Jelenkor, 2014. július-december (57. évfolyam, 7-12. szám)

2014-09-01 / 9. szám - Dékei Krisztina: A dinoszaurusz és a turul találkozása. Privát nacionalizmus. Kiállítás a Pécsi Galériában, 2014. május 8. – június 15.

DÉKES KRISZTA A DINOSZAURUSZ ÉS A TURUL TALÁLKOZÁSA Privát nacionalizmus. Kiállítás a Pécsi Galériában, 2014. május 8. - június 15. Egy csoportos kiállítás értelmezéséhez és értékeléséhez sokféle módon közelíthetünk. A legkézenfekvőbb és talán a legkevésbé tévútra vezető módszer, ha a kiállítás címéből, a ku­­rátori szövegekből vagy a feliratként manifesztálódó közcímekből indulunk ki (bár olykor ezekre a szempontokra sem támaszkodhatunk). A pécsi összeállítás esetében néhol műkö­dik ez a rendszer, néhol nem. A hat országot és nyolc intézményt érintő, de mindenképpen az adott országra (illetve vonzáskörzetére) fókuszáló kiállítás-sorozat első magyarországi bemutatója több, meg nem válaszolt kérdést is felvet. Lehet-e úgy definiálni a nacionaliz­mus fogalmát, ha nem szálazzuk szét a nemzet és a nép, a politikai/territoriális állam (az államnemzet) és a nyelvi/kulturális közösség (a kultúrnemzet) fogalmát? Tény, hogy ezen problémahalmaz nehezen feloldható, de mivel nem meghívásos, hanem korábbi művek­ből válogatott kiállításról beszélünk, így joggal várhatjuk el, hogy­­nem feltétlenül a mű­vészeknek, de­ a kurátoroknak pontos elképzelésük legyen a felmerülő alapkérdésekről. A kurátorokat viszont olyan kérdések foglalkoztatták, mint a birodalmi múlt emléke és ennek feldolgozása, a historizáló attitűd, a nacionalizmus maszkulin volta, az etnikai konf­liktusok, az agresszió vagy a társadalom peremére szorított csoportok helyzete. A Privát nacionalizmus cím alá rendelt művek nem azt járják körül, hogy miként alakult ki a 19. századi nacionalizmus, hanem a médiumok terjesztette képek hatását. Azt, hogy miként váltak a banális klisék, sztereotípiák, (kötelező) ellenségképek, rájuk oktrojált, ide­ológiai szempontból zagyva szimbólumok (turul és Szűz Mária, rovásírás és Szent István) belső, szubjektív meggyőződéssé, illetve, hogy miként működnek a mindennapokban. A politikailag elkötelezett művészek tehát nem válaszokat adnak, hanem jelenségeket (kér­déseket) „mutatnak fel" - arra sarkallva a nézőt, hogy elgondolkozzon a látottakon. A Varga Rita és a társkurátor, Pacsika Márton által összeállított anyag hatalmas: tizennyolc ország majd hatvan művészét, köztük - a Pécs, a Balkán kapuja szlogennek megfelelően - újvidéki, albán, palesztin és izraeli alkotót mutat be, emellett több órányi videómunkát is tartalmaz. Ez azt jelenti, hogy a kiállítás teljes egészében nem átlátható, de arra legalábbis rávilágít, hogy problémáink - bár súlyosak - korántsem társ nélküliek. Sőt, érdekes mó­don az egyetlen, a kiállítással kapcsolatos botrány egy olyan nemzet esetében pattant ki, amelynek kurátorai még a nacionalizmus ottani jelenlétét sem ismerték el. Igaz, a Kassán, mintegy lábtörlőként kiállított cseh (korábban csehszlovák) zászló ellen a helyi, maroknyi cseh „polgári csoport" lépett fel - egészen miniszteri (politikai) szintre emelve egy művé­szeti (egyébként az interpretáció számára nyitott) kérdést. A szépen átgondolt kiállításnak a sok, egyhuzamban nem megtekinthető munka mellett van még egy problémája: a nagy tér. Ebben az esetben fontos szerepe van a súlyozásnak. Sajnos eldönthetetlen, hogy bizonyos munkák egyes terekben miért csak „lézengenek", másokban meg miért zsúfolódnak egymásra, vagy egyes művek miért kapnak a megérde­meltnél nagyobb teret, vagy válnak szinte láthatatlanná. Például miért olyan fontos a török falak (Jatalbag nehezen dekódolható videó­fala, s miért sikkad el a román Dan Perjovchi ins-

Next