Jelenkor, 2018. január-június (61. évfolyam, 1-6. szám)

2018 / 1. szám - Szénási Zoltán: Egységtudat és hanyatlástörténet: Visy Beatrix: "Nem ahogy ma szokás". A narráció jegyei, a szépirodalmi elbeszélőszerkezetek Babits Mihály Az európai irodalom története című művében

Babits­sal kapcsolatban az évtizedek alatt rögzült, a befogadók jelentős részét eleve elide­genítő „tudós költő" sztereotípiáját erősítő Az európai irodalom története. Visy Beatrix köny­vének alcíme (A narráció jegyei, a szépirodalmi elbeszélőszerkezetek Babits Mihály Az európai irodalom története című művében) által jelzett irányú interpretáció akár ezekből a bevett evidenciákból is kizökkentheti olvasóját. Babits szintézise bevallottan nem szaktudományos munkának készült, ahogy művé­nek bevezetőjében fogalmaz: „A világirodalom benne él minden olvasójában, s én megpró­bálom itt leírni, úgy ahogy énbennem él."­ Ez a kinyilatkoztatottan szubjektív viszonyulás irodalomtörténetének tárgyához az első kritikáktól kezdve maga után vonta Az európai irodalom történetének befogadásában a szépirodalmi műfaji mintákra történő reflexiót. Ez Visy Beatrix könyvének kiindulópontja is, melyhez Hayden White és Paul Ricoeur munkái, egyrészt tehát a történelmi tényeket cselekményesítő történetírói narráció (White), más­részt pedig történelem és fikció kereszteződésének elmélete (Ricoeur) adják a teoretikus alapot: „Történelem és fikció [...] összefonódásának, nagyarányú átfedettségének, de azért közel sem a kettő azonosíthatóságának felismerése nagymértékben átjárhatóbbá teszi a Babits irodalomtörténetével kapcsolatban felvetett problémát, és olyan szépirodalmi elem­zési szempontokat kínál, amelyek segítségével Az európai irodalom történetének explicit és implicit intenciói, narratív eljárásai, jelentésstruktúrái a hagyományos irodalomtudomá­nyi kérdésfeltevések mellett kiterjedtebben, de legalábbis más nézőpontból közelíthetők meg." (11-12.) Az itt említett „szépirodalmi elemzési szempontok" érvényesítése az elbe­szélt történet tér- és időszerkezetének, az elbeszélő kilétének, a nagyepikai műfaji minták­nak (eposz, családregény, memoár), valamint az irodalomtörténet „főhőseinek" a vizsgála­tát jelenti, mely a könyv végén kiegészül egy összefoglalónak szánt összehasonlítással Dante Isteni színjátéka és Az európai irodalom története között. A Babits-mű címében foglalt területi lehatárolás eleve sajátos, mai fogalmaink szerint szűkebb kontextusba helyezi az irodalomtörténet egyik központi fogalmát, a világirodal­mat. Babits vállaltan szubjektív, saját olvasmányélményeire alapozott szintézisében mind­ez nem is igényelne különösebb magyarázatot, eszerint ugyanis a történetíró személyes hitelének kell szavatolnia a lehatárolás érvényességét. Az európai irodalom történetében azonban másról is szó van, Babits saját történetkoncepciója magyarázza, hogy az Európán kívüli s az európaitól idegen kultúrákat miért hagyja figyelmen kívül. A legfontosabb történetszervező elem nála ugyanis a kezdetektől a 18. századig érvényesülő világirodal­mi egység, mely Homérosztól Goethéig (talán Baudelaire-ig) a nagy egyéniségek párbe­szédeként teszi elbeszélhetővé a világirodalom történetét. Éppen ebből következik iroda­lomtörténetének legnagyobb kihívása is, ugyanis a nemzeti irodalmak elkülönülésével éppen ez a több évszázados egység hull darabokra, s a világirodalmi érték időtlenségébe vetett hit kérdőjeleződik meg. Ahogy azt Visy Beatrix is kiemeli: a goethei világirodalom­koncepcióval éppen ellentétes hanyatlásvízet rajzol ki Babits irodalomtörténete, s végül is annak a korszaknak, a 19. századnak az elbeszélhetősége válik leginkább kérdésessé, mely közvetlenül elvezetne az elbeszélő jelenéig. Visy Beatrix pontosan leírja azt az esz­me- és irodalomtörténeti összefüggésrendszert, melybe Babits műve behelyezhető, s pon­tosan érzékeli azokat a korlátokat és ellentmondásokat is, melyek a történetíró platonikus világképéből következő arisztokratikus irodalomfelfogásából erednek. Az európai iroda­lom története ugyanis a babitsi prekoncepciók alapján csak mint hanyatlástörténet beszél­hető el, s eleve kizárja a nagy egység szempontjából partikuláris irodalmi jelenségeknek, az Európán kívüli barbár, törzsi, egzotikus kultúráknak és a kis európai nemzetek irodal­mának a recepcióját, kivéve persze a magyart, melynek integrálására Babits mégiscsak kísérletet tesz. Fontos megfigyelése a szerzőnek, hogy az irodalmi érték időtlenségének . Babits Mihály: Az európai irodalom története, Nyugat, Bp., é. n., 14.

Next