Jelenkor, 2009. január-június (52. évfolyam, 1-6. szám)
2009-04-01 / 4. szám - Medve A. Zoltán: Új és pszeudo
Ivan Aralica, Feda Sehovic és Nedjeljko Fabrio munkáit emeli ki. Már a Scott-Tolsztoj-Lenon szerzőhármas jellemzőjeként tartja számon az általa „szabad szereplőknek" (slobodni likovi) nevezett típus megjelenését, amelyek lehetővé teszik, hogy történelmi kereteken belül történelemfilozófiai és -elméleti kérdéseket tárgyaljanak. A 19. századi történelmi regény legfőbb kérdése, hogy hogyan lehet elérni a történelmi autentikusságot - míg a huszadik század végére a „Mi az, hogy történelem? Lehetséges-e egyáltalán a múlt megismerése és tolmácsolása?" kérdések vették át ennek helyét. A valamikori antikvárius szenvedély elveszti létének magától értetődőségét, és egy labirintussá változott múzeumba vezet bennünket. Az újfajta történelmi próza kezdetét és annak poétikáját Zmegac Fabrio egy korai keletkezési idejét tekintve a horvát fantasztikusok fénykorára eső (múlt század hetvenes évek) novellájával, a Frottola o Dubrovniku (Frottola Dubrovnikról) szemlélteti. A novella a valóság kifordításának és időbeli inverzének egy homo ludens általi - tehát a nietzschei történelemírás-kategórákkal közvetlen kapcsolatot nem tartó szerző - sajátosan manierista, groteszk megfogalmazása. A novella legfőbb jelentősége, hogy figyelmünket a történelmi perspektívák relativitására irányítja. Két Fabrio-regény, a Város az Adrián (Vjezdanje zivota - az eredeti cím pontos fordítása: Életgyakorlat), a Bereniké fürtje (Berenikina kosa), valamint más szerzők (Aralica, Lehovic) ekkor keletkezett művei alapján - még az új történelmi regény fogalmának használata nélkül, de annak alapvető sajátosságait már elősorolva - Zmegac arra következtetésre jut, hogy az újabb történelmi regény modelljét ex negativo alkotják meg: a történelem olyan, amilyennek nem kellene lennie. „A történelmi regények - ezek a »távoli mesék« (...)- annál aktuálisabb allúzióskakat hívnak elő az olvasóinak tudatában, minél jobban távolítják őket, legalábbis látszatra, tőlünk." (Zmegac 1994) Az új történelmi regény fogalmát a horvát irodalomtörténetbe és -elméletbe bevezető és ott megszilárdító Cvjetko Milánja a fogalom tisztázásához kiindulópontként szintén a fikció és fakció, illetve a historiográfiai rétegek narrativizálása körül kialakult diskurzust hívja segítségül. (Milánja 1996) Nietzsche tipológiáját önmagában elégtelennek tartja a fogalom tartalmának kidolgozásához, s ezért bevonja az Annales-kör mentalitástörténeti szemléletmódja felvetette „forma versus lényeg" („oblik versus bit"), illetve a művészet versus tudomány kérdéseit, amelyeknek „nyers pozitivista" dichotómiáját pontosan a kérdés felszínre kerülése érvényteleníti. Bloch és az Annales köre nemcsak a művészetet és tudományt hozta közel egymáshoz, hanem mintegy eltörölte a múlt és jelen közti határokat is: a múlt nélkül a jelen eseményei nem érthetők, ugyanakkor a múltat sem tudjuk megfejteni, amennyiben nem a jelenből indulunk ki. A történelemről alkotott nézeteket Milánja az irodalom területére érvényesen két alapvető, tágabb és átstrukturált modellre vezeti vissza: a teleológiai, illete az ateleológiai modellre. A teleológiai modellbe nemcsak deisztikus variánsok tartoznak, hanem a fejlődés evolucionista-pozitivista ideái is - elsősorban a modernista koncepciók - s így Kant és Hegel hagyománya szintén e modell része. A történelem ateleologikus koncepciója „a történelmi alternatívák sokaságának tézisét veszi védelmébe: a dolgoknak nem szükségszerűen kellett éppen úgy történniük, ahogy ténylegesen megtörténtek. Ez a kategória nem homogén struktúrájú, nem hierarchikus felépítésű, hanem társadalmilag-funncionálisan tételezett. (Természetesen ez utóbbi felel meg a posztmodern koncepciójának.) A klasszikus történelmi regények (Scott, Lenoa) a teleologikus modell képviselői, de a legújabb történelmi regények szerzői (Car Emin, Aralica, Fabrio, Lehovic) is inkább ehhez a kategóriához sorolhatók, azzal a különbséggel, hogy ők kevésbé történelmi, hanem inkább transzhistorikus logikából in . A novella Dubrovnik, illetve a Dubrovniki Köztársaság történetét meséli el időben visszafelé haladva, amíg a nyomok el nem vésznek egy mai imaginárius levéltár fiókjában - a kronológia megtörését és az időrend megcserélését egyébként Fabrio később minden regényében alkalmazta.