Jogtudományi Közlöny, 1869
1869-05-23 / 21. szám
nehézségektől, miután bebizonyított tény, hogy néha a szervezet, előre nem sejthető, s így meg nem határozható viszonyoknál fogva, nem tekintve a beteg czélszerűtlen magatartását, a környezet vigyázatlanságát, néha a legártatlanabb gyógyszerek, a legcsekélyebb műtétek iránt szokatlanul reagál, a tárgy nehézségéhez mért, nem méltányos felelősség mellett ki merne nagyobb adagokban hathatós sereghez folyamodni, egy izületet, gégét, mellkast, hasürt, kinyitni? ki vállalkoznék a koponyán át az agyvelőig behatni a kórtermények, az idegen testek eltávolításáért, holott az adott esetben csak ebben lehet az üdv, s hála a tudományos feledésnek, hasonló esetben ezáltal sok fényes siker éretett el. E tárgy mily nehéz, mutatja az, hogy a legkitűnőbb criminalisták, p. o. Mittermaier oly kevéssé, mint a legjelesebb törvényszéki orvosok Casper, Schürmayer, Tardieu stb. nem voltak képesek határozott, szilárd elveket állapítani meg, amelyek szerint az orvosok czélszerűtlen beavatkozása vagy mulasztása által állítólagosan vagy tettleg okozott egészségi hátrányok vagy halálesetek megállapítandók s megítélendők volnának: hoc opus, hic labor. Méltányos, hogy egy képzett, hivatásának élő becsületes orvos birjon legszélesebb értelemben szabad működési körrel; de másrészről jogos, hogy a hibákért,amelyeket mint ember hivatása körében elkövetett, felelősségre vonható legyen. Ily értelemben nyilatkoznak ugy az orvosi, mint a jogi tekintélyek. Említem csak a párisi orvosi academia s Cremieux e tárgybani nézetét. 1825-ben Hélie tudor keresztfekvésnél kart csonkított: a gyermek túlélt. A szülők kártalanítási pert indítottak H. tr. ellen s a törvényszék elmarasztalta őt. A párisi orvosi académia ezen itélet ellen tiltakozott, mint a mely Code Napoleon 1382 és 1383. articulusait tévesen alkalmazta, s az orvosok felelősségét illetőleg következő tant bocsátott közre: „nincs kétség — igy szól ezen illetékes és kitűnő testület , hogy az orvosok törvényszerűleg felelősek azon károkért, amelyeket másoknak okoznak a gyógyhatályok vétkes alkalmazása által, ha ez öntudatosan, hűtlen szándékból, bűnös czélzatból történik. De az orvosok felelőssége mesterségük lelkiismeretes gyakorlatában nem lehet törvényes ítélet tárgya. Szándéktalan tévedések, az előrelátás, óvatosság körén kívül eső hibák, a számításon kívül eső gyászos eredmények csak a közvélemény által megróvhatók. A betegek körül határtalan meghatalmazás szükséges. A gyógytudomány valódilag csak ezen feltétel alatt lehet üdvös. Az orvosi gyakorlatban úgy, mint az osztó igazság kiszolgáltatásban, az orvosok úgy mint a bírák, azon hibákért törvényszerűen büntetés alá nem vétethetnek, amelyeket jóhiszemben, hivatalos működésök közepette elkövettek. Úgy az egyik, mint a másiknál a felelősség tisztán erkölcsi, egészen lelkiismereti, s ellene semminemű bírói kereset törvényszerűen nem emelhető, ha a tényálladékokból ravaszság, csalás, kötelességmulasztás ki nem derül. Ezt kívánja a társadalmi érdekek igazi méltánylása, értelmezése." 1834-ben Thouret Noroy tr. érvágást tett, a tanuk s a helybeli sebész vallomása szerint a karatér megsértetett s ütérdag támadt. Th. tr. azon nézetben, hogy az üteret meg nem sértette, s csak thrombus van jelen, elhagyta betegét, miután már ez a mezőre dolgozni kiment. — Később a sebész kinyilatkoztatta, hogy ütérdag van, s a karáteret lekötötte; erre ismételt vérzések, s az alkar üszkösödése miatt csonkítást tett; a beteg meggyógyult. Th. tudor bepereltetett, s ugy az első, mint a királyi és semmisitő törvényszék által elmarasztaltatott. A seinei orvosegylet, a párisi kir. orvosi académia, és az orvosi sajtó erélyesen védték Th. tr. esetében az orvosi gyakorlatban nélkülözhetlen mentességet. De daczára a felhozott tudományos érveknek az itélet végrehajtatott, s kartársai, máskép nem segíthetvén, aláírási úton begyűlt tetemes összeggel kártalanították perköltségeiben. Cremieux híres ügyvéd, később franczia igazságügyi miniszter, a semmisítő törvényszéknél Thouret-Noroy ügyében így nyilatkozott: „a régi s jelenlegi törvények az orvos felelősségét hivatása lelkiismeretes gyakorlatában nem állapítják meg. Ha ez néha a parlament idejében alkalmaztatott, az mindig rendkívüli körülmények között történt, s tudatlan s tiszti okmánynyal nem bíró sebészek ellen, de soha graduált orvosok irányában oly tényekért, amelyek hivatásuk lelkiismeretes teljesítésében fordultak elő. Ezelőtt az ügyvédek, a bírák, a tanácsnokok felelősek voltak, jelenleg többé nem felelősek, mert a törvény megkülönböztetést tesz a bíró és ember, az ember és ügyvéd között. Ha az ítélet csalás, cselszövény által be van mocskolva, a biró felelős, de ha az ítélet lelkiismeretes, ha a biró durva hibát követett is el, ment a felelősségtől. Így kell ennek lennie az orvosokra nézve is. A birák, ügyvédek, orvosok egyiránt felelősek nem lehetnek azon esetben, ha hivatásuk lelkiismeretes teljesítésében kárt, jogtalanságot követnek el." Cremieux az orvosok felelősségét tehát csak azon esetben engedi meg, ha világos a szándék, kárt tenni. Gaz. med. de Paris 1835, sVailhé tr. de la responsabilité médicale. (Folytatása következik.) A jogi személyekről. A következő lapokban, bár csak vázlatilag tárgyaltan azok közé tartozik, melyek iránt a jogtudomány még nem jutott kétségbevonhatatlan megállapodásra, noha ez nagyon kívánatos volna. Ugyanazért nem egy teljesen új és megdönthetetlen elmélet alkotására törekedtem, mi köztudomásúlag mindeddig a legkitűnőbb jogászoknak sem sikerült, amennyiben t. i. indíttatva érzék magukat, eredetileg felállított nézeteiktől többé-kevésbé ismét eltérni, és más elvekhez fordulni,) hanem szerényebb feladatot tűztem ki magamnak, azt t. i. hogy az e tekintetben uralkodónak nevezhető tant lehetősűn és szabatosan előadjam, kellő figyelemmel azonban a kitűnőbb írók eltérő véleményeire. S e feladatot annál inkább hittem némi eredménynyel is megoldhatónak, amennyiben a magánjog ezen szakaszát magyar nyelven írt jogi tankönyveink közül eddigelé csakis Dr. Baintner „Ausztriai ált. magánjog alaptanai" czimű compendiuma tárgyalja a szokottnál bővebben. Pedig e tan csakugyan megérdemli, hogy tüzetesebb tanulmányozás tárgyává tegyük. Figyelemmel voltam főleg a római jogra, mely erre nézve is még mai napon practikus elveket tartalmaz, és ezáltal ismét azt bizonyítja, hogy behatóbb művelésének elhanyagolása nálunk mindeddig indokolatlan. A többé nem practikus elveket és adatokat jogtörténeti szempontból véltem legalább rövideden megérintendőknek. A német jogirodalom a szőnyegen forgó tárgyra vonatkozólag már szép számú, részint önálló, részint az egész jogrendszert tárgyazó munkákban foglalt dolgozatokat képes felmutatni. E helyen csak a főbbeket, melyeket magam is felhasználtam, akarom idézni, egyebeket pedig értekezésem illető helyein lesz alkalmam felemlíthetni. Pfeifer, Die Lehre von den juristischen Personen, Tübingen 1847. Igen jeles monographia. ') Többek között Unger a jogi személyekről osztrák joga rendszerében felállított tételeitől lényegesen eltérő elveket vall az Arndts-féle „Kritische Überschau" czímű folyóirat VI. kötetében, és ezektől ismét némileg eltérve nyilatkozik osztrák örök jogában.