Jelenkor, 2008. január-június (51. évfolyam, 1-6. szám)
2008-06-01 / 6. szám - A JELENKOR POSTÁJÁBÓL - Reményi Édua: Aki farkast kiált: Válasz Sélei Nórának
REMÉNYI ÉDUA cdtM,AKI FARKAST KIÁLT. A.... Válasz Séllei Nórának Köszönettel tartozom Séllei Nórának a fenti észrevételekért, azért, hogy időt és fáradságot nem kímélve mutatott rá a Hogarth Press történetét bemutató írásom hibáira, hogy - noha eszerint nem annyira gondolat-, mint inkább indulatébresztő volt tanulmányom - tollat ragadott ama szöveg írója és potenciális olvasói okulására. Hálás vagyok azért, hogy kíméletlenül rámutatott arra a gondatlanságra, amellyel tanulmányom szövegével bántam: az elkészülte és közlése között eltelt majdnem egy teljes év alatt megjelent Virginia Woolf Messzeség című kötete magyarul, amely cím cseréjére nem ügyeltem, ugyanígy kerülhette el figyelmemet az, hogy Gy. Horváth László fordításában már megjelent a Mark on the Wall magyarul Folt a falon címmel, valamint hogy a Kew Gardenst két műfaj alá is besoroltam, és lám, hasonló hibát ejtettem Katherine Mansfield Előjátékával kapcsolatban is: elsiklott a figyelmem afelett, hogy minek minősítem, novellának-e vagy regénynek. A rendelkezésemre álló forrásokban az állt, hogy a Hogarth Letters szerkesztője Hermione Lee volt, de minthogy ez pusztán egy adat volt a sok közül, amelyet összefüggő, olvasható, a lehető legkevésbé száraz vagy épphogy a részletekben elvesző egészként akartam megírni, nem néztem utána, hogy tehát Lee már csak a második kiadást gondoz(hat)ta. Ezek után megtisztelő dicséretnek veszem Sáliéitól az egyetlen pozitív jelzőt, amely reflexiójában az írásommal kapcsolatban egyáltalán felmerül: „korrekt." Kérem tehát az olvasókat, hogy a fenti pontosítások szíves tudomásulvételével olvassák a Hogarth Press általam előadott történetét. Az egy témáról szóló történetekről azonban legalább Hayden White (vö. pl. A történelem terhe, Osiris, 1997) óta Magyarországon is lehet tudni, hogy egyiknek sincsen kizárólagos jogosultsága a többivel szemben az igazságra vagy az objektivitásra. A kutató egy adatcsoportból a saját narratívája alapján épít fel egy történetet, egyes elemeket kiemel, másokat figyelembe sem vesz. Ehhez járul hozzá még a történetírói stílus: a kardcsörgetőtől a nyugodt elbeszélői hangig szinte bármelyik alkalmazható. Magam ez utóbbit használom általában, igyekszem jelen esetben is ezt tenni, még ha úgy tűnik is, hogy kritikusom az előbbinek híve. Sajnálatos módon azonban, nézőpontjának tiszteletben tartása mellett, csupán a kimért cáfolat marad számomra lehetőségként. Séllei írása ugyanis nem enged teret a valódi diskurzusnak: támadó jellege, ha az ember nem kívánja magára venni képtelen elmarasztalásait, csúsztatásait, szőrszálhasogatásait és személyeskedő megjegyzéseit, kizárólag ennek hagy helyet. Minthogy mindabból, amit Séllei fontosnak tartott elmondani tanulmányom kapcsán, úgy tűnik, számára kevésbé a Hogarth Press története, mint inkább egy képzeletbeli Ki tud többet Virginia Woolfról? kvízjáték megnyerése volt a cél, kifogásaira csak röviden válaszolok. Az, hogy „a kiadó történetének a személyessége, illetve a személyesség és a szakmaiság összefonódása nem követhető nyomon a szövegemben, igencsak homályos értelmű felvetés, főként, ha figyelembe vesszük, hogy igyekeztem mindazt ismertetni, amit csak lehetséges volt anélkül, hogy az adatok kimerítő felsorolása és az unalmasság közti vékony határvonalat átléptem volna vagy elismételtem volna bármely, e témában már elkészült áttekintést. Emellett olyan kerethez ragaszkodtam, amelynek fókuszában mindig a 734