Jelenkor, 2009. július-december (52. évfolyam, 7-12. szám)
2009-11-01 / 11. szám - Szűcs Teri: A történetmondás következményeiről
újabb művekben pedig inkább a múlthoz való viszony, az emlékezés és felejtés folyamatainak „pontos" ábrázolása az, amire az etikai elköteleződés vonatkozik. Ez az elmozdulás a szemtanú-nemzedék vallomásos irodalmához képest formabontó, „határfeszegető". Kisantal hangsúlyozza, hogy az ábrázolás határairól csak akkor szólhatunk, ha az ábrázolás etikájáról is beszélünk egyben, és ezek a határok mozognak. A Túlélő történtek második fejezete, mely főleg Wiesel és Levi munkáival foglalkozik, nagyon érdekes metaforizációs eljárásra derít fényt. Miközben ezek a vallomásos szövegek a fikcionalizálás tiltásának hatálya alatt szólalnak meg, mégis nagyon markáns metaforahálót hoznak létre. A hasadás a felidézés hitelessége melletti elköteleződés és az utólagos, visszatekintő-visszavetülő metaforizáció közt nyílik. A visszatekintő metaforizáció pedig értelmez is; az eseményeket ez helyezi szakrális kontextusba, illetve összeköti egy nagyon erősen meghatározott kulturális jelentésréteggel (ld. Levinél a Dante-utalásokat). Kisantal következtetéseit itt igen tanulságosaknak tartom. A narráció következményei egyfelől visszavetülnek a narrátorra, mint ahogy Levinél a tapasztalatok összekötése a biblikus diskurzussal „saját beszédmódjának profetikus konnotációját erősíti, s a leírtakat példázatszerűvé emeli, azaz olyan tapasztalatot próbál meg kinyilvánítani és kifejezni, mely túl van a nyelven, csak analogikusan, parabolisztikusan lehet a hétköznapi átlagtapasztalat számára közvetíteni. Vagyis, ha negatív módon is, de a valóság transzcendentálódik: a valós élmény válik parabolisztikussá, melynek végső jelentettje [...] az emberi (és a vallási) határtapasztalat." (93.) Fontos itt meglátnunk a kapcsolatot az ábrázolás így értett etikája és a megszólaló tanú „profetikussá" alakuló beszédszituációja között. Ugyanakkor nem csak a realitást „szellemiesíti át" ez a fajta beszédmód; éppolyan fontos az ezzel ellentétes következménye, melyet Kisantal így ír le: „literalizálja a metaforát". Az ilyen módon megszólaló tanúbizonyság paradoxona, hogy míg tárgyáról csak a szakralitás nyelvén tud beszélni, addig épp ezzel vonja vissza a szentségről való beszéd megalapozottságát. A híres mondat Wieselnél („Vajon hol van a Jóisten ilyenkor?") jól jelzi ezt - míg a kérdésfeltevésből nem lehet kilépni, mert talán még soha nem volt ilyen releváns, addig maga a kérdés épp a „Jóisten halálának", a rabok nyilvános akasztásának pillanatában hangzik el. Kisantal ezt „ambivalens kapcsolatnak" nevezi, amennyiben e szerzők „benne maradnak abban a hagyományban, amelynek leértékelődését megfogalmazzák"(102.). A holokauszt radikális egzisztenciális-szellemtörténeti-hitbeli törése tehát itt a folytonosság nyelve által ábrázolódik. Ehhez képest jelent elmozdulást Az ötös számú vágóhíd beszédmódja. Kisantal szerint e mű etikai meghatározottsága jól kitapintható: „Vonnegutnál a Drezdáról szóló ábrázolás etikai feladat, az emlékezés éppen a háború narratívumának kisajátításai ellen irányul. Ám a megemlékezés sürgetése és a megírás lehetősége közt radikális feszültség húzódik." (135.) A széttartó, tobzódó metaforizációhoz a regény a lehető legszélesebb nyelvi készletből merít, a populáris kultúrától az evangéliumokig. A vonneguti irónia készen kapott mítoszokat ír egybe a második világháborús traumával, mintha a traumatikus esemény fekete lyukként szívná magába a történetek törmelékeit (Van Pelt holokausztmetaforáját Kisantal is idézi), de ettől maga nem válik sem megragadhatóbbá, sem érthetővé. És máris az „űrben" vagyunk - a regény egyik legérdekesebb kérdése a második világháborúval foglalkozó narratívum összekötése a sci-fi szállal. Kisantal számára persze e rész strukturális funkciója a fontos, vagyis hogy mit mond e betét szerepeltetése a tanúsításról. Számtalan következménnyel járó szöveggesztus ez: egyfelől a regény iróniájának legfőbb forrása, mely épp a tanúsíthatóságot vonja kétségbe; ugyanakkor az ekképp szétzilált hagyományos struktúra helyén kialakuló nem-lineáris elbeszélés úgy áll elénk, mint éppen a trauma nyomait leginkább felmutató, tanúsító alakzat. Nyilvánvaló, hogy a holokauszt „fikcióvá alakítására" vonatkozó tiltást semmi sem 1241