Jelenkor, 2008. január-június (51. évfolyam, 1-6. szám)

2008-06-01 / 6. szám - A JELENKOR POSTÁJÁBÓL - Reményi Édua: Aki farkast kiált: Válasz Sélei Nórának

REMÉNYI ÉDUA cdtM,­AKI FARKAST KIÁLT. A.... Válasz Séllei Nórának Köszönettel tartozom Séllei Nórának a fenti észrevételekért, azért, hogy időt és fáradsá­got nem kímélve mutatott rá a Hogarth Press történetét bemutató írásom hibáira, hogy - noha eszerint nem annyira gondolat-, mint inkább indulatébresztő volt tanulmányom - tollat ragadott ama szöveg írója és potenciális olvasói okulására. Hálás vagyok azért, hogy kíméletlenül rámutatott arra a gondatlanságra, amellyel tanulmányom szövegével bántam: az elkészülte és közlése között eltelt majdnem egy teljes év alatt megjelent Virgi­nia Woolf Messzeség című kötete magyarul, amely cím cseréjére nem ügyeltem, ugyanígy kerülhette el figyelmemet az, hogy Gy. Horváth László fordításában már megjelent a Mark on the Wall magyarul Folt a falon címmel, valamint hogy a Kew Gardenst két műfaj alá is besoroltam, és lám, hasonló hibát ejtettem Katherine Mansfield Előjátékával kapcsolat­ban is: elsiklott a figyelmem afelett, hogy minek minősítem, novellának-e vagy regény­nek. A rendelkezésemre álló forrásokban az állt, hogy a Hogarth Letters szerkesztője Hermione Lee volt, de minthogy ez pusztán egy adat volt a sok közül, amelyet összefüg­gő, olvasható, a lehető legkevésbé száraz vagy épphogy a részletekben elvesző egészként akartam megírni, nem néztem utána, hogy tehát Lee már csak a második kiadást gon­­doz(hat)ta. Ezek után megtisztelő dicséretnek veszem Sáliéitól az egyetlen pozitív jelzőt, amely reflexiójában az írásommal kapcsolatban egyáltalán felmerül: „korrekt." Kérem te­hát az olvasókat, hogy a fenti pontosítások szíves tudomásulvételével olvassák a Hogarth Press általam előadott történetét. Az egy témáról szóló történetekről azonban legalább Hayden White (vö. pl. A történe­lem terhe, Osiris, 1997) óta Magyarországon is lehet tudni, hogy egyiknek sincsen kizáró­lagos jogosultsága a többivel szemben az igazságra vagy az objektivitásra. A kutató egy adatcsoportból a saját narratívája alapján épít fel egy történetet, egyes elemeket kiemel, másokat figyelembe sem vesz. Ehhez járul hozzá még a történetírói stílus: a kardcsörgető­­től a nyugodt elbeszélői hangig szinte bármelyik alkalmazható. Magam ez utóbbit hasz­nálom általában, igyekszem jelen esetben is ezt tenni, még ha úgy tűnik is, hogy kritiku­som az előbbinek híve. Sajnálatos módon azonban, nézőpontjának tiszteletben tartása mellett, csupán a kimért cáfolat marad számomra lehetőségként. Séllei írása ugyanis nem enged teret a valódi diskurzusnak: támadó jellege, ha az ember nem kívánja magára ven­ni képtelen elmarasztalásait, csúsztatásait, szőrszálhasogatásait és személyeskedő meg­jegyzéseit, kizárólag ennek hagy helyet. Minthogy mindabból, amit Séllei fontosnak tar­tott elmondani tanulmányom kapcsán, úgy tűnik, számára kevésbé a Hogarth Press története, mint inkább egy képzeletbeli Ki tud többet Virginia Woolfról? kvízjáték megnye­rése volt a cél, kifogásaira csak röviden válaszolok. Az, hogy „a kiadó történetének a személyessége, illetve a személyesség és a szakmai­ság összefonódása nem követhető nyomon a szövegemben, igencsak homályos értelmű felvetés, főként, ha figyelembe vesszük, hogy igyekeztem mindazt ismertetni, amit csak lehetséges volt anélkül, hogy az adatok kimerítő felsorolása és az unalmasság közti vé­kony határvonalat átléptem volna vagy elismételtem volna bármely, e témában már elké­szült áttekintést. Emellett olyan kerethez ragaszkodtam, amelynek fókuszában mindig a 734

Next