintsem termé­szetes módon születtek volna. A res facta pedig közelebbről nézve ressacta et picta, vagyis „költött és festett dolog". Dávidházi vizsgálatából a továbbiakban kirajzolódik, hogy e „költött és festett" nemzetkép nagy mértékben a tudomány által próbálta elfogadtatni és hitelesíteni magát, így hát nem meglepő, hogy a Toldy által művelt nemzeti irodalomtör­ténetet szoros szálak fűzték az eposzhoz, hiszen mindkét műfajt egyazon eredetmondai funkció élteti. Dávidházi eredetmondának nevezi az identitás elbeszélés általi meghatáro­zásának minden olyan kísérletét, amely a közösséget reprezentálni hivatott szöveg segít­ségével, történelmi és mitikus elbeszélés révén a közösség alapértékeit a belátható törté­nelem kezdetéig vezeti vissza, méghozzá kettős vindikációjuk szándékával, vagyis földi érvelésű indoklásukon túl egyszersmind transzcendens igazolásukat sugallva. Ugyanak­kor - mint korábban utaltunk rá - Toldy irodalomtörténeteinek megjelenésekor a magyar írásbeli kultúra olyan műfaj megjelenésére várt, amely (még) eposz és (már) tudomány egyszersmind. Az irodalomtörténet pedig tökéletesen megfelelt ezen elvárásoknak: egy­részt szigorú forrásismereti eszményre hivatkozik (tudomány!), másrészt a hangoztatott tényszerűségen többek közt az eposzias múltformálás irányába lép túl. E tendenciáról árulkodnak Toldy 1865-ös munkájának fejezetcímei is: az újkorban megkülönbözteti az „első virágzás" (1608-1611) korát, a hanyatlásét (1711-1772), a legújabb kor nála a „máso­dik virágzás" kora, ezen belül az „újjá­születés kora" (1772-1807), Széchenyi kora (1831-1849) pedig majd a „magyar nyelv és irodalom egyetemes virágzása". Azt hiszem, nem kell hangsúlyoznom annak a jelentőségét, hogy Dávidházi „res ficta et picta"-ként értelmezi a nemzet fogalmát. Ennek kapcsán eszünkbe juthat egy Ester­házy Pétertől 1l származó idézet is: „Olimpia idején a nemzet a világ legtermészetesebb képződményének tetszik. Pedig hát - teszi hozzá az elbeszélő - a nemzet képzelet dolga (Krasztev Péter cikkében olvasom Benedict Anderson meghatározását: a nemzetek elkép­zelt közösségek), és ki ezt képzel, ki amazt, ki így, ki úgy." Dávidházi könyve - többek kö­zött - arról szól, hogy az irodalomtörténetnek milyen szerepe van a teljes heterogenitás felszámolásában: miért képzeljük ezt a történetet, ha nem is azonosnak, de legalább ha­sonlónak. Egyébként Dávidházi is hivatkozik Anderson népszerű elképzelésére, ám egy másik hagyományhoz csatlakozik: Nietzschéhez. Pontosan azért teszi ezt, mert Nietz­­schénél a nemzet csak nagyobbrészt („mehr.. .als"), de nem teljesen megalkotott dolog. A megalkotott nemzet tőle átvehető fogalma (vagy akár metaforája) kutatási rendezőelv­ként termékenyebb és védhetőbb, mint az „elképzelt közösségek", amelyek abszolutizál­ják az önkényesség elemét. Elegáns megoldás. Dávidházit tudománytörténeti és történeti tájékozottsága ismét segíti abban, hogy adott esetben a kurrens elméleti irányzatok he­­lyett/mellett fel merje venni a hagyomány fonalát. Ennek jelentőségét azért is érdemes megemlíteni, mert általános tapasztalat, hogy míg bölcsészettudományi tanulmányai so­rán a legtöbb történész és irodalmár hallgató találkozik Hayden White munkáival, addig alig-alig hallanak a XIX. századi magyar (irodalom)történetírással kapcsolatos vitákról. Ennek következményeként sokan újdonságként szemlélik, hogy a történeti munkák lap­pangó, de szemléletformáló műfaji mintákat követnek, pedig épp Dávidházi könyve nyújthat megszívlelendő példát arra vonatkozóan, hogy költészet és irodalom kapcsola­tát tekintve tanulságos lehet kicsit „visszamenni" az időben, esetleg egészen Quintilia­­nusig, vagy mondjuk a XIX. század első felében publikáló Horvát Istvánig. A történeti el­beszélés relativizálódása sem kizárólag a posztmodern elméleti problémája. Dávidházi kiváló érzékkel elemzi Bajza, és később pedig Szalay László 1847-es polémiáját Toldyval. 1 11 Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére, Magvető, Bp., 2006. 21.

Next