Jelenkor, 2011. január-június (54. évfolyam, 2-6. szám)

2011-03-01 / 3. szám - Kisantal Tamás: Kimondani a kimondhatatlant Alvin H. Rosenfeld: Kettős halál. Elmélkedések a holokausztirodalomról

E nagyon rövid - és egyáltalán nem teljes - áttekintés talán érzékelteti, hogy Rosenfeld könyve a holokauszt-irodalom kutatásának egy bizonyos szakaszát, az első nagy össze­foglalók időszakát képviseli, így kijelentései, elemzései e periódus jellegzetes szemlélet­­módját reprezentálják. A kettős halál így tulajdonképpen kettős célt tűz ki maga elé: egy­szerre akar a holokauszt irodalomelmélete, illetve a holokauszt-irodalom elmélete lenni. Vagyis egyfelől felvázolja azt az értelmezési keretet, melyből szerinte a holokauszt művé­szete meghatározható, majd a konkrét műveket e szemszögből hasonlítja össze és értéke­li, kijelölve e speciális irodalom kánonját és kritériumait. Mint a mű elején Rosenfeld ki­fejti, értékelésének alapja elsősorban nem esztétikai, szemléletében, értékpreferenciáiban inkább más, etikai, filozófiai szempontok vezérlik (37.), így kérdései elsődlegesen arra irányulnak, hogy mennyiben és milyen lehetséges mó­dokon képes az irodalmi beszédmód a holokauszt tapasztalatát megközelíteni és ábrázol­ni, valamint mi az, amiben a holokausztról szóló szövegek radikálisan különböznek a töb­bi, más témát feldolgozó irodalmi alkotásoktól. Vagyis e szinten a Rosenfeld felvetette problémák (általánosabb értelemben) esztétikaiak és történetfilozófiaiak: a két szféra any­­nyiban függ össze, amennyiben szerinte Auschwitz radikálisan megváltoztatta, sőt meg­kérdőjelezte azt a perspektívát, ami felől a (nyugati) ember a történelmet, a valóságot és az etikát felfogta - így szükségképpen a holokauszt utáni és különösen a holokausztról szóló irodalomra nem alkalmazhatóak azok az esztétikai kritériumok, melyek még egy korábbi etikai rendszer, realitás- és történelemkoncepció termékei. Ahogy azt könyve ele­jén tézisszerűen megfogalmazza: „Az emberi képzelet Auschwitz után egyszerűen nem ugyanaz, mint ami előtte volt" (43.). Ennek legfőbb oka pedig, hogy a holokauszt katak­lizmája mintegy kettős pusztító erőként söpört végig a világon: megölt hatmillió embert, és végérvényesen lerombolta az európai kultúra talapzataként szolgáló hagyományos vi­lágképet. „Auschwitzban nem csak az ember halt meg, hanem az ember eszméje is" - ál­lította Elie Wiesel (32.), s Rosenfeld szerint a holokauszt irodalma szükségképpen erre a kettős halálra reflektál. Tehát az irodalom az ember halálát ábrázolja egy olyan kultúrá­ban, melyben a halál megjelenítése nem mehet végbe a korábbi minták alapján. Rosenfeld előtt és műve után is sokan leírták már, hogy a holokauszt áldozatainak szenvedését le­hetetlen a „szokásos", korábban évszázadok-évezredek alatt meghonosodott poétikai sé­mák alapján bemutatni. Nem lehet például a tragédia, a mártírium hőskölteménye vagy a gyászvers formáját, metaforáit újrahasznosítani, hiszen a tragikus hős vagy a mártír ma­ga választja végzetét, vagy legalábbis - mint a klasszikus sorstragédiákban - van valami­lyen felsőbb rend vagy értelem, ami alapján pusztulása legitimálható. Ám a holokauszt áldozatainak halálát nem igazolhatja semmi, így a korábbi irodalmi formák által közvetí­tett tapasztalatok szükségképp alkalmatlanok a holokauszt megjelenítésére. Rosenfeld - nagyon távolról talán a fiatal Lukácséra emlékeztető - történetfilozófiai esztétikája egyér­telműen amellett érvel, hogy a holokausztnak radikális mássága révén új irodalmat kel­lett létrehoznia, sőt szerinte az utóbbi évtizedek (tehát nagyjából az 1945 és 1980 közötti időszak) legfontosabb irodalmi fejleménye éppen a holokauszt irodalmának kibontakozá­sa volt. Ez az új irodalom alapvetően etikai tett, a művészet a történelmi tapasztalat köz­vetítésének és emlékezetben tartásának legfőbb eszközévé válik. A Kettős halál első, teoretikus fejezetében a szerző megpróbálja meghatározni, hogy a holokausztot milyen körülmények közt jelenítheti meg az irodalmi nyelv. Ez éppen az előzőekben kifejtettekből adódóan igencsak komoly problémákat vet fel, hiszen ha a ko­rábbi esztétikai és poétikai normák nem működnek, akkor kérdés, hogy kommunikálha­tó-e egyáltalán a túlélő szerzők által átélt holokauszt-élmény. „Auschwitzra nincsenek metaforák, ahogy Auschwitz sem metaforája bármi másnak" - állítja Rosenfeld (64.). Ez azt jelenti, hogy e tapasztalat annyira radikálisan idegen és konkrét, hogy analogikusan megragadhatatlan - a holokausztra alkotott metaforák szükségképpen célt tévesztenek.

Next