Jelenkor, 1843. január-december (12. évfolyam, 1-104. szám)

1843-01-26 / 7. szám

simban annyit, hogy politikai elválásunk rögtön bekö­vetkezhetett volna, sőt mondhatom, daliás egyenes né­zetei, férfiúi tétovátlan bánásmódja, hős kedélye, ’s kivált azon őszinte barátság, mellyel viseltetém hoz­zá , mindezek, mondom, mindig inkább bennem ke­­resteték a’ hibát, ’s hogy tán még is én volnék néze­­timben a’ rászedett. ’S igy éltünk részemről legalább a’ legkeser­édebb viszonyokban évekig, ’s pedig vált­va olly édes és megint olly keserű napok közt azért, mert barátságunk napról napra nőtt, politikai utunk ellenben mindinkább elágazott, és igy úgy szólván na­ponta jött a’legfájdalmasb súrlódásba a’ meleg barát­tal a’ hű hazafi. Igen tudtam én méltánylani azon féltékenységet és republicans óvakodást,mellyel Wesselényiéi vala terve; mert hiszen alkotványos nemzetnek egyáltaljá­­ban soha nem lehet mottója a’,határtalan bizalom/ meg a’ ,semmibe nem avatkozni akarás/ és e’ felett még a’ feltételezett bizodalom sem lehet rövid napok gyü­mölcse , és hatan nép, mellynek igen meg lehet bo­csátani, ha még ma sem bízik nagyon, ez bizonyosan a’ magyar; tudtam én méltánylani mind ezt, de azért mégsem bírtam helyesleni Wesselényinek, ha így le­­het mondani, daczczal követelő, kicsikarni akaró mo­dorát, mert hiszen én napról napra inkább meg valók győződve, hogy nem mostoha szándék, nem részaka­­rat volna háttérben , de áltálján véve emberi gyarlóság és feltornyosult szövevény; és ekkép az engesztelő, felvilágosító , egymást erkölcsileg meggyőző bánásmó­dot és eljárást hittem czélravezetőbbnek, mint az el­­kedvetlenitőt, ingerlőt, ’s mondjuk ki: ,boszantót! Igen „boszantót!" ’S itt kérem a’ tisztelt olvasót, ha valóban szivén fekszik honunk jövendője, méltóz­­tassék , bármikép lenne is ellenem tán elfogulva vagy felingerelve , az itt következendőket különös figyelmé­re venni, és netaláni homályosb kitételimet, quia non omnia possumus omnes, jó szándéka által pótolni. § III. Minden emberi viszonyban többé kevesebbé, mint szokás mondani: kettőn áll a’ vásár. ’S ha sikert aka­runk, ’s nem elégszünk meg már azzal, mikép köte­­lességinket teljesítők, vagy „quia voluisse sat est,“ vagy belső megnyugtatásunk végett „pilátusi kézmo­­­­sással“ még be nem érjük, de, mint mondom, sikert óhajtunk, akkor nem elég csak azt fontolóra vennünk, ’s csak arra vigyáznunk: cselekedeteik jó, tiszta szán­­dékból erednek-e; hanem azt sem szabad ’s pedig legnagyobb figyelmünkből eresztenünk, hogy azokra nézve, kikkel viszonyban állunk, ’s kikkel haszonnal vagyunk végezni, vallyon milly benyomást tesznek, ’s milly világban mutatkoznak tényeink; minthogy az em­beri felfogások árnyéldatai milliárdok, és a’ legtöbb em­beri zavar és baj félreértésekből támad. A’ gyakor­lati élet minden helyzetei olly annyira bizonyítják a’ most felhozottnak valódiságát, mikép nem hiszem, na­gyon vétenék, ha azt most következő okoskodásom talpköveül állítnám minden tétova nélkül. Már pedig ha áll, mikép két viszonykodó — transigáló — lény közt nem elég, hogy mindkettőnek szándéka becsületes és őszinte legyen, de szükséges e­ fölött még az is, mi­szerint mind egyik mind másik előtt illy őszinte és be­csületes szándék tisztában is álljon ; ha , mondom , ez már a’ legkisebb emberi társas cselekvésnél is el­­kerülhetlen, hogy annak hihetőleg valami hasznos ered­­ménye legyen, akkor valljon ki merné tagadni, mi­­hez képest illy viszonylagi jó szándékú tisztában­ állás­­nak szüksége még elkerülhetlenebb a’ politika szö­vevényes mezején, kivált udvar és alattvaló közt? Ezt, úgy hiszem, senki nem veheti kérdésbe. Ámde ha ez szilárd sarkalaton fenekűl, akkor ugyan ki lehetne a­­zon elfogult, ki előtt tisztán nem derülne tüstént fel, hogy a’ magyar egyed csak úgy hajthat vérünknek és honunknak, főkép kitünöbb, szembeszökői­!), nagyobb figyelmet magára vonó helyen és tágabb körökben, va­lódi és nagyobbszerü hasznot, ha olly világba ’s olly szagba állítja magát, melly nem jelenik meg azon fél előtt, mellyel dolga van és mellyen szintúgy áll a’ vásár, nyugtalanító sőt provocáló alakban. — ’S ím itt hibázta el Wesselényi , valamint azelőtt Magyarország­nak nem egy hőse, a’mélyebb felfogású modort, vagy ha az elhibázott utat közönséges kitétellel akarjuk meg­nevezni: ,,a’ gyakorlati élet irányát.“ An­nak megmutatására , hogy Wesselényi e’ le­hető legfontos­ kérdésben elhibázta a’ gyakorlati élet irányát, azonban korántsem elég még az, mit fel­hoztam; mert mindenki azt kérdezhetné ’s méltán, hogy ugyan mit vetett Wesselényi tehát, mit követett el, mi nyugtalanító sőt provocáló lehetett volna az udvarnak átellenében. De erre így válaszolok: Meg akarom engedni, sőt elhinni, ’s azért nem vizsgálom, Wesselényi sem­mit sem vétett, és semmi reprobálandót nem követett el a’ politika mezején, ha szavait ’s tényeit magyar és alkotványos magasb ’s által­ános szempontbul ítél­jük meg; ámde kimondhatlan nagyot hibázott és leg­sürgetőbb életkérdésinket kompromittálta és lökte h­osz­­szasb, tán örök időkre háttérbe , ha szavait és tényeit viszont közbirodalmi és alkotványnélküli szempontok szerint vagyunk megbírálni képesek. Tudom, sok elölt, és kivált a’ szilárdabb leküle­­tü ’s fiatalabb és hevesb vérű­ előtt, még most sem va­gyok elég világos. ’S természetes, mert ezen osztály —’s kivált Magyarországban—maga pezsgő erejében bizakodván, felette hajlandó, mint a’ német közmon­dás tartja: „mindent, gazdávali számolás nélkül végez­ni“ ; ’s aztán, mert egyáltaljában ’s főkép fejletlen köz­­értelmesség közt csak felette kevés képes felfogni azt — ’s itt vigyázzunk — hogy jóllehet in ultima analysi senki sem lehet jó politikus , tökéletesen talpra esett becsületesség és erényesség nélkül, azért még koránt­sem következik, hogy annak, ki bármilly gyönyörűn ra­gyogjon becsület-’s erénytől, annak azért már jó és kivált józan politikusnak is kelljen lennie. Azokra néz­ve, kik a’ státustudomány e’ sarkelveinél sem emel­­kedének még magasabbra—és illyeseknek száma ha­zánkban, hol mindenki, vagy legalább a' nagyobb szám, valamint ,született katonának' úgy világra jött nagy po­litikusnak' is hajlandó hinni magát, valóban ,Xerxesi,' de közbevetőleg legyen mondva: súlya sem nagyobb — azokra nézve, mondom, kik még csak illy világos­ságra sem emelkedhettek, azok számára még világo­sabban kell szólnom. — ’S ugyanis azt mondom: Hogy Wesselényi, megengedem, éppen nem hi­bázott—mit nem tartok szükségesnek vizsgálni — ha politikai eljárását magyar alkotványos szempontból bí­ráljuk; de annál mélyebbre sülyed a’ gazda nélküli számoló theoreticusok sorába, kik theoriáik közt ka­landozván, nem tudnak az életgyakorlatnak útjára lép­ni , és ekkér soha nemcsak czélhoz nem jutnak, sőt rendszerint mások műveit is compromittálják , ha té­nyeit viszont közbirodalmi alkotványtalan nézpontral tekintjük. — ’S kérdem, erre figyelmünk ne legyen ? Ámde ha nem tagadhatni, mikép mint csak most érintők, a’ legegyszerűbb viszonykodásban is mellőzhetlen, ha si­kert akarunk, hogy cselekvésünk ne csak szeplőtlen legyen, de annak szemében se jelenjék meg nyugta­lanító , háborító színben , kivel dolgunk van ’s kivel sikeresen akarunk végezni; ha nem tagadhatjuk to­vábbá, hogy ezen ildomos*­ eljárás—mindig feltéve, ha sikert óhajtunk—a’ politika szövevényes mezején természetesen még annál sürgetőbben megkívántasé, mint az alárendeltebb viszonyokban: — ugyan lehet-e tagadni, és ki olly ábrándos és olly annyira befátyo­lozott szemű, ki tagadni merhetné, „hogy bizony sa­ját körü­lményink között még sokkal nélkülözheslenebb azon „ildom," kivált egy kissé kitünőbb helyzetben, ha t. i. sommás tehetségünket hazánkra nézve lehető legnagyobb haszonnal kívánjuk kiadni, hogy t. i. ne csak idő­ben legyenek tényeink fényesek vagy lega­lább kérdésbe nem vehetők, de oda kün se jelenje­nek meg nyugtalanító ’s provocáló színben’s formák­ban ; ’s pedig: mert „Két télen áll a’ vásár;“ ’s mi ennél sokkal ne­­vezetesb szempont — mire különösen bátorkodom a’ nyájas olvasó figyelmét felkérni—mert, mint Kratim— ban már több helyen érintém, sőt egyenesen is ki­mondám: mert „Olly közbirodalommal vagyunk egybeházasítva, ’s olly elvekkel jó szünet nélkül érintkezésbe a’ ma­gyar kormány, mellyek nem alkotványosak;“ mikép —bár akarjuk, bár ne—valamint saját szemeinkben mutatkozik alkotványos levegőnkben nem egy szabály, nem egy rendelet, melly felölrül jő, tespedési sőt, el­lenkezőleg néha zsarnoki színben: úgy jelenik meg nem egy magyar tény is—melly jóllehet csak alkot­­ványos halálok közt forog—oda fen megint — mert hiába, mint Cicero mondja, ha jól emlékezem, bi­zony csak azon levegőt vagyunk kénytelenek színi, mellyben élünk — egyenesen ingerlő, boszantó, sőt hüllenségi szagban. ’S ki ezen anomáliának philosophiáját, hogy t. i. nem ugyan ex principio, hanem de facto — és ennek, ’s nem annak alapján fejtik ki legtöbb dolog a’ gya­korlati élet mezején—alkotványos országa — a’ kül­föld hiedelme szerint tartománya—vagyunk egy al­kotványnélküli absolut közbirodalomnak, nem fogta fel ’s nem em­észté meg, ’s bármilly aránylag aláren­delt politikai lépteiben nem tartja szünet nélkül szem előtt, az, kivált ha kitünőbb sőt vezető szerepre vá­gyik emelkedni, bármilly ragyogók és tiszteletre mél­tók legyenek is egyéb tulajdoni, bizony a’ magyar po­litikának annyira szövevényes mezejét illetőleg, min­dig feltéve t. i. ha honunk boldogságát és jövendőjét nemcsak ámitásilag levegőbe, de valódilag igazi és egészséges alapokra állítni sovárog, bizony még sem egyéb —tisztelet, becsület, de igazság is —mint po­litikai kontár. És e’ legmélyebb sarkalat körül forog létünk és jövendőnk; mihez csak azt ragasztom, hogy én, leg­alább ez úttal nem bocsátkozom annak fontolásába: „ez jól, roszul van-é,“ ,,e’ körülmény szerencsés, szerencsétlen­é,“ ’s „elvekkel mennyire ütközik össze, mennyire nem," okoskodásom és eszközlésem sarkalatául elégségesnek ’s tökéletesen meggyőzőnek tartván tudni, hogy a’ dolog így van. ’S valóban tagadhatlanul így van. Mihez képest nem átallom ezennel kimondani, hogy mindaddig, míg honi vezéreink és vezetőink a’ dolognak e’ legmélyebb fekvését kiábrándultan fel nem fogják, mindaddig nem­zeti testünket csak úgy és ekkér éppen csak annyi sikerrel fogják orvosolgathatni, mint azon felszínes gyógyászok cselekszenek, kik közel fekvő és szem­betűnő jelenetek után ítélve — és itt minden gyűlöle­tesre csavarható magyarázás ellen magamat előre raen­­tesítni kívánván — felejtik azon chronicus tényezőt, mellybül legtöbb baj veszi eredetét, hogy t. i. a’ köz­birodalomnak nincs , országunknak ellenben van al­­kotványa, és így éppen nem csuda, ha egy félreér­tés, és ehez képest egy baj követi a’ másikat, midőn valóban legnagyobb csuda volna, ha ez lehető leg­sűrűbben nem történnék; ’s pedig, mert emberek, bármilly kitűnő tulajdonokkal lennének is egyébiránt felékesítve, csak emberek maradnak, ’s ekkép vala­mint nemzeti színt sem ölthetnek magokra huszon­négy óra alatt, a’ nélkül hogy mindenki tüstént rá ne ismerhetne, hogy ez csak maskara, úgy bizony majd alkotványos majd absolut elveket sem vehetnek nedv- és vérükbe tetszésük szerint be, a’ nélkül hogy ma­gokkal szünetleni ellenmondásokba ne jöjjenek , és ekkér meg nem szűnő következetlenségbe ne tévedje­nek; ’s pedig mert ha van is olly hajlékony felfogás, olly rabulistikai ügyesség, melly szinte annyi győző okot tud kifejteni egy mint más részre, azért alkot­ványos és nem alkotványos dolgokban még sem hozta eddigelé tudtomra legalább, senki is olly művészfokra —Meisterschaft—hogy ha efféle felfogások nincsenek nedv- és vérben, még is úgy tudná némi következetes­séggel eljátszani majd ez majd ama szerepét, mikép az egy kissé mélyebbre tekintő előtt minden efféle álde­­monstratio egyébnek mutatkoznék, mint komédia. Ha ennélfogva azt mondom—mit már annyiszor és annyi változatban mondok, de azok, kik számára volt mondva és írva, nem akarták vagy nem bírták felfogni—hogy nincs tán a’ földtekén bokrosabb fela­dat, mint körű­lményink közt a’ valóban hasznos pol­gárnak szerepét, kivált egy kissé tágabb ’s felsőbb körökben eljátszani, azt hiszem, tán nem állítok ép­pen valami egészen alaptalant; mert hiszen vagy oda fent csökken felette könnyen az ember hitele, és ekkér némileg paralysálva van, ha ide lent nagyon is nagy fényben ragyog az; vagy viszont ide lent tornyosul gyanú gyanúra azon arányban, mellyben az embert oda fent kedvelik jobban ’s jobban. ’S nincs-é ez nem ugyan könyvekből, de az életből merítve ? kér­dem. ’S pedig ezen nyomorúság—’s valóban nem le­het ily viszonyt egyébnek mint nyomornak nevezni, mikép elvégre meg is kell szűnnie, — nem alapszik személyességeken sőt egyes személyeken, mint azt sok felszínes hiszi és nagy bölcsen szónokolja; de nem egyéb, mint alkotványos és alkotványtalan ösz­­szeköttetésünknek maga magából folyó lehető légtér­ *) Csak kevéssel ezelőtt szólitam föl a’ magyar tudós tár­­saságot közű­lési előadásomban: „Iparkodnék valami szél, melly a’ német,Klugheit* értelmének felelne meg, felta­lálni;“ ’s ima, mit felkeresésre ajánlók, már rég létezik, ’s mint látszik, csak feledékbe jött. ’S ugyanis, a’ mün­cheni magyar Codexben annyiszor a’ hányszor előfordul, szorosan a’ Klugheit helyébe, e’ gyönyörű szó „ildom.“ Mi annak jele, hogy a’ magyar egykor mert szava volt rá jóllehet b­erzsenyiként, érez buzogány rezegett ke­zében , még ildomos is volt, és csak később, mikor már semmi nem rezegett kezében, felejté az ildomos kitételt, némileg magával az eszmével is él. "

Next