Jóbarát, 1983 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1983-01-13 / 2. szám
Hogy1* w'í'TJ*« **y* A harminci falvak e*\t egy ló-HKre,ik ..ífíS*** s cintereglálják szét ■ V*A S' errit nfurulyaSZO' , pt. „taton *** archo cUk«•wr.’Jj 53» * SLJS*'** * sse^ érték«1 hol messzeség megszépítő is dolgozn. hogy _ pamacsai idillikussá pingálni azt a téli szürkülettájt, de mindenképp gyönyörűnek kellett lennie, ha épp ő merül fel emlékeimből. Odakint óriás pelyhekben hull a hó, a csempekályhában tompa puffanással omlik egy szenesedő fahasáb, meg-megreccsen a süllöngő alma, s én a vesszőből font utazókosáron kuporogva Petőfit olvasok. A nyitott ajtón csodás illatok és párák érkeznek a konyhából, hatalmas fazékban sárgaszemű kukorica fő. Nem, nem affajta illat ez, mint a nyárvégi csöves tejeskukoricáé, öblösebb, méltóságteljesebb aroma szállong, finom árnyalataiban elvegyül a törökbúzahéjat lemaró lúg nehézkes szaga is, s a föltétnek szánt főtt aszaltszilva éles és mélykék illata. De nem ez az illat, mely meghatározza azt a délutánt, ő csak kíséri az odatűnt lenyugvó napot és havazást kávémuzsikaként, hegedűként, gordonkaként, míg eggyé ivódik az élménnyel: Petőfit olvasok. Cserepes ajakkal és égő szemhéjjal első ízben már nem csak verseket — egy egész verseskönyvet. Feletájt nem bírom tovább, abba kell hagynom, papirost vonok magam elé a könyv kemény födelére, s ott szaporán meg kell írnom első versemet. Csodálatos költemény! Gyönyörű klapanciái és ragrímei arról a nagy igazságról beszélnek, melyre tudomásom szerint a marxista filozófusok is csak jóval később jöttek rá — miszerint: a történelmet nem a hadvezérek csinálják, hanem a nép, úgy bizony, maga az istenadta Nép! Ezen a délutánon véget ért az én gyermekkorom, a kamaszkorba léptem nagy férfiak világmegváltó gondjaival soványka vállamon. Az évharmadi dolgozatot — Toldi viaskodása a farkasokkal —, természetesen már versben írtam, mert mi lehetett volna szebb kiállás egy Petőfi-tanítványtól, mint bebizonyítani Arany Jánosnak, hogy miként kellett volna is azt csinálni. Legjobb cimborámat, Sándor Lajit Arany Jánossá ütöttem, ráparancsoltam: mától ő is verseket írjon, s mert szófogadó volt, megalakítottuk VI. b.o. Petőfi Arany Társaságát. Attól kezdve mi írtuk az iskolai faliújság számára Madarak és Fák Napjára, Nők Napjára, Május Elsejére a verseket. De regesebb dolgoknak is engedtük, hogy megtörténjenek velünk. Valamely régi padlásról titkokkal teli ponyvafüzér került kezünkbe. Kossuth kéme volt a címe, s megtudtuk belőle, hogy Petőfi Sándor nem halt meg Fehéregyházán, azóta is bújdosik. A székelyudvarhelyi kisállomás mellett az egyik kert sarkában szomorkodó fűzfa köré ágakból leshelyet építettünk, ott vártuk,árogattuk esténként a Segesvár felől bedöcögő vicinálist, hiszen bizonyosak voltunk, hogy kikélő egyszer abból a törökhúzásból (ó, jövő kukorica mennyei illata!), vonatra száll s egyszer csak szép, délceg alakján zöld lódenkabáttal megérkezik mihozzánk e végállomásra, hajunkba túr és azt mondja: — Jól van, fiúk! Nos hát —, nem jött. Jött! Nem jött. Ahhoz, hogy ezt végérvényesen eldöntsük, még idő, nagyon sok munkás idő kelletik. Hatalmas nagy volt az a dob, aranyveretes, holdkerek, dübögtek vert bőre alól hegyek és zúgó tengerek. Más vitte mindig, sosem én, az osztagból a legnagyobb, hatalmas robajjal fölém nőtt álmomban mindig az a dob. Sütötték: pramm-pupamm-paramm! Kiindult minden, ami él nyomában, s halántékomon dobolta ritmusát a vér. Más veri, hej, azóta is a nagydoboz — és meglehet: én beérem egy furulyával, s nem fog véle verebet!