Jelenkor, 2009. július-december (52. évfolyam, 7-12. szám)
2009-11-01 / 11. szám - Szűcs Teri: A történetmondás következményeiről
tásokra vonatkozik újabban), így a poszttraumás szimptómákban, azaz nyomaiban válik megragadhatóvá. Ezért kerül a kötetben vizsgált művek sorába Vonneguttól Az ötös számú vágóhíd, mely az ugyancsak emlékezeti „lyukként" működő drezdai bombázás irodalmi tanúbizonyságát hordozza. A kérdés arra irányul, hogy milyen történelemszemlélet bontakozik ki az irodalmi művek reprezentációs stratégiájából - hogyan viszonyulnak a szövegben (néha csak a hiányával) megjelenő múltbeli esemény történetiségéhez, és mindebből a jelenü(n)kre milyen következtetések vonhatók le. Kisantal az általa kiemelt és reprezentatív jelentőségűnek tartott műveket három fázisban tárja elénk, a szemtanúk generációján át az utódnemzedékek felé haladva. A kezdőpontot Elie Wiesel Éjszakája, Primo Levi Ember ez? című kötete jelenti, Améry és Borowski írásaival együtt. Az ötös számú vágóhíd az átmenet regénye Kisantalnál, és Art Spiegelman Mausa, A fehér hotel D. M. Thomastól, illetve Márton László Árnyas főutcája már megváltozott ábrázolásmódjával új történelemszemléletre utal, és változó viszonyulásra a holokauszthoz. A művekben elénk táruló történetek túlélték a pusztítást, de mivé alakultak, mit jelentenek most a számunkra, mit jelölnek - és legfőképpen: hogyan jelölnek? így értelmezhetjük Kisantal Tamás könyvének címét. Túlélő képek (Surviving Images) - ez a címe a postmemory (utóemlékezet) fogalmát kidolgozó Marianne Hirsch egyik fontos esszéjének. A Hirsch által a másodgeneráció emlékezet- és ábrázolásformáinak vizsgálatához választott diszciplínák: az irodalomtudomány, a pszichológia és a fotóművészet. Őt a fényképek túlélése érdekli: a hiányzó tapasztalat, tudás helyén az ikonná vált holokauszt-képeket ismeri fel, és azt kutatja, hogy azok milyen szerepet játszanak a másodgeneráció holokauszt-képzetének kialakulásában, így egy sajátos, másodlagos, újraíró, rögzített jeleket felhasználó és átértelmező emlékezetmodellt dolgoz ki - ez a sajátos (utó)emlékezet szólal meg az irodalmi művekben. A postmemory irodalmában a felidézés és a megértés vágya újra és újra csak a készen kapott holokauszt-ikonokhoz tér vissza, ezért olyan bonyolult a jelen viszonya a kényszerítő erejű, de leképezhetetlen múlthoz ezekben a művekben. S hasonlóképpen működnek a túlélő történetek - értsük ez alatt a holokauszt tényeinek kanonizált adattömegét, vagy más készen kapott történetet: a Malisban az apáét. A fehér hotelben egy többszörösen is közvetített tanúságtételt, az Árnyas főutcában pedig a magyar kisvárosi zsidó élet rekvizítumait. A traumatikus múltbeli esemény nyitott jelentősége épp lezáratlanságában-lezárhatatlanságában nyilvánul meg, azaz: „egy közösség számára nem integrálható problémátlanul valamilyen már adott identitásképző és alátámasztó elbeszélésbe, mivel már maga az esemény megtörténte megkérdőjelezi egy ilyen narratívum létjogosultságát." (35.) Éppen ezért, az ilyen esemény ábrázolásából fakadó következmények hallatlan élességgel világítanak rá a múlthoz való viszonyunkra - ezt akár nevezhetjük felelősségvállalásnak vagy szembenézési hajlandóságnak is. Az irodalmi ábrázolás tekintetében ez pedig a reprezentáció etikájának kérdésévé alakul. A traumatikus esemény ábrázolása megköveteli a nyitottság fenntartását, a jelentőségteljesség felmutatását, a hűséget... Talán a reprezentáció jelviszonyának kérdése soha nem kerül olyan szoros közelségbe a reprezentáció etikájának problémájával, mint amikor az egyéni vagy a kollektív trauma ábrázolásáról van szó. Éppen ezért ilyenfajta kérdésekkel találkozhatunk a könyvben: mi a következménye annak, ha a holokausztról való beszéd metaforikussá válik? A szöveg reflexíven viszonyul-e önnön megalkotottságához - és milyen jelentőséget tulajdonít ezáltal a metaforizáció gesztusának? Ez mit mond el a történelmi emlékezetről? Itt, az ilyenfajta kérdésfeltevésben láthatjuk legélesebben Hayden White megfigyelésének relevanciáját, nevezetesen, hogy a narratívumok nyelvi megalkotottsága mennyire sokatmondó. Kisantal kutatásából nyilvánvalóvá válik, hogy a traumatikus múlt ábrázolásának etikája nem jelenti minden időben ugyanazt - az első nemzedék idején az egyediség és a „szakralitás" volt az a két alaptartalma a holokauszt-értelmezésnek, melyet a művek metafora-hálója hangsúlyossá tett; az 1240