Jelenkor, 2013. január-június (56. évfolyam, 1-6. szám)
2013-02-01 / 2. szám - Szolláth Dávid: Az elbeszélő hitelvesztése. Tormay Cécile Bujdosó könyvének néhány narrációs problémájáról
hedt koholmány, a Cion bölcseinek jegyzőkönyve antiszemita beszédek generációinak válhat alapszövegévé. Vannak azonban olyan önleleplező hibák a Bujdosó könyv szövegében, amelyekre érdemes odafigyelni. Ezek - mostani, poétikai szempontból - nem azért hibák, mert „leleplezik", hogy a napló nem színről színre mutatja a valóságot. Valóban naivitás volna ezen fennakadni. Hanem azért, mert sértik a valószerűség kívánalmát, sértik a realista-dokumentarista formaintenciót, a konvencionális naplóforma felkeltette olvasói elvárást. A hibák ezért nem csak a kordokumentum történeti hitelességét, hanem a mű esztétikai hitelét veszélyeztetik. Ez pedig nem másodlagos szempont, hiszen nagyjából ezen múlik a mű olvashatósága. Lássunk tehát néhány önleleplező hibát. Gyakoriak az időrendi problémák. Például az 1918. november 13-ai bejegyzésnél egy Bródy Sándor-cikket ismertet az elbeszélő, s rögtön elmondja, hogy e cikk miatt tiltakozó levelek ezrei érkeztek Az Est szerkesztőségébe, és „temérdek előfizető visszaküldte a lapot". (100.) Az olvasóban azonnal felmerül a kérdés, vajon hogyan szerezhetett a naplóíró még aznap tudomást a sok olvasói panaszról? Tisza halálakor „megjósolja", hol fog állni a szobra (56.), 1919. április 11-én, Eötvös Lóránd halálakor pedig fájlalja, hogy a nagy tudós miért nem kapott legalább néhány hónapot a sorstól, „hogy lássa felemelkedni megcsúfolt faját", mintha tudná, tudhatná, hogy a Tanácsköztársaság augusztusra meg fog bukni. (295.) Az efféle megjegyzéseken látszik, hogy utólag illesztették az adott dátumhoz, de nem „dolgozták el" a betoldásokat - szerkesztői gondatlanság, fércmunka. Máskor földrajzi képtelenségekbe botlunk. Aznapi parlamenti beszédeket ismertet Balassagyarmaton keltezett naplóbejegyzésében újságcikk alapján, de olyanokra is kitér, amelyekről elmondja, ezeket a „fenyegető és vérengző beszédeket a külföldre való tekintettel nem közölték a lapok." (386.) Honnan veszi, mit beszél Károlyi otthon, szűk családi körben? (92.) Honnan tudja Balassagyarmaton, hogy Kunszentmiklóson Szamuely milyen párbeszédet folytatott egyik terrorlegényével? (402.) Jellemző az is, hogy résztvevő elbeszélőként ír le olyan helyzeteket, amelyekről nyilvánvalóan nem lehet közvetlen tapasztalata, hiszen képtelenség, hogy valaki egy nap alatt annyi helyen ott legyen személyesen, mint amennyit Tormay egy-egy napi jegyzetében szemtanúként leír. 1918. november 6-án például, amikor elbeszélőnk otthon fekszik kificamodott bokával (mert előző nap egy arrogáns zsidóképű fiatalember letaszította a villanyosról), úgy ismertet újságcikket, mintha maga is ott ülne a Parlamentben, szem- és fültanúja volna az eseményeknek. „Tíz óra volt. A parlament épületében ülésre csengettek." (109.) November 11-én egy kormányülést ír le „helyszíni jelentés" stílusban, részletgazdagon. „Károlyi eleinte feltűnően izgatott volt, elnyújtotta hosszú lábszárát, nadrágzsebébe süllyesztette két kezét és előrelógó fejjel, részvétlenül nézett a szeglet felé..." stb. (91.) Tudósításokat, híreket és pletykákat ír meg rövidtörténet- vagy tárcanovella-szerűen, elhagyva a realista pozíciót. Egy ismeretlen „vidéki úr"-tól tudja meg, hogy Károlyi grófné orgiázni szokott a zsidó népbiztosokkal a szovjetházban. A pletyka beindítja az írói fantáziát, és kibontakozik egy „botrányos jelenet" a romba döntött ország közepén tivornyázó társaságról. Szamuely pezsgőt tölt Károlyinénak „ugyanazzal a kézzel, amelylyel a kötelet igazítja áldozatai nyakába. [...] Aztán one steppet táncolnak, egymás közelségét keresve keringenek, mint az örömtanyákon." (407.) Az erkölcsi felháborodás máskor is könnyen eltávolítja a valószerűségtől a Bujdosó könyv elbeszélőjét. Például amikor arról számol be, hogy két kislány de facto megőrült, amikor az eltörölt hittanóra helyett . A Bujdosó könyv semmiféle műfaji „provokációra" nem vállalkozik, azaz semmiféle poétikai kihívást nem intéz a konvencionális naplóforma felé, a mű egész formai integritásának meggyőző erejébe vetett bizalom jellemzi. Ezért beszélhetünk „esztétikai hitel"-ről esetében, és ezért vethetjük el azt a lehetőséget is, hogy a hibák esetleg nem is hibák, hanem ironikus vagy játékos kijátszásai volnának a naplóformának.