Jelenkor, 1843. január-december (12. évfolyam, 1-104. szám)
1843-01-26 / 7. szám
simban annyit, hogy politikai elválásunk rögtön bekövetkezhetett volna, sőt mondhatom, daliás egyenes nézetei, férfiúi tétovátlan bánásmódja, hős kedélye, ’s kivált azon őszinte barátság, mellyel viseltetém hozzá , mindezek, mondom, mindig inkább bennem keresteték a’ hibát, ’s hogy tán még is én volnék nézetimben a’ rászedett. ’S igy éltünk részemről legalább a’ legkeserédebb viszonyokban évekig, ’s pedig váltva olly édes és megint olly keserű napok közt azért, mert barátságunk napról napra nőtt, politikai utunk ellenben mindinkább elágazott, és igy úgy szólván naponta jött a’legfájdalmasb súrlódásba a’ meleg baráttal a’ hű hazafi. Igen tudtam én méltánylani azon féltékenységet és republicans óvakodást,mellyel Wesselényiéi vala terve; mert hiszen alkotványos nemzetnek egyáltaljában soha nem lehet mottója a’,határtalan bizalom/ meg a’ ,semmibe nem avatkozni akarás/ és e’ felett még a’ feltételezett bizodalom sem lehet rövid napok gyümölcse , és hatan nép, mellynek igen meg lehet bocsátani, ha még ma sem bízik nagyon, ez bizonyosan a’ magyar; tudtam én méltánylani mind ezt, de azért mégsem bírtam helyesleni Wesselényinek, ha így lehet mondani, daczczal követelő, kicsikarni akaró modorát, mert hiszen én napról napra inkább meg valók győződve, hogy nem mostoha szándék, nem részakarat volna háttérben , de áltálján véve emberi gyarlóság és feltornyosult szövevény; és ekkép az engesztelő, felvilágosító , egymást erkölcsileg meggyőző bánásmódot és eljárást hittem czélravezetőbbnek, mint az elkedvetlenitőt, ingerlőt, ’s mondjuk ki: ,boszantót! Igen „boszantót!" ’S itt kérem a’ tisztelt olvasót, ha valóban szivén fekszik honunk jövendője, méltóztassék , bármikép lenne is ellenem tán elfogulva vagy felingerelve , az itt következendőket különös figyelmére venni, és netaláni homályosb kitételimet, quia non omnia possumus omnes, jó szándéka által pótolni. § III. Minden emberi viszonyban többé kevesebbé, mint szokás mondani: kettőn áll a’ vásár. ’S ha sikert akarunk, ’s nem elégszünk meg már azzal, mikép kötelességinket teljesítők, vagy „quia voluisse sat est,“ vagy belső megnyugtatásunk végett „pilátusi kézmosással“ még be nem érjük, de, mint mondom, sikert óhajtunk, akkor nem elég csak azt fontolóra vennünk, ’s csak arra vigyáznunk: cselekedeteik jó, tiszta szándékból erednek-e; hanem azt sem szabad ’s pedig legnagyobb figyelmünkből eresztenünk, hogy azokra nézve, kikkel viszonyban állunk, ’s kikkel haszonnal vagyunk végezni, vallyon milly benyomást tesznek, ’s milly világban mutatkoznak tényeink; minthogy az emberi felfogások árnyéldatai milliárdok, és a’ legtöbb emberi zavar és baj félreértésekből támad. A’ gyakorlati élet minden helyzetei olly annyira bizonyítják a’ most felhozottnak valódiságát, mikép nem hiszem, nagyon vétenék, ha azt most következő okoskodásom talpköveül állítnám minden tétova nélkül. Már pedig ha áll, mikép két viszonykodó — transigáló — lény közt nem elég, hogy mindkettőnek szándéka becsületes és őszinte legyen, de szükséges e fölött még az is, miszerint mind egyik mind másik előtt illy őszinte és becsületes szándék tisztában is álljon ; ha , mondom , ez már a’ legkisebb emberi társas cselekvésnél is elkerülhetlen, hogy annak hihetőleg valami hasznos eredménye legyen, akkor valljon ki merné tagadni, mihez képest illy viszonylagi jó szándékú tisztában állásnak szüksége még elkerülhetlenebb a’ politika szövevényes mezején, kivált udvar és alattvaló közt? Ezt, úgy hiszem, senki nem veheti kérdésbe. Ámde ha ez szilárd sarkalaton fenekűl, akkor ugyan ki lehetne azon elfogult, ki előtt tisztán nem derülne tüstént fel, hogy a’ magyar egyed csak úgy hajthat vérünknek és honunknak, főkép kitünöbb, szembeszökői!), nagyobb figyelmet magára vonó helyen és tágabb körökben, valódi és nagyobbszerü hasznot, ha olly világba ’s olly szagba állítja magát, melly nem jelenik meg azon fél előtt, mellyel dolga van és mellyen szintúgy áll a’ vásár, nyugtalanító sőt provocáló alakban. — ’S ím itt hibázta el Wesselényi , valamint azelőtt Magyarországnak nem egy hőse, a’mélyebb felfogású modort, vagy ha az elhibázott utat közönséges kitétellel akarjuk megnevezni: ,,a’ gyakorlati élet irányát.“ Annak megmutatására , hogy Wesselényi e’ lehető legfontos kérdésben elhibázta a’ gyakorlati élet irányát, azonban korántsem elég még az, mit felhoztam; mert mindenki azt kérdezhetné ’s méltán, hogy ugyan mit vetett Wesselényi tehát, mit követett el, mi nyugtalanító sőt provocáló lehetett volna az udvarnak átellenében. De erre így válaszolok: Meg akarom engedni, sőt elhinni, ’s azért nem vizsgálom, Wesselényi semmit sem vétett, és semmi reprobálandót nem követett el a’ politika mezején, ha szavait ’s tényeit magyar és alkotványos magasb ’s általános szempontbul ítéljük meg; ámde kimondhatlan nagyot hibázott és legsürgetőbb életkérdésinket kompromittálta és lökte hoszszasb, tán örök időkre háttérbe , ha szavait és tényeit viszont közbirodalmi és alkotványnélküli szempontok szerint vagyunk megbírálni képesek. Tudom, sok elölt, és kivált a’ szilárdabb lekületü ’s fiatalabb és hevesb vérű előtt, még most sem vagyok elég világos. ’S természetes, mert ezen osztály —’s kivált Magyarországban—maga pezsgő erejében bizakodván, felette hajlandó, mint a’ német közmondás tartja: „mindent, gazdávali számolás nélkül végezni“ ; ’s aztán, mert egyáltaljában ’s főkép fejletlen közértelmesség közt csak felette kevés képes felfogni azt — ’s itt vigyázzunk — hogy jóllehet in ultima analysi senki sem lehet jó politikus , tökéletesen talpra esett becsületesség és erényesség nélkül, azért még korántsem következik, hogy annak, ki bármilly gyönyörűn ragyogjon becsület-’s erénytől, annak azért már jó és kivált józan politikusnak is kelljen lennie. Azokra nézve, kik a’ státustudomány e’ sarkelveinél sem emelkedének még magasabbra—és illyeseknek száma hazánkban, hol mindenki, vagy legalább a' nagyobb szám, valamint ,született katonának' úgy világra jött nagy politikusnak' is hajlandó hinni magát, valóban ,Xerxesi,' de közbevetőleg legyen mondva: súlya sem nagyobb — azokra nézve, mondom, kik még csak illy világosságra sem emelkedhettek, azok számára még világosabban kell szólnom. — ’S ugyanis azt mondom: Hogy Wesselényi, megengedem, éppen nem hibázott—mit nem tartok szükségesnek vizsgálni — ha politikai eljárását magyar alkotványos szempontból bíráljuk; de annál mélyebbre sülyed a’ gazda nélküli számoló theoreticusok sorába, kik theoriáik közt kalandozván, nem tudnak az életgyakorlatnak útjára lépni , és ekkér soha nemcsak czélhoz nem jutnak, sőt rendszerint mások műveit is compromittálják , ha tényeit viszont közbirodalmi alkotványtalan nézpontral tekintjük. — ’S kérdem, erre figyelmünk ne legyen ? Ámde ha nem tagadhatni, mikép mint csak most érintők, a’ legegyszerűbb viszonykodásban is mellőzhetlen, ha sikert akarunk, hogy cselekvésünk ne csak szeplőtlen legyen, de annak szemében se jelenjék meg nyugtalanító , háborító színben , kivel dolgunk van ’s kivel sikeresen akarunk végezni; ha nem tagadhatjuk továbbá, hogy ezen ildomos* eljárás—mindig feltéve, ha sikert óhajtunk—a’ politika szövevényes mezején természetesen még annál sürgetőbben megkívántasé, mint az alárendeltebb viszonyokban: — ugyan lehet-e tagadni, és ki olly ábrándos és olly annyira befátyolozott szemű, ki tagadni merhetné, „hogy bizony saját körülményink között még sokkal nélkülözheslenebb azon „ildom," kivált egy kissé kitünőbb helyzetben, ha t. i. sommás tehetségünket hazánkra nézve lehető legnagyobb haszonnal kívánjuk kiadni, hogy t. i. ne csak időben legyenek tényeink fényesek vagy legalább kérdésbe nem vehetők, de oda kün se jelenjenek meg nyugtalanító ’s provocáló színben’s formákban ; ’s pedig: mert „Két télen áll a’ vásár;“ ’s mi ennél sokkal nevezetesb szempont — mire különösen bátorkodom a’ nyájas olvasó figyelmét felkérni—mert, mint Kratim— ban már több helyen érintém, sőt egyenesen is kimondám: mert „Olly közbirodalommal vagyunk egybeházasítva, ’s olly elvekkel jó szünet nélkül érintkezésbe a’ magyar kormány, mellyek nem alkotványosak;“ mikép —bár akarjuk, bár ne—valamint saját szemeinkben mutatkozik alkotványos levegőnkben nem egy szabály, nem egy rendelet, melly felölrül jő, tespedési sőt, ellenkezőleg néha zsarnoki színben: úgy jelenik meg nem egy magyar tény is—melly jóllehet csak alkotványos halálok közt forog—oda fen megint — mert hiába, mint Cicero mondja, ha jól emlékezem, bizony csak azon levegőt vagyunk kénytelenek színi, mellyben élünk — egyenesen ingerlő, boszantó, sőt hüllenségi szagban. ’S ki ezen anomáliának philosophiáját, hogy t. i. nem ugyan ex principio, hanem de facto — és ennek, ’s nem annak alapján fejtik ki legtöbb dolog a’ gyakorlati élet mezején—alkotványos országa — a’ külföld hiedelme szerint tartománya—vagyunk egy alkotványnélküli absolut közbirodalomnak, nem fogta fel ’s nem emészté meg, ’s bármilly aránylag alárendelt politikai lépteiben nem tartja szünet nélkül szem előtt, az, kivált ha kitünőbb sőt vezető szerepre vágyik emelkedni, bármilly ragyogók és tiszteletre méltók legyenek is egyéb tulajdoni, bizony a’ magyar politikának annyira szövevényes mezejét illetőleg, mindig feltéve t. i. ha honunk boldogságát és jövendőjét nemcsak ámitásilag levegőbe, de valódilag igazi és egészséges alapokra állítni sovárog, bizony még sem egyéb —tisztelet, becsület, de igazság is —mint politikai kontár. És e’ legmélyebb sarkalat körül forog létünk és jövendőnk; mihez csak azt ragasztom, hogy én, legalább ez úttal nem bocsátkozom annak fontolásába: „ez jól, roszul van-é,“ ,,e’ körülmény szerencsés, szerencsétlené,“ ’s „elvekkel mennyire ütközik össze, mennyire nem," okoskodásom és eszközlésem sarkalatául elégségesnek ’s tökéletesen meggyőzőnek tartván tudni, hogy a’ dolog így van. ’S valóban tagadhatlanul így van. Mihez képest nem átallom ezennel kimondani, hogy mindaddig, míg honi vezéreink és vezetőink a’ dolognak e’ legmélyebb fekvését kiábrándultan fel nem fogják, mindaddig nemzeti testünket csak úgy és ekkér éppen csak annyi sikerrel fogják orvosolgathatni, mint azon felszínes gyógyászok cselekszenek, kik közel fekvő és szembetűnő jelenetek után ítélve — és itt minden gyűlöletesre csavarható magyarázás ellen magamat előre raentesítni kívánván — felejtik azon chronicus tényezőt, mellybül legtöbb baj veszi eredetét, hogy t. i. a’ közbirodalomnak nincs , országunknak ellenben van alkotványa, és így éppen nem csuda, ha egy félreértés, és ehez képest egy baj követi a’ másikat, midőn valóban legnagyobb csuda volna, ha ez lehető legsűrűbben nem történnék; ’s pedig, mert emberek, bármilly kitűnő tulajdonokkal lennének is egyébiránt felékesítve, csak emberek maradnak, ’s ekkép valamint nemzeti színt sem ölthetnek magokra huszonnégy óra alatt, a’ nélkül hogy mindenki tüstént rá ne ismerhetne, hogy ez csak maskara, úgy bizony majd alkotványos majd absolut elveket sem vehetnek nedv- és vérükbe tetszésük szerint be, a’ nélkül hogy magokkal szünetleni ellenmondásokba ne jöjjenek , és ekkér meg nem szűnő következetlenségbe ne tévedjenek; ’s pedig mert ha van is olly hajlékony felfogás, olly rabulistikai ügyesség, melly szinte annyi győző okot tud kifejteni egy mint más részre, azért alkotványos és nem alkotványos dolgokban még sem hozta eddigelé tudtomra legalább, senki is olly művészfokra —Meisterschaft—hogy ha efféle felfogások nincsenek nedv- és vérben, még is úgy tudná némi következetességgel eljátszani majd ez majd ama szerepét, mikép az egy kissé mélyebbre tekintő előtt minden efféle áldemonstratio egyébnek mutatkoznék, mint komédia. Ha ennélfogva azt mondom—mit már annyiszor és annyi változatban mondok, de azok, kik számára volt mondva és írva, nem akarták vagy nem bírták felfogni—hogy nincs tán a’ földtekén bokrosabb feladat, mint körűlményink közt a’ valóban hasznos polgárnak szerepét, kivált egy kissé tágabb ’s felsőbb körökben eljátszani, azt hiszem, tán nem állítok éppen valami egészen alaptalant; mert hiszen vagy oda fent csökken felette könnyen az ember hitele, és ekkér némileg paralysálva van, ha ide lent nagyon is nagy fényben ragyog az; vagy viszont ide lent tornyosul gyanú gyanúra azon arányban, mellyben az embert oda fent kedvelik jobban ’s jobban. ’S nincs-é ez nem ugyan könyvekből, de az életből merítve ? kérdem. ’S pedig ezen nyomorúság—’s valóban nem lehet ily viszonyt egyébnek mint nyomornak nevezni, mikép elvégre meg is kell szűnnie, — nem alapszik személyességeken sőt egyes személyeken, mint azt sok felszínes hiszi és nagy bölcsen szónokolja; de nem egyéb, mint alkotványos és alkotványtalan öszszeköttetésünknek maga magából folyó lehető légtér *) Csak kevéssel ezelőtt szólitam föl a’ magyar tudós társaságot közűlési előadásomban: „Iparkodnék valami szél, melly a’ német,Klugheit* értelmének felelne meg, feltalálni;“ ’s ima, mit felkeresésre ajánlók, már rég létezik, ’s mint látszik, csak feledékbe jött. ’S ugyanis, a’ müncheni magyar Codexben annyiszor a’ hányszor előfordul, szorosan a’ Klugheit helyébe, e’ gyönyörű szó „ildom.“ Mi annak jele, hogy a’ magyar egykor mert szava volt rá jóllehet berzsenyiként, érez buzogány rezegett kezében , még ildomos is volt, és csak később, mikor már semmi nem rezegett kezében, felejté az ildomos kitételt, némileg magával az eszmével is él. "