Jelenkor, 2009. január-június (52. évfolyam, 1-6. szám)
2009-04-01 / 4. szám - Medve A. Zoltán: Új és pszeudo
képek a sisaki keresztényüldözésből) című, Történelmi elbeszélés a negyedik századból alcímet viselő, fikciós elemekkel átszőtt műve, amely a történelmi fikció tapasztalatait szintetizálja, s ebből a szempontból még Walter Scott történelmi kalandregényeit is megelőzi. A Severita tulajdonképpen August Senoa klasszikus történelmi regényeinek az előfutára; a történelmi regény a horvát irodalom első kanonizált prózaformája. Horvátország politikai helyzete miatt mindig is igény volt arra, hogy az irodalom történelmi analógiákat és allegóriákat találjon, s azokat ki is mondja; a mindig aktuális szituációt ezeknek a történelmi „kulcsoknak" a segítségével olvasták. A klasszikus horvát történelmi regény legismertebb szerzőjének, Senoának a műveiben megjelenő egyes poétikai elemek még ma is elevenek: nem a történelem nagyjai állnak érdeklődésének középpontjában, a hangsúlyt a magánszférára, a mindennapi életre, a személyes tapasztalatokra helyezi. Karaktereibe és regényeinek hétköznapi eseményeibe mindig belecsempész valamit a régmúlt idők szokásaiból és életéből. Szereplői történelmi kosztümöt csak díszként viselnek, s mindig a megjelenített kor embereinek gondolkodásmódját és érzelmeit közvetítik. Főszereplői fiktív alakok, vagy töredékes és bizonytalan történelmi adatok alapján konstruáltak. A történelem ugyanakkor nem véletlenek vagy céltalan események sorozata, hanem céltudatos törekvés a kollektív eszmények létrehozására. A „történelem az élet tanítómestere" frázisának folyamatos jelenlétével a hibák és téves döntések elkerülhetőségét és a lehető legkedvezőbb megoldások tapasztalaton alapuló kiválasztásának lehetségességét emeli ki: minden regénye erőteljes didaktikus dimenziókat mutat fel. A huszadik század elején - amikor a történelmi regény műfaja a kor szellemének megfelelően kissé háttérbe szorult, s a pszichológiai és társadalmi regények kerültek előtérbe - Milutin Cihlar Nehajev Vuci (Farkasok) című regényével elszakadt a mindeddig folyamatosan jelenlévő senoai példától; a regény a „történelmi tabló" helyett egyetlen alakra, Frangepán Kristófra fókuszál, s minden elem az események sorrendisége, a történelmi tények elősorolása, a dokumentumok használata a főszereplő jellemének megjelenítését szolgálja. Sorsa lényegében metaforikusan az ország és a nép a sorsa - „hamis patina, dekoráció és stilizáció nélkül". (Nemec 1992) Az új történelmi regény műfaja a horvát próza szerves része, kezdőpontja a Vuci (Fabrio 1997; Matanovic 2002), s legkésőbb a 20. század második felétől folyamatosan jelennek meg az új történelmi regények: Ivan Aralica, Feda Sehovic, Ivan Supek, Nedjeljko Fabrio művei. Zmegac a horvát történelmi regényekre is érvényesen veszi sorra az irodalom és történelem találkozásának elméleti kérdéseit, s a horvát irodalmat meglehetősen tág kontextusba állítja: irodalomelméleti-filozófiai háttereként a megkerülhetetlen lyotard-i posztmodern állapotot, valamint a nagy elbeszélések végét, Baudrillard-t és a szimulakrum eredeti feletti uralmát, Hayden White-ot és a történelem, valamint az irodalom közti határ megvonhatatlanságát tekinti centrális kategóriáiknak; a szépirodalmi alkotások közül Walter Scott, Lev Nyikolajevics Tolsztoj és August Lenon történelmi regényeit vizsgálja a klasszikusok közül; a modern, történelmi tematikájú prózák közül Hermann Broch, Marguerite Yourcenar, Miroslav Krleza írásait; az újabb, posztmodern hatásokat mutatók közül pedig Christoph Ransmayr, John Barth, Jorge Luis Borges, valamint Danilo Kis. 2 A Váci új történelmi regény jellegét Fabrio abban látja, hogy a főszereplő Krsto Frankopan a regény legnagyobb részét vagy börtönben tölti, tehát nincs lehetősége, hogy a történelem menetébe beleszóljon, vagy pedig akkor és ott nincs jelen, amikor és ahol Horvátország sorsáról döntenek (Fabrio 1977, 267.) - azaz lényegében az egész regény folyamán cselekvésképtelen. Fabrióhoz hasonlóan Matanovic is a Váciban talált rá az új történelmi regény kezdőpontjára, s ez az a pillanat, amikor Sanudo, elolvasván egy nem neki címzett levelet, összegyűri azt, így avatkozva bele a történelem menetébe, csak azért, mert a levélben semmi olyan nem volt, amit a történelem szerinte Krstótól elvárhatott volna. (Matanovic 1999,374.) 444