A Jövó mérnöke, 1964 (11. évfolyam, 1-39. szám)

1964-01-13 / 1. szám

KALAND A FOLYOSÓN wráit/n&p.nr fivninrríh.rt'n n? pvn\-u>r n? orvueiom mórnpTptt nllnnnthnnf Ar> amiils T.ervn/irtln JVfn Tjányszor végigrohan az ember az egyetem ■ti folyosóin, és nem is gondol arra, hogy folyosón jár. Kopog lába alatt a kő, visszhangzik, és gyakran még ezt sem veszi észre. Ismerősökkel, vagy csak vélt ismerősökkel találkozik: fiúkkal, kikkel együtt utazik reggel a kilencesen, fekete harisnyás mérnöklányokkal, kiket kicsit hosszabban megnézett a tegnapi havazásban. Hogy a falakon körben látnivaló is akad, azt többnyire olyan természetesnek tartja, akár a falakat. Megszokta és meg is unta már. Elhalad az üvegvitrinek előtt, és mint valami tudathasadásos árnyjátékban, fölfedezi önmaga tükörképét — de ez üveg mögé már nem lát. . Így voltam én is az építésztörténeti tanszék üvegszekrényeivel. Hányszor elmentem előttük anélkül, hogy megálltam volna néhány pillanatra, és végignéztem volna a fél folyosót betöltő reprodukciós kiállítást. Pedig azt se mondhatom, hogy nem érdekelt, mert ha nem ismertem is a képeket, az kínálkozott külön ráadásnak, hogy együtt láthatom az európai festészetet, hatszáz esztendő keretébe foglalva, a tizenharmadik századi Giottótól napjainkig. Mi akadályozhatott meg eddig? Nem volt rá időm? A tanulságosnak ígérkező szemlét sokkal inkább amiatt húztam-halasztottam, mert tudtam, hogy a képek kint lesznek még jó ideig. Ez a biztonságérzet tett halogatóvá, s tett volna továbbra is, ha véletlenül ma nem kellett volna fölmennem a második emeletre. Pogány professzorra vártam. Kint, a tanszék előtt, bibliai fölfordulás fogadott. Átépítés folyik már napok óta az emeleten, s minden az ideiglenesség állapotába billent át. Szekrény szekrénynek döntve állt a folyosón, föltornyozott székek, mint valami szürrealista bútorkiállításon, egymásra rakott asztalok, égre meredő lábbal, akár a geometria állatai. És még nem is ez volt a szokatlan, a vad, hanem a kilakoltatott szobrok látványa. A különféle stílusokat, bemutató figurák, s az emlékezet talapzatáról elmozdított portrék e fura rendetlenségben egyszerre útban levő tárgyakká váltak. Az egyik láda tetején például egy klasszikusan édeskés női akt hevert hanyatt fekve, mintha napozna. A másik lábán pedig két mellszobor nézett fáradhatatlanul farkasszemet egymással: egy római, fej és egy néhai magyar professzor képmása. Majdnem egymást súrolta az orruk! Fölmérték egymást életre-halálra! Egyikük arca fanyar és bölcs volt, a másikuké fennkölt és hősies. Azt vártam, hogy dürrenmatti párbeszédbe kezdenek. Nevetnem kellett kiszolgáltatottságukon. Csak a szobrokén? E fonák helyzetben még a művészetén is! És talán épp ez az élmény sodort a képek felé, hogy megkeressem a kiábrándító gúny ellenpontjait. égignéztem a reprodukciókat, ameddig a kirakott bútoroktól végignézhettem és megdöbbentem. Hatni kezdett bennem valamilyen gyorsan ható méreg. A hajdan megértett képeken most igazságtalanul végig siklottam. Croitóit, Eta Angelicót, Botticeltit épphogy csak megnéztem, Raffaellót, Tiziánt, Correggiót, kiket egyébként se nagyon szeretek, átugrottam, sőt, még Rembrandtot, El Grecót is hagytam ellebegni. Két kép hatott csak rám igazán ebben, a mérgezett állapotban az egyik Leonardo mona Lisája volt, a másik Brueghel Parasztok tánca című képe. E Először nem értettem ezt az igazságtalanhttságot. Alitól butulhattam így meg? Mitől lettem ilyen elfogult? A szobroktól? Nevetségessé vált szerepük és klasszikus pózuk miatt? Végül is erre kellett gyanakodnom, mert ami eddig nem zavart, a képek zömét is hasonló stilizáltság lökte hirtelen messzebbre tőlem, akár a szobrokat. Váratlanul zavarni kezdtek a bibliai jelenetek, a dundi angyalkák, a hatalmas combú, meztelen Vénuszok — e csupacsujja jelképek, melyek az akkori világ „ideológiai párlatában” születtek. Azt éreztem, túlságosan szellemi élmények hozták őket létre. A középkori és a reneszánsz ember világképének absztrakciói voltak. Hogy így szülte meg őket a történelem? Tagadhatatlan, de talán épp ezért örültem a kivételnek, mely megcáfolta a törvényszerűséget. Mona Lisa, kit eddigi „világhíre” kissé elzárt előlem, leronthatatlan mosolyával a többi kép közt megelevenedett. Egyszerűségével érvénytelenítette a tiziáni, a rubensi pompát, és a mennyei kavargásba vegyülő vértanúk és érzéki istennők közül olyan emberien emelkedett ki, mint a természet alakzatai közül maga az Ember. Megfestésével Leonardo nem a realizmushoz, hanem az emberi csodához adott mértéket. A reneszánsz számomra ebben a képben teljesedett ki, a túlvilágról visszatérő ember külső gesztusok nélkül itt érkezett el önmagához. A Leonardo-képtől már csak egy lépés volt Brueghel, aki viszont először érkezett el a népig, pózok és idegenkedések nélkül. Már nemcsak a korszellemre, a reneszánsz ideológiára hallgatott, hanem a festőileg fölfogható történelmi és társadalmi valóságra. Zsánerképeket festett? Ha a reneszánsz nagyjai a földet, a természet szépségeit fedezték föl, akkor ez a németalföldi „paraszti” festő azt a földet fedezte föl, amelyen aratnak, szeretkeznek, mulatnak, meghalnak az emberek. A kortársak Olaszországban pápák arcképét festik, lovas amazonok harcát, Brueghel táncoló parasztokat fest, bocskorszagú romantika nélkül, s Leonardóhoz hasonlóan, ő sem a realizmus határait, hanem az emberi lét határait kereste. Amit fölfedezett — program volt? Sokkal inkább fölismerés. Fölismerés, mely minden addigi és utána, jövő festőtől megkülönböztette. Vérmessége, humora, drámaisága, nyomorlátása monumentális formák közt nemcsak vásznakon — a tudat szférájában is rögzítette a népet, melyet eladdig kifelejtettek még a történelemből is. Hatása, mindmáig azért olyan sugárzó, mert mélyről haladva indult, és így a valóság több rétegén áthaladva jutott el a legmagasabb csúcsokig. Persze, ha művét erőtlenebbül hozta volna létre, mint a Tiziánok, és Raffaellók, már rég elfelejtette volna az emberiség. De ugyanolyan lángelme volt, mint ők, csak sokkal közelebb állt az emberi sorshoz és a természethez. A szobrok groteszk hatásán túl ezért volnék vele most, és Leonardóval is, elfogult? Úgy látom, ahhoz, hogy tárgyilagosabb lehessek, még jó néhányszor végig kell néznem a képeket. Azokat is, melyeket most eltakartak a bútorok. Csoóri Sándor VITA VITA TAna Az oktatási módszerek tökéletesítése írta: Dr. Eisler János tanszékvezető egyetemi tanár A Jövő Mérnöke hasábjain dr. Kozák Milós docens cikkével megindult vitához már igen sokan hozzászóltak, hallgatók, adjunktusok, docensek és professzorok egyaránt, így tulajdonképpen feleslegesnek látszik a hozzászólások számát szaporítani. Annak oka, hogy mégis ezt teszem, az, hogy véleményem szerint ennek az igen sokoldalú kérdésnek néhány vonatkozása még nem szerepelt a vitában. Az első ilyen kérdés az, hogy mi az oktatás célja, milyen mérnököt kíván tőlünk az ipar. Ez szabja meg ugyanis a képzés volumenét, tehát az elsajátítandó anyag terjedelmét. Minthogy a képzési időt nem lehet meghosszabbítani, nyilvánvaló, hogy ennek pontos ismerete nélkül nehéz a módszerekről dönteni. Ezt talán célszerű kissé indokolni. Az egyetemi anyag két részből áll, az információs és a rutinrészből. Vannak olyan témák, amelyekről a hallgatót csak informáljuk, igyekszünk neki műszaki általános műveltséget adni. Ezeket a témákat előadásban megismertetjük, lényegüket megmagyarázzuk, különböző vonatkozásait, kihatásait filmen, falitáblán, gyárlátogatáson szemléltetjük. Ha az előadás érdekes, a demonstrációs anyag megfelelő, akkor ezeket a témákat folyamatosan külön megtanulni éppen úgy nem kell, mint ahogyan egy érdekes regény sem kell ahhoz, hogy a hallgató a lényeges tudnivalókat megjegyezze, benne egy megfelelő kép alakuljon ki. Azért nem tárgyakról, hanem témákról beszéltem, mert olyan tárgy, amely csak informatív jellegű, az enciklopédikus tárgyakon kívül nincs. A tárgyak többsége viszont igen jól felosztható és fel is van osztva erre a két részre. A másik fontos rész az, amely a begyakorlás útján konkrét készséget fejleszt rá a hallgatóban valamely mérnöki feladat megoldására. Ezt a készséget csak a gyakorlatok keretében lehet a hallgatóval megszereztetni, a hallgató állandó aktív közreműködésével, saját munkájával. Ebbe beletartoznak a tantermi, tanulóköri, laboratóriumi, üzemi gyakorlatok, rajz- és számítási feladatok, tekintet nélkül arra, hogy azokat a hallgató az egyetemen, vagy otthon végzi. Ha tehát a követelmények ismeretesek, akkor be lehet osztani az anyagot az információs és a begyakorló részre, és kijelölhető az ezek elsajátításához szükséges teljes és viszonylagos idő. Ha még megállapodunk abban, hogy mekkora a szükséges és elégséges heti elfoglaltság, akkor kiadódik a képzési idő. Szerény véleményem szerint ez lenne a szabatos megoldása a problémának. Sajnos, ezt a módszert nem lehet alkalmazni, mert az ipar egyelőre sem nálunk, sem másutt nem tud szabatos választ adni a követelményekre nézve, legalábbis én ilyen többségi választ még nem láttam. A képzési idő, a heti óraszám viszont általában világszerte nagyjából azonosan kialakult, sőt, ezt nálunk például rendeletek rögzítik is. Ebben a helyzetben, ami, hangsúlyozom, nem különbözik lényegesen a világátlagtól, nem tehettünk mást, mint amit a reform során meg is tettünk, nevezetesen a kül- és belföldi tapasztaltok figyelembevételével kialakítottunk egy tantervet elkészítettük a hozzá tartozó programokat, és így nagyjából rögzítettük a követelményeket, legalábbis minőségi szempontból. A tantervben szereplő óraszámok és az 5—6 oldal per órás „normál így látszólag, de csak látszólag, rögzítik a mennyiséget is. Valójában ezt csak az elkövetkező években tudjuk majd kialakítani, és itt kell áttérni a módszertani problémákra, mert az anyag mennyisége és a módszer elválaszthatatlanul összefüggenek egymással. Nyilvánvaló, hogy adott kiképzési időben a legjobb módszerekkel sem lehet akármekkora anyagmennyiséget úgy átadni a hallgatóknak, hogy az eredmény egyrészt jó tájékozottság, másrészt megalapozott mesterségbeli tudás legyen. Minthogy az ipar segítségére egyelőre nem számíthatunk, nekünk kell meghatározni az optimális anyagmennyiséget is. Erre megvan a lehetőség, mert igen sok oktatónk rendelkezik ipari gyakorlattal is. Ezt az aprólékos, de igen fontos munkát nagy gonddal kell elvégeznünk, mégpedig egyrészt tárgyanként, másrészt folyamatosan, hogy így állandóan korszerűek legyünk. Az oktatási módszerek épületét felülről kezdve kell építenünk, ami szokatlan, és így nehéz is, de nem tehetünk mást. Először gondosan szét kell választani a szaktárgyakban az információs és a rutinrészt, ott, ahol ez még nem történt meg. A rutinanyagot is az előadásban kell megmagyarázni, majd a gyakorlatokon el kell sajátíttatni, mégpedig folyamatosan. Azt, hogy ez év közben meg is történik, évközi rendszeres számonkéréssel állandóan ellenőrizni kell. Aligha lehet kétséges, hogy rutint a vizsgaidőszak alatt szerezni nem lehet. A jelenlegi gyakorlati óraszám heti 15—18 óra körül van, ehhez jöhet becslésem szerint kb. ugyanannyi a házi feladatokra, órarenden kívüli rajztermi munkára és a rutinanyagot magyarázó előadások anyagának „folyamatos” tanulására. Ez az, ami a hallgatót valóban igen igénybevevő aktív munkának tekinthető, a többi az elfoglaltság. Célkitűzésünk a módszertan területén itt csak az lehet, hogy a hallgatókat a legcélszerűbb munkamódszerekre is megtanítsuk és rendelkezésükre bocsátsuk a legjobb eszközöket Az információs anyagra vonatkozó előadásnak olyannak kell lennie, hogy az a hallgató, aki azon valóban jelen van, egyrészt magából az előadásból, másrészt az alkalmazott szemléltető eszközök és az előadást kiegészítő filmek, gyárlátogatások segítségével az anyagot lényegében folyamatosan elsajátítsák. Az előadónak itt rendszeresíteni kellene az egyes önálló fejezetek végén tartott összefoglalókat, mégpedig konzultációval egybekötve. Ha úgy becsüljük, hogy heti 12—14 óra ilyen jellegű, akkor a hallgató heti minimális munkaideje (30—36) 4 (14—12) , 44—48 óra lenne. A rutinanyag megmagyarázására szolgáló előadási órákat nem számítottuk ide, mert ez a rutinanyag elsajátításához tartozik. Ez az úgynevezett átlaghallgatóra tehát a 3,5 körüli tanulmányi átlagos mutatóra vonatkozik, a gyorsabban tanuló, előadást figyelmesen hallgató és gyorsan jegyzetelő hallgató számára kevesebb, a gyengébb képességű, kevésbé szorgalmas hallgatóidra nézve több elfoglaltságot jelent. Gyenge hallgató viszont egyre kevesebb lesz, mert távlatban csak valóban jó mérnökre lesz szükség, ugyanis a pályaválaszték úgy bővül, hogy mindenkinek módja lesz a képességeinek legjobban megfelelő pályát kiválasztani. A kiadódó munkaidőnek a gyengébbek részére is 55—60 óra alatt kell maradnia. Ezt túllépnünk, a követelményekkel nem szabad, mert akkor csökken a hatásfok, a nagyobb volumenű képzés erőltetésével kevesebb eredményt kapunk. A hallgatónak kell, hogy ideje maradjon nyelvtanulásra-művelődésre, szakelőadások látogatására, sportra, szórakozásra. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a munkaidő az iparban is csökkenni fog, ezért az egyetemi nevelés egyik feladata, hogy a szabad idő nívós eltöltésére is előkészítse leendő mérnökeinket. Annak, hogy meggyőződjünk az anyag volumenének megfelelő voltáról, egyetlen lehetősége a gondosan végrehajtott megfigyelés, időmérés. Ennek a végrehajtásához szükséges módszereinket tárgyanként a a tematikákkal együtt kellene kidolgozni. z elmondottak a szaktárgyak terjedelmének kialakítására vonatkoznak. Ezután lehetne tulajdonképpen megszabni az alaptárgyak rutinanyagát. Sajnos, a szaktárgyak rutinanyagának elsajátításához szükséges időt viszont nyilvánvalóan befolyásolja az alaptárgyakban megszerzett rutin, az elvileg helyes sorbakapcsolás gyakorlatilag megközelíthető. Ez azonban nem olyan nagy baj, mint amilyennek látszik, hiszen az csak akkor lenne feltétlenül szükséges, ha most kezdenénk az egyetemi oktatást, minden tapasztalat nélkül. Minthogy azonban van tapasztalatunk, a két munkát egyidejűleg végezhetjük. Itt talán nem lesz felesleges tisztán szubjektív alapon megemlíteni néhány helyesnek látszó alapelvet, noha a tárgyak programjai már megvannak. Az egyetemi oktatás fő céljának ma elsősorban a színvonalas alapképzés tekinthető. Nem kell attól félni, hogy pl. a fizikai jellegű tárgyak és a matematika terén túl sokat adunk, azonban csak annyit adjunk, amennyi tartósan meg is marad. Ugyanez vonatkozik az úgynevezett alapozó tárgyakra is. A szaktárgyakból viszont annyit adjunk, amennyire a jó alapozás után idő marad. Itt is a „kevesebbet, de jobban” elvet kellene szem előtt tartani, mert úgysem tudjukmindazt oktatni, amire szükség lenne. Most már talán megkísérelhető a tennivalók összefoglaló felsorolása. 1. Meglevő szaktárgyaink oktatási tapasztalatai alapján az alaptárgyakat oktató tanszékek ismerik a velük szemben támasztott rutinjellegű követelményeket. Ha ezek kielégítése után elegendő idő marad az információra is, akkor nincs baj, ha nem, akkor vitatkozni kell, mégpedig addig, amíg az optimumot megtaláljuk. Az alaptárgyak oktatásának időszakában a hallgatók tanulási gyakorlata még kicsi,ezért. ..ott különösen vigyázni kell a terhelésre. 2. Méréssel meg kell határozni az alaptárgyakhoz, tartozó számítási és rajzfeladatok elkészítéséhez szükséges időt. 3. A szaktárgyak rutinanyagának kívánatos terjedelmét ipari szakemberek bevonásával, vita alapján kell megállapítani, de nekünk, egyetemi oktatóknak, mégpedig úgy, hogy kellő idő maradjon az információra is. Itt is méréssel kell megállapítani, hogy a rutinanyag elsajátítására szánt idő elegendő-e. Ha nem, akkor az anyagot csökkenteni kell. 4. A szaktárgyi információs anyagot, bemutatásra szánt gépet, készüléket, filmet, falitáblát az iparral együttműködve kell kiválasztani. Az előadás ide vonatkozó részében a szabatosságon kívül az érdekesség a legfontosabb. A jegyzet ide vonatkozó részével kapcsolatban ugyanezek a követelmények. Itt a jegyzetben levő anyagon kívül célszerű a legújabb eredmények, még a vitathatóak folyamatos ismertetése is. Azt viszont, hogy a számonkérésnél mik a minimális követelmények, pontosan rögzíteni kell. 5. A szaktárgyi rutinanyag vizsgán számonkérendő részét példatárnak kell tartalmazni, de itt jobb, ha az osztályzat mái év közben kialakul, a hallgató folyamatos, munkájának folyamatos ellenőrzése során. Az elmondottak talán azt a látszatot kelthetik, hogy különleges javaslatokat vetettem fel. Valójában ezek a javaslatok jórészt meg vannak valósítva, de talán nem mindig elég következetesen. Minthogy pl. világos,hogy , a hallgatókat nem akarjuk túlterhelni, az anyag reális terjedelmét meg kell szabni, és az elsajátításhoz szükséges időt meg kell állapítani. Erről már sokszor volt szó, csak idő kérdése, hogy mikor merül fel az időnek méréssel való meghatározása, amint javasoltam. Ugyanez vonatkozik nyilván többi javaslataimra is, amelyek, véleményem szerint, az oktatási reform végrehajtása során amúgy is felmerültek volna. Ennek ellenére remélem, hogy ezzel a cikkel talán elősegítettem ezeknél jobb javaslatok kialakulását, és így oktatásunk hatékonyabbá válását.