Jelenkor, 2011. január-június (54. évfolyam, 2-6. szám)

2011-03-01 / 3. szám - Kisantal Tamás: Kimondani a kimondhatatlant Alvin H. Rosenfeld: Kettős halál. Elmélkedések a holokausztirodalomról

líthatóak. A 70-es évek végén és a 80-as évek elején kiadott, a holokauszt-irodalmat elem­ző könyvek (köztük Langer és Rosenfeld munkái) alapvetően azt a (főként európai) szö­vegcsoportot vizsgálták, melyeket ma a „holokauszt-irodalom klasszikusaiként" tartunk számon - Elie Wiesel, Primo Levi, Tadeusz Borowski, Paul Celan, Nelly Sachs stb. műveit. Fontos azonban megjegyezni, hogy e munkák tulajdonképpen még a holokauszt emlé­kezetének nagy „dömpingje" előtt láttak napvilágot, s bizonyos, a mai holokauszt­­értelmezésünket erősen befolyásoló események, művészeti jelenségek és teoretikus viták csak később játszódtak le. Ilyenek voltak például a 80-as évek közepén Nyugat-Németor­­szágban lezajlott, a német közember világháborús szerepét, a holokauszt német értelmezé­sének és reprezentációjának lehetőségét, valamint a különféle holokauszt-elbeszélések ideo­logikus összetevőit érintő szakmai és közéleti csetepaték, melyek nemcsak a (nyugat) európai, hanem a tengerentúli holokauszt-kutatásokra is erősen hatottak.­ Ugyanebben az időszakban bontakozott ki az a főként angolszász diszkusszió, mely elsősorban Hayden White történelemelmélete kapcsán a holokauszt ábrázolásának szabadságát és/vagy határa­it próbálta feltérképezni,­ s a holokauszt megjelenítését egyszerre vizsgálta episztemológiai, etikai, poétikai, illetve politikai problémaként. Részint ennek, részint pedig a korszak iroda­lomtudományának hatására a 80-as évek végétől a holokauszt irodalmának kutatásaira egy­re erőteljesebb hatást gyakorolt a posztstrukturalista irodalomelmélet valamint a kulturális kritika Olyan művek láttak napvilágot egyre nagyobb számban, melyek elsősorban a vész­korszak megjelenítésének nyelvi, narratív és poétikai jegyeit elemezték, s analízisük közép­pontjába nem annyira a kimondhatatlan, egyedi szörnyűség ábrázolási kísérleteinek sajátos esztétikumát, hanem inkább a megközelítések jellegzetes narratív-poétikai mintáit, műfaji összetevőit, kulturális jegyeit, valamint a különféle holokauszt-narratívák hatástörténetét helyezték. Ezzel olyan holokauszt-értelmezési áramlat bontakozott ki, melyet többek között James E. Young, Dominick LaCapra, Robert Eaglestone vagy a német származású Wulf Kansteiner, a holland Ernst van Alphen és az osztrák Andrea Reiter képviselnek, akik a ször­nyű eseményt feldolgozó művészetet vizsgálva bizonyos, korábban alapvetőnek számító problémákat (például az egyediség vagy az ábrázolhatóság kérdését) zárójelbe tették, pon­tosabban ezeket magukat is történeti jelenségeknek tekintették, s a holokauszt-értelmezések kontextuális tényezőit próbálták kimutatni. Mindezzel egy időben a holokauszt művészete is megváltozott: egyre több extrém, a reprezentáció határait feszegető, így vagy úgy botrá­nyos alkotás jelent meg (például Art Spiegelman, Martin Amis, Benjamin Wilkomirski vagy Zbigniew Libera művei), közben pedig a téma mind erőteljesebben képviseltette magát a po­puláris kultúrában is - gondoljunk csak olyan nagy sikerű filmekre, mint a Schindler listája, Az élet szép vagy A zongorista. Ebben az időszakban, 1993-ban nyitt meg az egyik legnagyobb és legfontosabb holokauszt-tárlat, a washingtoni Holocaust Memorial Museum is, melynek története jól mutatja az amerikai holokauszt-emlékezetpolitika által bejárt utat: a múzeum alapításának terve néhány évvel Rosenfeld könyvének megjelenése előtt, 1978-ban született, ám az épület csak másfél évtized múlva nyithatta meg kapuit - azóta viszont az amerikai fő­város egyik leglátogatottabb emlékhelyének számít.4­ 2 Vö. például a bitburgi katonai temető körül kirobbant botránnyal, illetve a német történészvitá­val (Historikerstreit) kapcsolatban. Geoffrey Hartman (ed.): Bitburg in Moral and Political Perspective. Bloomington, 1986, Indiana University Press; Forever in the Shadow of Hitler?: Original Documents of the Historikerstreit, the Controversy Concerning the Singularity of the Holocaust. Atlantic Highlands, N.J., 1993, Humanities Press. 3 A vita legtöbbet hivatkozott tanulmánykötete: Saul Friedländer (ed.): Probing the Limits of Representation. Nazism and the „Final Solution". Cambridge, 1992, Harvard University Press. 4 Ezzel kapcsolatban az amerikai holokauszt-emlékezet általánosabb kontextusában lásd: Alan Mintz: Popular Culture and the Shaping of Holocaust Memory in America. Seattle and London, 2001, University of Washington Press. 26-34.

Next