Jelenkor, 2021. január-június (64. évfolyam, 1-6. szám)
2021 / 5. szám - Olga Szerebrjanaja: Magyar melankólia. Bálnatetem a város főterén. Krasznahorkai László az ellenállás melankóliája című regényének orosz kiadásáról
könyv eszmeregény, de nem az a fajta, mint Thomas Manntól A varázshegy, ahol a hősök két lábon járó világnézetek, és egymással folytatott beszélgetéseikben önmaguk értelmezésével foglalkoznak. A melankólia politikai eszmeregény, mert a főhősök, akik a regényben élnek és cselekszenek, maguk ezek az eszmék. Az élet folyamatában alakulnak, valóságosan átélik őket, ellentmondásba kerülnek a tapasztalattal (amely gyakran erősen különbözik történeti megalkotóik tapasztalatától), beismerik tulajdon csődjüket, és néma ellenállás közepette elhallgatnak. Arra, hogy az eszmék regényével van dolgunk, utal a regény mottója is („Telik, de nem múlik"), amely nagyon emlékeztet Hérakleitosz átértelmezett folyó hasonlatára. Ebben az értelemben a regény egyidejűleg nagyon egyszerű és nagyon bonyolult, egyszerű, mert elég felismerni, miféle filozófiát jelenít meg egy-egy szereplő ahhoz, hogy előre tudjuk, hogyan fog cselekedni a továbbiakban, és bonyolult, mert a szereplő ezt a filozófiát csakugyan ki is bontja saját jelentéktelen életében, a vidéki városka reáliái között, ahol külön kunszt ürügyet találni a filozofáláshoz. Ez a körülmény egyfajta nem mindjárt szembetűnő, de nagyon erőteljes komikus dimenziót is kölcsönöz a regénynek, mivel az eszmék, mihelyt emberi életet kezdenek élni, akaratlanul szert tesznek különböző emberi attribútumokra - például végtagjaik lesznek. Sem a döbbenetnek, sem a leghalványabb kényszernek, hogy szökjön, nem maradt benne hely, mert az üresség, ami átjárta az első percben, mintha egyetlen intésre ki is oltotta volna őt, szétgurult, ellobbant, semmivé foszlott, amije volt, s nem érzett mást, csak a józanság csípős, keserű ízét a szájpadlásán, meg hogy fájnak a lábai, különösen a bal. Eloszlott a démoni köd... A konkrét személyekben megtestesülő filozófiák kölcsönhatásának témája egy komikus rejtett idézet formájában jelenik meg a regényben. Valuska János, a helyi postás minden este beállít a kocsmába, hogy a törzsvendégek közreműködésével eljátsszon egy jelenetet: az egyik záróráig ott lebzselő szeszkazánt kinevezi a Napnak (erre a szerepre a legrészegebb is alkalmas, de Valuska, úgy tűnik, nem eme gyakorlatias kritérium szerint választ), a másikat a Földnek, a harmadikat a Holdnak. A piások, akik számára ez a jelenet annak az eszköze, hogy elhúzzák a zárást, és bedobhassanak még egy pohárral, készséggel beállnak a jelenetbe, Valuska pedig átszellemülten prédikál nekik „az ember alázatos szerepéről a világegyetemben", egyúttal elmagyarázza a napfogyatkozás mechanizmusát. Ezt a jelenetet - amely az eredetihez képest jóval lejjebb van szállítva - nyomban felismerték a Werckmeister harmóniák nézői (a filmváltozatot Tarr Béla rendezte 2000-ben). Azért ismerték fel, mert úgy emlékeztek rá, mint Derek Jarman Wittgensteinjének (1993) egyik legemlékezetesebb epizódjára. Krasznahorkai, akárcsak a Jarman-film forgatókönyvírója, a jelenetet valószínűleg Wittgenstein legközelebbi tanítványának, Norman Makeimnak a visszaemlékezéseiből merítette, aki elmeséli, hogy Wittgensteinnek egyszer az az ötlete támadt, hogy Malcolm, a felesége és maga Wittgenstein játssza el a Nap, a Föld és a Hold egymáshoz viszonyított mozgását. Malcolm feleségére a legkevésbé bonyolult szerepet osztották, ő egy helyben állva keringett a pázsiton. Körülötte Malcolm szaladgált, miközben a saját tengelye körül is forgott, Wittgenstein pedig a legbonyolultabb szerepre vállalkozott: úgy keringett a szaladgáló Malcolm körül, hogy közben ő is saját maga körül forgott. Wittgenstein Szókratész után a nyugati tradíció legragyogóbb filozófusa, aki csakugyan igyekezett megélni a filozófiáját és a gondolatait, és arra törekedett, hogy úgy cselekedjék, ahogy gondolkodik. 519