Jogtudományi Közlöny, 1874
1874-02-23 / 9. szám
66 JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY. Az átalakítási törvényhozásokat kivétel nélkül jellemzi ama hiba, hogy az utánzásra igen nagy hajlamot mutatnak. Ennek oka a reform természetében fekszik. Az ily törvényhozások ama jelszóval kezdik meg működésüket: „Elmaradtunk, sietnünk kell". S e jelszó mellett hónapok alatt akarják helyrehozni azt, mit évtizedeken át mulasztanak. Mivel azonban a rendelkezésükre álló rövid idő alatt mindazt, mire oly hosszú idő folytában lett szükségük, önmaguktól kifejteni nem képesek, fedezetlen szükségleteiket idegen nemzetek kész intézményeinek átültetésével pótolják. Ha az intézmények általános becsűek volnának, a kísérlet mi veszélylyel sem járna. De mivel azoknak jó vagy kártékony hatása, mindig azon előfeltételek tétele vagy hiányától függ, mely azoknak mintegy éltető elemeit képezik, és ezeket számba venni szintén nem érkeznek : az átültetett intézmény többnyire kiszámíthatlan bajok forrása lesz. Az 1844—48. évi törvényhozást is jellemzi e hiba, és épen az esküdtszék egyike azon meghonosított intézményeknek, melyek e tételt igazolják. Az esküdtszék, mint politikai intézmény 1848-ban tökéletesen felesleges volt. A népképviselet alapján szervezett megyék és választott birák mellett a nemzet nem volt kitéve a kormány önkényének, mert a végrehajtó hatalom élét a kezébe tett birói hatalommal mindig eltompítható. A felszabadított jobbágyság a volt kiváltságos osztály elnyomásától pedig már akkor biztosíttatott, midőn az 1840. 5. tczikk a közhivatalokra, s igy a birói hatalom gyakorlatára való képességet, a nemesek e volt kiváltságát „az ország- és kapcsolt részekben született, vagy honositott s törvényesen bevett bármely vallású lakosára" kiterjesztő. Azonban az esküdtszéki intézmény meghonosítását a jog szempontjából sem lehet indokolni, hacsak a törvényhozás feladata gyanánt nem azt jelöljük ki, hogy a gyakorlati térről lelépve, elméleti okoskodásoknak hódoljon. Mert nemzetünk 1848-ban nem rendelkezett ama előfeltételek felett, melyek egy oly intézménynek, mint az esküdtszék, jótékony hatását biztosítják. A műveltség a nagy reform idejében még keveseknek volt tulajdona, mert a nyugati és holt, nyelvek a gondolatot csak a felsőbb rétegekkel közölhették, a magyar nyelv pedig, mely azt a nemzet nagy tömegébe is levezethette volna, csak pár év előtt fejlődött annyira, hogy a művelődés közege lehessen. A mi átalakító törvényhozásunknak nem volt meg ama roppant irodalmi előzménye, mely a francziák és németek hason irányú működésének útját annyira megegyengeté. Hiszen a nagy reformot a neológusok győzelmétől csak 18 év választá el,1 csak négy éve múlt, hogy nyelvünk a törvényhozás kizárólagos nyelve lett; 2 és a nemzet képviselőinek még füleiben csengett ama beszéd, melylyel az ország koronás feje azt a diplomatia magaslatára emelte. Ha ezeken kivül tekintetbe veszszük azon szigorú előzetes vizsgálatot, mely minden szabad eszmét megsemmisített, vagy eltorzított, fogalmat szerezhetünk magunknak ama műveltségről, melyet a volt negyedik osztály kivétel nélkül, s a harmadik túlnyomó része magának szerezhetett. Hasonló helyzetben valánk politikai érettség tekintetében is. A volt nemesi osztály, mely eddig a jogok összesége felett rendelkezett, a szabadságot az önkénynyel téveszté össze. A volt jobbágyság pedig merőben képtelen volt nyert jogok élvezetére. Jogérzetről szólni sem lehetett. Mikor is fejlődhetett volna ki ama érzelem, mely a nemzet fiait az állam megszilárdult beléletének tiszteletére és védelmére készti, melynek hatása alatt a törvényt mindenki magával azonositja, s az ellene intézett merényben saját biztonságát félti , midőn a törvényhozás a régi állam és társadalmat csak most rombolá le, s csak sarkköveit helyezte még el ama épületnek, mely a polgárok életének és vagyonának oltalmat nyújtani, szabad fejlődésüket biztositani ígérkezik. A közéletet az administrátorok korszaka annyira megmételyezte, hogy a pártszenvedélytől még a nemzet alkotmányos diadala után sem tisztulhatott meg. A nemzetiségek részint a reactio zsoldjában állottak, részint hiú ábrándokat szövenek, s a gyűlölség az izgatások folytán oly mérvet öltött, hogy a levert Hora lázadás után s a panslav és illyr törekvések közepette, a magyar elem azokban, kiket a végzet vele egy küzdelemre s egy czélra utalt, csak irigy ellenségét szemlélhette. A mit pedig érintetlenül hagyott a nemzetiségi gyűlölet, azt megfertőzteté a vallási türelmetlenség. A mózeshitüek még kivül álltak az alkotmány bástyáin s a keresztények megvetése, a törvényhozás minden intézkedése daczára egész súlyával nehezedett reájuk. Ezek, úgy hiszszük, nem azon előfeltételek, melyek egy nemzetet saját maga elfogulatlan birájává minősíthetnék. Ily kezekben az igazság pallosa a boszú és érdek fegyverévé ocsmányulhat. És mégis, ha látjuk ama erélyt, melyet az ellenzék ezen intézmény mellett kifejtett, ama lelkesedést, melylyel átültetését ünnepelte, önkénytelenül felmerül elménkben ama kérdés: mi lehetett azon magasztos eszme, melyért az igazságszolgáltatás ezért át igy koczkára tette?!! Az 1844—48. évi törvényhozás igen jól tudta, „hogy terméketlenül száradnak el az uj kor politikai institutiói, ha a társaság szerkezete ellentétben áll ezekkel," s arról is meg volt győződve, „hogy viszont a társadalmi institutiók válnak meddőkké, ha a politikai intézmények azokkal ellenkező alapon létesíttetnek," s épen azért, midőn — ha nem is a valóságban, de legalább a papíron —egy oly társadalmat teremtett,mely a szabadság és egyenlőség elvén nyugodott, kötelességének ismerte, hogy hirdetett alapelvét az állam minden intézményeiben kifejtse. E mivelez a birósági szervezetet sem kerülhette ki, és pedig annál kevésbbé, mivel ezen intézmény a létfeltételek, az élet- és vagyonbiztonsággal mindig szoros kapcsolatban állt. A társadalmi egyenlőség és szabadság azonban nem tűrte meg, hogy a nép felett jövőben akár egy kinevezett bíróság, s annál kevésbbé egy kiváltságos osztály ítéljen. A nép felett a hirdetett elv alapján csakis a nép bíráskodhatott. A nép bíráskodásának pedig nem volt tisztább alakja, mint az esküdtszék, a törvényhozásnak tehát ezt és nem mást lehetett meghonosítania. Az esküdtszéki intézmény tehát az egyenlőség elvén alapult társadalomnak ép oly szükségképi követelménye és következménye volt, mint a minőnek mutat 1 A neologusok harcza tartott 1818—30-ig, vezére volt Kazinczy Ferencz és Helmeczy Mihály. 2 1844. tczikk. 3. Ferdinánd magyar király, midőn 1847. évi november 12-én a királyi propositiókat Majláth György országbirónak átnyujtá magyarul szólott. 9. SZÁM