Jogtudományi Közlöny, 1870

1870-08-23 / 34. szám

közben megemlité, hogy mily kínos és hosszas tanácskozás után mondá ki a jury a verdictet, hogy ő azt teljesen helyesli s ugy vélekedik, hogy más verdictet nem is lehetett adni. A kegyelmi ajánlatot illő helyre juttatja, de kötelessége e törvény szabta büntetést kimondani. És kimondta a halálos ítéletet. . . . Nagy kísértést érzek magamban ez esetről némileg hosszabban írni. De levelem roppant terjedelme gazdálkodásra int. Csak annyit jegyzek meg, hogy az ily critikus ponton dől el: bír-e az esküdtszék kötelességérzettel? Félek, hogy az ily kísérletet kevés continentális jury állaná ki. Ez eset tisztán mutatja, mit tehet a biró, ha észreveszi, hogy az esküdtek kötelességük teljesítésében haboznak. Más direct hatalma nincs. Ha itt a jury kimondja, hogy ártatlan vagy csak emberölésben bűnös , világosan hamis verdictet adott volna. De a biró mit sem tehetett volna ellene. A birónak hatalmában áll az igaztalan elítélést hatályában megakadályozni. De az igazságtalan felmentés ellen, ha már megtörtént, nincs hatalma. Még néhány szót az ügyvédekről, amennyiben az esküdtszéki eljárásban befolynak. Meglepő tény legalább első tekintetre, hogy a büntető ügyekben vagy csak ifjabb, vagy oly idősebb ügyvédek practizálnak, kiknek kevés kilátásuk van polgári ügyekben sikerre, vagy talentumos és erélyes, de kétes hírű emberek. Kivételt képez természetesen az úgynevezett governement prosecution, amelyet az első ügyvédek is elfogadnak, bár az nagy részben a korona ügyészei által végeztetik. Ez észrevétel azonban főleg csak az Old Bailey előtti praxisra vonatkozik. Az assizes-okon a bűnügy ellen nincs ily előítélet, bár az határozottan lejebb álló gyakorlatnak tekintetik, s nem oly jövedelmező, mint a civilis. Mindemellett meg kell vallani, hogy az angol ügyvédi kar becsületesen közreműködik a büntetőigazságszolgáltatásban, és meglehetősen ment maradt sok oly kinövéstől, mely a continensen a büntető praxistól majdnem elválaszthatatlan. Az ügyvéd főkötelessége a tanúk kikérdezése, s a keresztkérdések tétele. Ez elannyira lényeges, hogy a jelenlegi leghíresebb angol büntető ügyvéd (serreant Ballantine) nem anynyira szónoklatának, még kevésbbé tudományának, mint kérdezési ügyességének köszönheti hírét és 130— 150 ezer ft jövedelmét. Itt azonban egy árnyoldalát kell megemlíteni az angol praxisnak. Az angol ügyvéd főtörekvése az ellenfél tanuját zavarba hozni, ellenmondásokba bonyolítani. És így igen gyakran történik, hogy durván bánnak vele, faggatják, nevetségessé teszik. És meg kell mondani, hogy a birák nem eléggé védik a tanukat. Természetesen ez valóságos üdvös fék a hamis tanukra. Az ilyent, ha körmös prókátor kezébe kerül, összetépik, kinevettetik, megrémítik. Hanem a becsületes, de félénk vagy delicat tanú ép oly gyakran szenved. Az angol ügyvéd szónoklatában sokkal kevesebb a pathos, és sokkal több az okoskodás, mint például az nálunk lenne. Bár az esküdtszék előtt állanak, ritkán hallani, hogy az ügyvéd nem az evidentia fejtegetésével foglalkoznék. Nem is hat semmi oly biztosan az esküdtekre, mint a talpraesett okoskodás. A declamálás s a tárgytól eltérő fejtegetések elkerülése kettős haszonnal van. Egyrészt a vita ezáltal nyugodt és tárgyilagos színezetet nyer. Másrészt az esküdtek figyelme folytonosan a dologra irányul. Meg kell azonban vallanom, hogy ritkán hallottam jó védelmet. Természetesen az assizesokon még nem voltam. Az Old Bailey-ben pedig — mint mondom — nem a legkiválóbb ügyvédeket találni. Aztán igen modorosak a vád- és védbeszédek. Majdnem ugyanazon phrazisok, ugyanazon tactica, ugyanazon felfogás. A vádlásban egyébiránt az ügyvédnek kötelessége minél rövidebbnek és minél szárazabbnak lenni. És ez oly szabály, mit megszegni az etiquette tilt. A védő lehet patheticus, bár ritkán az. Amire főleg törekszik az, hogy az esküdtszéket megnevettesse, jó kedvben tartsa, a vádat túlfeszítettnek tüntesse elő. Ezért nem ritkán találni,hogy az ügyvéd gyenge szónok, hanem elmés, humoros kedélyű, és sikert arat. Átalában eddig azt tapasztaltam, hogy a dolog érdeme sokkal hatalmasabb a szónoklatnál. Semminemű tréfa, szép szó, elmés okoskodás nem hiteti el az esküdtszékkel, hogy a fekete fehér. Ez ugyan — mint hallom — nem mindig ugy van; az assszesokról, különösen pedig a quarter sessionsekről, hol nem igen van jogtudós bíró s a fiatal kar practizál, számos adoma kering, mindamellett nem hiszem, hogy csalódjam, ha azt mondom, hogy a szónoklat nem veszélyes az angol esküdtszékre nézve. A polgári házasságról. Gneist nyomán. *) A polgári házasság kérdésének fejtegetése előtt hálás elismeréssel kell felemlítenünk, hogy két oly magas tekintélyű egyház-jogtanár, minek dr. Wasserschleben és dr. Friedberg véleményeik s korábbi irataik által a fontos és nehéz kérdés eldöntését, lényegesen elősegítették. A dologra áttérve a házasság jogi s erkölcsi természetéből akarok kiindulni s a történeti fejlődés tekintetében azon megegyezést teszem még, hogy legtöbb jogban igen hiányos határvonalak vannak a házasság jogi s erkölcsi oldala közt. Ezen jelenségre leginkább ott bukkanunk, hol a lakosság nagy része, legalább a szabadok, az uralkodó osztály egy s ugyanazon vallás közösségéhez tartozik. Így a házasság jogi és erkölcsi része közt folytonos összefüggés jött létre. Legfeltűnőbben mutatkozik ez a középkorban, midőn a házasság jog erkölcsi része majdnem teljesen azonosult a római katholika egyház kezeiben. soha ennek az államélet hiányos volta, melyben a német államok a többi európai népekkel közösen osztoztak. Különösen három történeti mozzanat jöhet itt szóba. Az első: azon tény, hogy a középkori egyház a házasság erkölcsi nemesülésének előmozdítója volt, ő emelte fel a nőt a szolgaság jogállapotától, ő vezetett a nemszabadok házasságának jogi elismeréséhez. És az egyház jogosan cselekedett, midőn a monogámiát keresztül vitte, midőn a házasságot az adásverés alól kivonta, midőn az atyafiak és a sógorok közötti házasulást tilalmazta, midőn a nőnek elűzését, az önkényes házasság-felbontást meggátolta, midőn a házassági hűség kötelességét a férjre is kiterjeszté, midőn a házasságot ugy a megkötés mind a felbontás tekintetében a felsőbbség felügyelete alá helyezé. A mennyire igaz mindez, oly igaz az is, hogy a középkor óta a viszonyok lényegesen megváltoztak. Az erkölcsi mozzanatok, melyek az egyház által juttattak érvényre, később a positív törvényhozásokban elismerésre találtak. A rokonok közötti házassági akadály, mely a középkorban az akkori törzs-alkotmánynál fogva minden kimutatható fokú rokonra kiterjedt, immár az egyház *) A VIII-ik német jogászgyűlés a polgári házasság kérdését is fölkarolta. Dr. Hilse indítványára a kérdés napirendre tétetett, előbb azonban az egyesült I. s II. osztályhoz utaltatott véleményadás végett. Az osztály dr. Gneist tanárt választá meg előadóul, kinek jelentését kivonatban tartalmazza e czikk.