Jogtudományi Közlöny, 1928
1927-12-01 / 23. szám
Hatvanharmadik évfolyam, 23. szám, Budapest, 1928 december 1. JOGTUDOMÁNYI KAPCSOLATBAN A DÖNTVÉNYTÁRRA Szerkesztőség: L. Bérc utca 9 Kiadóhivatal, IV., Egyetem u. 4 Megjelenik minden hó 1-én és 15-én Előfizetési ára Döntvénytárral együtt negyedévre 4 pengő Egyes szám ára 80 fillér TARTALOM. Dr. Benedek László debreceni egyet. ny. r. tanár, törvényszéki elmeorvos szakértő : A cselekvőképtelenség kérdéséhez elmeorvosi szempontból. — Dr. Zöldfi Miklós gyulai kir. ügyész: Szigorított dologház és mellékbüntetések. — Dr. György Ernő, az O. H. E. igazgatója : A fiduciárius ügylet a Magánjogi Törvénykönyvben. Dr. Csépai József budapesti kir. büntetőjárásbíró : Enrico Ferri előadása Perugiában. — Szemle. Melléklet: Hiteljogi Döntvénytár. XXI. 9. — Perjogi Döntvénytár. XIII. 7. — Közigazgatási és Pénzügyi jogi Döntvénytár. XX. 6. A cselekvőképtelenség kérdéséhez elmeorvosi szempontból. (Hozzászólás az új Magánjogi Törvényjavaslathoz.) A magánjogi cselekvőképtelenségnek megállapítása és a gondnokság alá helyezés az elmebetegnek jogvédelmét kívánja szolgálni. Ezért gondnokság alá nem helyezett elmebetegnél, annak konkrét jogügylete esetén, véleményem szerint kizárólag ezen utóbbinak viszonya, illetve függése a lelki kórságtól kell, hogy érdekkel bírjon, míg a személyiség többi kihatása és a sokszor nehézségekkel rekonstruálható lelki egész — ha az ügyleti ténykedés ezek nélkül is elbírálható — el volna hanyagolható ; éppúgy, mint ahogyan az elmebeteget csak az egyik tüneti syndroma : az indulatingerlékenység miatt kezeljük sedativumokkal, nem pedig az elmebaj más tünete vagy egésze miatt. Az individuum szó, amely (osztatlan))-t jelent, mutatja, hogy ennek a — mondhatnánk — psychosynthetikus beállításnak milyen mély gyökere van az elemző-reduktív állásponttal szemben. Magától értetődik, hogy a kérdés megoldásának gyakran vannak tárgyi nehézségei és ezek miatt Németh Ödön tartózkodását legutóbbi referátumában, a most lezajlott elmeorvosi értekezleten érthetőnek tartom. Ezzel szemben azonban utalok a beszámítás kérdésében, főleg külföldi kriminálpatológusok vitáira, amelyeknek folyamán sokszor nem helyeselhető extrém felfogásokkal találkozunk , pl. a francia Eugéne Gelma (11. congr. de méd. lég. de langue frang. Paris 27—29 V. 1926) szerint a csak téves eszmékkel bíró paranoiás akkor lenne csupán beszámíthatatlan, ha olyan tettet követ el vélt ellenségével szemben, amely a normálisnak is valódi ellenségével szemben etikailag meg van engedve. Az exculpatiónak ilyen megszorítását már csak azért sem lehet helyesnek tartanunk, mert ehhez az emberi cselekvés rugóiba való hiánytalan belátás volna szükséges. Jogilag egyet jelentene ez az ú. n. «belső akarat»-nak elismerésével, pedig e tekintetben magánjogunk is követi a római jog elvét, hogy csak a kijelentett akaratnak van joghatása , de internis non judicat praitor. A fenti állásponttal szemben foglaltak állást ugyanazon kongresszuson Ley és mások. Az elmebeteg relatív cselekvőképessége magánjogunktól sem lehet túl idegen. Az eddig alkalmazásban lévő magánjogunk éppúgy, mint a német polgári törvénykönyv szerint (829. §.) a cselekvőképtelen egyén is lehet kártérítési kötelezettségnek alanya, ha a kár jogellenes magatartásából származott. Ha tárgyi felelőssége feltételes, korlátolt és subsidiarius is, mégis mutatja, hogy még kifejezett elmebetegnek kötelezettségre vonatkozó jogalanyisága, tehát passzív cselekvőképessége nem tekintetett megszűntnek. A jóhiszemű forgalmat védő eme kivétel erőtlen célzást foglal magában a relatív cselekvőképtelenség elve felé. Amint a társas differenciálódás minden mozzanatánál, úgy a jogélet jelentős reformjainál is, mint szabályszerűség jelentkezik, hogy a haladást közvetlenebbül szolgálók egy további fejlődési szaknak direktíváihoz igazodnak már akkor, amikor még a társas szervezetnek ú. n.(közvéleménye® és a jogszabályok, tehetetlenségi nyomatékuknál fogva, az előbbi fejlődési fázist képviselik. A magyar bíróság a társas és gazdasági élet alakuló viszonylataival szemben sohasem maradt a a világidegen felvonatkoztatás álláspontján. Ez kiviláglik abból a tényből is, hogy amint azt Kluge-nak szorgos kutatásai igazolják, a kir. Kúria számos esetben mondott ki jogügyletet érvényesnek psychiáter ellenvéleményekkel szemben is, hogyha a jogügyleti akarat és annak kinyilvánítása kózlélektani képződményektől független volt. A szakértő pedig, akit csak szaktudományának ismeretállománya köt, méginkább állhat a fejlődés gondolatirányának szolgálatában. Amióta a paralízis progesszíva modern fertőzéses gyógykezelése elterjedőben van, azóta az eddigi gyakorlattól eltérően, számos esetben juthat a szakértő abba a helyzetbe, hogy a remissziós időszakban, az ügyleti képességről véleményt mondjon. Ma már egész határozottsággal agyszövettani leletek is bizonyítják a gyógyulásképességet. Nemcsak a szövettani leletek, hanem biztos klinikai észlelések is olyan paralízisesetek birtokába juttattak, amelyek a betegségi tüneteknek hosszabb vagy rövidebb fennállása után teljesen tünetmentesek lettek, vagy csak egy-egy maradék testi tünet volt náluk megállapítható, és az egyének éveken át foglalkozásképesek, társadalomképesek és teljes értékű jogalanyak maradtak. A gyógykezeléstől függetlenül beálló ú. n. spontán remissio is az összes eseteknek 10—19%-ában következnek be. Ezen tartós javulási időszakok az utóbbi években számos külföldi nagysúlyú szakembert arra késztettek, hogy a kifejezetten paralitikusnak tartott eseteket, ezen remissiós időszakban, jogilag cselekvőképesnek véleményezzenek. Ilyen időszakban bankigazgatók, orvosok, ügyvédek is, sőt hatósági közegek általam is nem egy ízben bocsáttattak vissza foglalkozásukhoz, amely esetleg igen finoman disztingváló megítélést igényel. A paralízis progresszíváról eddig az volt a nézet, hogy egy olyan előhaladó szervi megbetegedés, amely minden esetben halálra vezet. Julius és Arndt szerint átlagban 2 év és 5 hónap, Meggendorfernek 782 esetre vonatkozó statisztikája szerint pedig 27 és fél hónap alatt következik be a kezdeti tünetek megjelenése után a halálos kimenetel. A fent érintett újabb tapasztalati adatok miatt ezen nézetünket revidiálni kellett és magam már több ízben körvonalaztam abbeli álláspontomat, hogy a paralízis progresszívában szenvedő egyéneknek jogügyleti képessége sokkal inkább mint eddig, minden egyes jognyilatkozatra nézve külön-külön ad hoc vizsgálatokat igényel szakértői részről. Örömmel állapítom meg, hogy az Igazságügyi Orvosi Tanács egyik legutóbbi véleményemre adott (186/1927. I. O. T.) magas felülvéleményében értékes elvi döntést hozott ebben a kérdésben. Az idevonatkozó részleteket a következőkben idézem : «Nem képezi ugyan kérdés tárgyát és a Tanács erre nem is terjeszkedett volna ki, de miután Benedek professzor utalt arra, hogy senkinek sincs joga azt állítani, hogy a paralízis progresszíva lefolyása alatt — a betegség kezdetétől a halálos kimenetelig — az elmebetegek az akarat szabad elhatározásával többé sohasem rendelkeznek, az Igazságügyi Orvosi Tanács indíttatva érzi magát, ezen fontos és nagyon időszerű elvi kérdésben álláspontját a következőkben jelezni. Elmebajos egyénnél állandóan fennforog ugyan a veszélye annak, hogy téves eszméinél fogva egyes dolgaiban célszerűtlenül, önmagát vagy