Jogtudományi Közlöny, 1874

1874-02-23 / 9. szám

66 JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY. Az átalakítási törvényhozásokat kivétel nélkül jel­lemzi ama hiba, hogy az utánzásra igen nagy hajlamot mutatnak. Ennek oka a reform természetében fekszik. Az ily törvényhozások ama jelszóval kezdik meg műkö­désüket: „Elmaradtunk, sietnünk kell". S e jelszó mel­lett hónapok alatt akarják helyrehozni azt, mit évtize­deken át mulasztanak. Mivel azonban a rendelkezésükre álló rövid idő alatt mindazt, mire oly hosszú idő foly­tában lett szükségük, önmaguktól kifejteni nem képe­sek, fedezetlen szükségleteiket idegen nemzetek kész intézményeinek átültetésével pótolják. Ha az intézmények általános becsűek volnának, a kísérlet mi veszélylyel sem járna. De mivel azoknak jó vagy kártékony hatása, mindig azon előfeltételek tétele vagy hiányától függ, mely azoknak mintegy éltető ele­meit képezik, és ezeket számba venni szintén nem ér­keznek : az átültetett intézmény többnyire kiszámíthat­lan bajok forrása lesz. Az 1844—48. évi törvényhozást is jellemzi e hiba, és épen az esküdtszék egyike azon meghonosított intéz­ményeknek, melyek e tételt igazolják. Az esküdtszék, mint politikai intézmény 1848-ban tökéletesen felesleges volt. A népképviselet alapján szervezett megyék és vá­lasztott birák mellett a nemzet nem volt kitéve a kor­mány önkényének, mert a végrehajtó hatalom élét a kezébe tett birói hatalommal mindig eltompítható. A felszabadított jobbágyság a volt kiváltságos osztály el­nyomásától pedig már akkor biztosíttatott, midőn az 1840. 5. tczikk a közhivatalokra, s igy a birói hatalom gyakorlatára való képességet, a nemesek e volt kivált­ságát „az ország- és kapcsolt részekben született, vagy honositott s törvényesen bevett bármely vallású lako­sára" kiterj­esztő. Azonban az esküdtszéki intézmény meghonosítását a jog szempontjából sem lehet indokolni, hacsak a tör­vényhozás feladata gyanánt nem azt jelöljük ki, hogy a gyakorlati térről lelépve, elméleti okoskodásoknak hódoljon. Mert nemzetünk 1848-ban nem rendelkezett ama előfeltételek felett, melyek egy oly intézménynek, mint az esküdtszék, jótékony hatását biztosítják. A műveltség a nagy reform idejében még kevesek­nek volt tulajdona, mert a nyugati és holt, nyelvek a gondolatot csak a felsőbb rétegekkel közölhették, a ma­gyar nyelv pedig, mely azt a nemzet nagy tömegébe is levezethette volna, csak pár év előtt fejlődött annyira, hogy a művelődés közege lehessen. A mi átalakító törvényhozásunknak nem volt meg ama roppant irodalmi előzménye, mely a francziák és németek hason irányú működésének útját annyira meg­egyengeté. Hiszen a nagy reformot a neológusok győ­zelmétől csak 18 év választá el,1 csak négy éve múlt, hogy nyelvünk a törvényhozás kizárólagos nyelve lett; 2 és a nemzet képviselőinek még füleiben csengett ama beszéd, melylyel az ország koronás feje azt a d­ip­lomatia magaslatára emelte.­ Ha ezeken kivül tekintetbe veszszük azon szigorú előzetes vizsgálatot, mely minden szabad eszmét meg­semmisített, vagy eltorzított, fogalmat szerezhetünk magunknak ama műveltségről, melyet a volt negyedik osztály kivétel nélkül, s a harmadik túlnyomó része magának szerezhetett. Hasonló helyzetben valánk politikai érettség tekin­tetében is. A volt nemesi osztály, mely eddig a jogok összesége felett rendelkezett, a szabadságot az önkény­nyel téveszté össze. A volt jobbágyság pedig merőben képtelen volt nyert jogok élvezetére. Jogérzetről szólni sem lehetett. Mikor is fejlődhe­tett volna ki ama érzelem, mely a nemzet fiait az állam megszilárdult beléletének tiszteletére és védelmére készti, melynek hatása alatt a törvényt mindenki ma­gával azonositja, s az ellene intézett merényben saját biztonságát félti , midőn a törvényhozás a régi állam és társadalmat csak most rombolá le, s csak sarkköveit helyezte még el ama épületnek, mely a polgárok életé­nek és vagyonának oltalmat nyújtani, szabad fejlődé­süket biztositani ígérkezik. A közéletet az administrátorok korszaka annyira megmételyezte, hogy a pártszenvedély­től még a nemzet alkotmányos diadala után sem tisztulhatott meg. A nemzetiségek részint a reactio zsoldjában állot­tak, részint hiú ábrándokat szövenek, s a gyűlölség az izgatások folytán oly mérvet öltött, hogy a levert Hora lázadás után s a panslav és illyr törekvések közepette, a magyar elem azokban, kiket a végzet vele egy küzde­lemre s egy czélra utalt, csak irigy ellenségét szem­lélhette. A mit pedig érintetlenül hagyott a nemzetiségi gyűlölet, azt megfertőzteté a vallási türelmetlenség. A mózeshitüek még kivül álltak az alkotmány bástyáin s a keresztények megvetése, a törvényhozás minden in­tézkedése daczára egész súlyával nehezedett reájuk. Ezek, úgy hiszszü­k, nem azon előfeltételek, melyek egy nemzetet saját maga elfogulatlan birájává minősít­hetnék. Ily kezekben az igazság pallosa a boszú és érdek fegyverévé ocsmányulhat. És mégis, ha látjuk ama erélyt, melyet az ellenzék ezen intézmény mellett kifejtett, ama lelkesedést, mely­lyel átültetését ünnepelte, önkénytelenül felmerül el­ménkben ama kérdés: mi lehetett azon magasztos eszme, melyért az igazságszolgáltatás ezé­rt át igy koczkára tette?!! Az 1844—48. évi törvényhozás igen jól tudta, „hogy terméketlenül száradnak el az uj kor politikai institutiói, ha a társaság szerkezete ellentétben áll ezek­kel," s arról is meg volt győződve, „hogy viszont a tár­sadalmi institutiók válnak meddőkké, ha a politikai intézmények azokkal ellenkező alapon létesíttetnek," s épen azért, midőn — ha nem is a valóságban, de leg­alább a papíron —egy oly társadalmat teremtett,mely a szabadság és egyenlőség elvén nyugodott, kö­telességének ismerte, hogy hirdetett alapelvét az állam minden intézményeiben kifejtse. E mivelez a birósági szervezetet sem kerülhette ki, és pedig annál kevésbbé, mivel ezen intézmény a létfel­tételek, az élet- és vagyonbiztonsággal mindig szoros kapcsolatban állt. A társadalmi egyenlőség és szabadság azonban nem tű­rte meg, hogy a nép felett jövőben akár egy kineve­zett bíróság, s annál kevésbbé egy kiváltságos osztály ítéljen. A nép felett a hirdetett elv alapján csakis a nép bíráskodhatott. A nép bíráskodásának pedig nem volt tisztább alakja, mint az esküdtszék, a törvényhozásnak tehát ezt és nem mást lehetett meghonosítania. Az esküdtszéki intézmény tehát az egyenlőség el­vén alapult társadalomnak ép oly szükségképi követel­ménye és következménye volt, mint a minőnek mutat­ 1 A neologusok harcza tartott 1818—30-ig, vezére volt Ka­zinczy Ferencz és Helmeczy Mihály. 2 1844. tczikk. 3­­. Ferdinánd magyar király, midőn 1847. évi november 12-én a királyi propositiókat Majláth György országbirónak át­nyujtá magyarul szólott. 9. SZÁM

Next