Jelenkor, 2019. július-december (62. évfolyam, 7-12. szám)

2019 / 9. szám - Zoltán Gábor: Városok szép tornyai hullanak: Részlet a Szép Versek 1944 című készülő könyvből

Szilágyi Júlia már elmúlt hétéves, amikor megkezdődött az erdélyi zsidók deportálása. Hogy ki számított megsemmisítendő zsidónak, egyszerűen fogalmazva, a magyar állam döntötte el. Hiába érezte magát magyarnak - mert a magyar kultúrában nevelkedett, magyar volt az anyanyelve, ma­gyar iskolába jártak a szülei is, katolikus vallásúak voltak, nagyapja negy­vennyolcban Bem hadseregében harcolt a magyar szabadságért...­­, elég volt, ha valamelyik szomszédja feljelentette: papírjait eltéphették, sőt, akár rögtön le is lőhették. A gyerekeket sem kímélték. És egy hétéves gyereknek már kiválóan működik az emlékezete, nem felejti el, hogy megverték az osztálytársai, mert a tanító néni, vele, az éltanulóval szavaltatta el Petőfi Nemzeti dalát március 15-én. Azoknak a serdületlen kolozsvári gyerekeknek senki, még Endre László vagy Sztójay Döme sem írta elő, hogy Petőfi Sándor szent szavainak a tisztátalan ajkak által eszközölt beszennyezéséért meg kell büntetniük az osztálytársukat. De va­lami mégis arra ösztönözte őket. Az a valami erős és nem múlandó. Alig ért véget a háború, Petőfi ismét előkerült. Akkor a kommunisták vették birtokukba és kezdték használni. „... megcsömörlöttem Petőfitől. Bölcs, öreg Arany, a zseniális és őrült Vörösmarty a háttérben kucorognak, a kutya sem be­szél róluk. Petőfi mindenütt ágál, a pártgyűléseken illeged magát, hordóról rikol­­toz. Nagy stréber" - jegyzi fel naplójába Márai 1948-ban. A forradalom százéves évfordulója kellő alapot szolgáltatott a tizenkilencedik századi költő megidézésé­­hez. Ámde a következő év, Petőfi hősi halálának centenáriuma szintén jó ürügyet kínált. 1949 egyúttal „a fordulat éve" volt, a kommunista párt addig is nyilvánva­ló vezető szerepe akkor deklaráltatott, és ezt a változást nemcsak a fényes jövő ígéretével, hanem a múltbeli példák demonstrálásával is igazolni akarták a pro­pagandisták. Lunacsarszkijra hivatkozva harsogták: Petőfi „saját korának bolsevikje volt". Ekkor fogalmazódott meg a jelszó, miszerint „Lobogónk: Petőfi". Mindez nem pusztán Petőfi Sándor egyes műveinek és nevének propagandiszti­­kus felhasználását jelentette, hanem általános iránymutatást is a kortárs művé­szek számára. Amit évekkel korábban a hungarista alkotók önszántukból művel­tek, a háború utániaknak, függetlenül attól, hogy saját hajlamuk mit diktált, a kultúrpolitika elő is írta. A formai jegyeken és a baloldali mondanivalón túl volt még egy fontos szem­pont: a közérthetőség. Annak megkövetelése a művészek jelentős részét kény­szerítette fájdalmas megalkuvásra vagy rekesztette ki a nyilvánosságból. Le kell-e szögezni ezek után, a félreértések elkerülése végett, hogy Petőfi Sándor nem kárhoztatható sem a negyvenöt előtti, sem az azutáni kisajátításokért? A biztonság kedvéért leszögezem: nem felelős. Habár az nyilván nem véletlen, hogy Aranyt és Vörösmartyt - Márai példái­nál maradva - kevésbé tudták használni a nácik és a kommunisták. Mostanában történt, hogy egy íróval beszélgettem, egy íróval, aki azt hirdeti ma­gáról, hogy nemzeti elkötelezettségű és keresztény. Szerinte, ha nem vigyázunk.

Next