Jelenkor, 2011. január-június (54. évfolyam, 2-6. szám)
2011-03-01 / 3. szám - Kisantal Tamás: Kimondani a kimondhatatlant Alvin H. Rosenfeld: Kettős halál. Elmélkedések a holokausztirodalomról
E nagyon rövid - és egyáltalán nem teljes - áttekintés talán érzékelteti, hogy Rosenfeld könyve a holokauszt-irodalom kutatásának egy bizonyos szakaszát, az első nagy összefoglalók időszakát képviseli, így kijelentései, elemzései e periódus jellegzetes szemléletmódját reprezentálják. A kettős halál így tulajdonképpen kettős célt tűz ki maga elé: egyszerre akar a holokauszt irodalomelmélete, illetve a holokauszt-irodalom elmélete lenni. Vagyis egyfelől felvázolja azt az értelmezési keretet, melyből szerinte a holokauszt művészete meghatározható, majd a konkrét műveket e szemszögből hasonlítja össze és értékeli, kijelölve e speciális irodalom kánonját és kritériumait. Mint a mű elején Rosenfeld kifejti, értékelésének alapja elsősorban nem esztétikai, szemléletében, értékpreferenciáiban inkább más, etikai, filozófiai szempontok vezérlik (37.), így kérdései elsődlegesen arra irányulnak, hogy mennyiben és milyen lehetséges módokon képes az irodalmi beszédmód a holokauszt tapasztalatát megközelíteni és ábrázolni, valamint mi az, amiben a holokausztról szóló szövegek radikálisan különböznek a többi, más témát feldolgozó irodalmi alkotásoktól. Vagyis e szinten a Rosenfeld felvetette problémák (általánosabb értelemben) esztétikaiak és történetfilozófiaiak: a két szféra anynyiban függ össze, amennyiben szerinte Auschwitz radikálisan megváltoztatta, sőt megkérdőjelezte azt a perspektívát, ami felől a (nyugati) ember a történelmet, a valóságot és az etikát felfogta - így szükségképpen a holokauszt utáni és különösen a holokausztról szóló irodalomra nem alkalmazhatóak azok az esztétikai kritériumok, melyek még egy korábbi etikai rendszer, realitás- és történelemkoncepció termékei. Ahogy azt könyve elején tézisszerűen megfogalmazza: „Az emberi képzelet Auschwitz után egyszerűen nem ugyanaz, mint ami előtte volt" (43.). Ennek legfőbb oka pedig, hogy a holokauszt kataklizmája mintegy kettős pusztító erőként söpört végig a világon: megölt hatmillió embert, és végérvényesen lerombolta az európai kultúra talapzataként szolgáló hagyományos világképet. „Auschwitzban nem csak az ember halt meg, hanem az ember eszméje is" - állította Elie Wiesel (32.), s Rosenfeld szerint a holokauszt irodalma szükségképpen erre a kettős halálra reflektál. Tehát az irodalom az ember halálát ábrázolja egy olyan kultúrában, melyben a halál megjelenítése nem mehet végbe a korábbi minták alapján. Rosenfeld előtt és műve után is sokan leírták már, hogy a holokauszt áldozatainak szenvedését lehetetlen a „szokásos", korábban évszázadok-évezredek alatt meghonosodott poétikai sémák alapján bemutatni. Nem lehet például a tragédia, a mártírium hőskölteménye vagy a gyászvers formáját, metaforáit újrahasznosítani, hiszen a tragikus hős vagy a mártír maga választja végzetét, vagy legalábbis - mint a klasszikus sorstragédiákban - van valamilyen felsőbb rend vagy értelem, ami alapján pusztulása legitimálható. Ám a holokauszt áldozatainak halálát nem igazolhatja semmi, így a korábbi irodalmi formák által közvetített tapasztalatok szükségképp alkalmatlanok a holokauszt megjelenítésére. Rosenfeld - nagyon távolról talán a fiatal Lukácséra emlékeztető - történetfilozófiai esztétikája egyértelműen amellett érvel, hogy a holokausztnak radikális mássága révén új irodalmat kellett létrehoznia, sőt szerinte az utóbbi évtizedek (tehát nagyjából az 1945 és 1980 közötti időszak) legfontosabb irodalmi fejleménye éppen a holokauszt irodalmának kibontakozása volt. Ez az új irodalom alapvetően etikai tett, a művészet a történelmi tapasztalat közvetítésének és emlékezetben tartásának legfőbb eszközévé válik. A Kettős halál első, teoretikus fejezetében a szerző megpróbálja meghatározni, hogy a holokausztot milyen körülmények közt jelenítheti meg az irodalmi nyelv. Ez éppen az előzőekben kifejtettekből adódóan igencsak komoly problémákat vet fel, hiszen ha a korábbi esztétikai és poétikai normák nem működnek, akkor kérdés, hogy kommunikálható-e egyáltalán a túlélő szerzők által átélt holokauszt-élmény. „Auschwitzra nincsenek metaforák, ahogy Auschwitz sem metaforája bármi másnak" - állítja Rosenfeld (64.). Ez azt jelenti, hogy e tapasztalat annyira radikálisan idegen és konkrét, hogy analogikusan megragadhatatlan - a holokausztra alkotott metaforák szükségképpen célt tévesztenek.