A Jövő Mérnöke, 1984 (31. évfolyam, 1-39. szám)

1984-02-24 / 6. szám

Beköltöztek a Z-be Örömmel jelenthetjük a hírt: gyakorlatilag befejeződött a beköltözés az új, tízemeletes Duna-parti épületbe. A gépészkar három tanszé­ke: a vasbetonszerkezeti, az acélszerkezeti és a gépelemek tanszék a kilencedik, a nyolca­dik, illetve a hetedik emeleten kapott helyet — a többi szin­tet a közlekedéskar tanszékei foglalják el. A hetedik emele­ten (a gépelemek tanszékkel együtt) a közlekedési mechani­ka tanszék van, a hatodikra a közlekedéskar gépipari tanszé­kének közlekedésüzemi osztá­lya, az ötödikre a közlekedés­­automatikai osztály, a negye­dikre a közlekedés- és vállala­ti gazdasági osztály, a har­madikra pedig a közlekedés­kar dékáni hivatala és a szá­mítógépterem került. A tizedik emeleten található a levéltár, a másodikon és az elsőn tan­termek vannak, míg a föld­szint két nagy, százhúsz fős előadóteremnek, tanári szobá­nak, ruhatárnak és büfének ad otthont A beköltözés tehát megtör­tént. Mi van hátra? Az alag­sorban üresen áll még néhány műhely: az érkező gépek szá­mára alapozást kell elkészíte­ni. De alighanem mindezek már csak apróságok — a­z épü­letet lakói lényegében elfog­lalták, pl. — Tudod miért a épület? Mert elkezdte hajtani Orosz ZOLTÁN, folyamatosan fel­ügyelte Lévai ZOLTÁN, befe­­jejezte Boross ZOLTÁN. Kinevezések Az egyetem rektora 1984. február 1-i hatállyal kinevez­te dr. Kórodi Annát, a terv- és pénzügyi osztály vezetőjét a Gazdasági és Műszaki Fő­­igazgatóság pénzügyi főigaz­gatóhelyettesévé. Kinevezte továbbá 1984. február 1-i ha­tállyal Mester Ferencnét, a terv- és pénzügyi osztály he­lyettes vezetőjét a terv és pénzügyi osztály vezetőjévé. Fakultatív speciálkollégiumok 1. a társadalom ér­tékrendszere. Vezetik: Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor szociológusok. Órameg­beszélés: 1984. február 23. 16.00 „R”­klub. 2. BESZÉLGETÉSEK A JAZZRÓL. Első program: 1984. február 28. 19.00. „R”­­klub. 3. XX. SZÁZADI FILOZÓ­FIÁK. Vezetik: Perecz László, Szabó István és Darai Lajos filozófusok. Óramegbeszélés: 1984. február 27. 17.00. Mar­tos. 405. 4. SZOCIÁLPSZICHOLÓ­GIA. Vezeti Kreácsik Judit pszichológus. Óramegbeszélés: 1984. február 29. 17.00. Vásár­helyi Kollégium. 5. MODERN MŰVÉSZETI TÖREKVÉSEK. Vezeti: Hegyi Loránd művészettörténész. Óramegbeszélés: 1984. február 24. 16.30. Bercsényi Kollégium. A speciálkollégiumokra je­lentkezni lehet a közművelő­dési titkárságon (K. I. 45). Az első két-három óramegbeszé­lést sajnos lekésitek. (elnézést a késői tájékoztatásért, az órák időpontját, helyét azon­ban a heti NAP-ban megta­láljátok). A tárgyak az index­be fölvehetők. Érdeklődni le­het Veres Katalinnál (K. I. 45), és Dihházi Bertalannál a Martos Kollégiumban. Kiegészítés a KÁTÉ nyelvi versenyéhez A versenydolgozatokat gépelve kell beadni a Nyelvi Inté­zetbe, ahol az eredeti munkát előzsűrizik, valamint nyelvi és tartalmi szempontból lektorálják. Az újságba a már kijavított cikkek kerülnek be. Az orosz nyelvű gépeléshez a KISZ-ben és a Nyelvi Intézetben rendelkezésre áló cirillbetűs írógépeket lehet igénybe venni. A terjedelem a témától függően változhat. A humoros írások lehetőleg egy gépelt oldalnyi, az idegen nyelv fontosságáról írott munkák két-három oldalnyi hosszúak le­gyenek. (Egy sajtos jó tanács: az újságcikk annál jobb, minél rövidebb!) A határidő pedig változatlan: március 8., 12 óra. —csep— ÉRTESÍTJÜK KEDVES OLVASÓINKAT, HOGY A 3— 4. OLDALON TERVEZETT CIKKEK HELYETT A MŰ­VELŐDÉSI MINISZTÉRIUMNAK A MŰSZAKI FELSŐOKTATÁS FEJLESZTÉSÉRE VONATKOZÓ JA­VASLATÁT KÖZÖLJÜK - EZZEL IS LEHETŐSÉGET ADVÁN A SZAKÁGI KONCEPCIÓ DEMOKRATIKUS MEGVITATÁSÁNAK. VILÁG PROLETÁRJAI. EGYESÜLJETEK I P 1 D , P OD , A BUDAPESTI MŰSZAKI EGYETEM LAPJA XXXI. ÉVFOLYAM, 6. SZÁM ÁRA: 1,20 FORINT 1984. FEBRUÁR 24. Majdnem zokszó nélkül A Martos-kollégium tata­rozására vetettünk egy pil­lantást február közepén. Az építők korábban felújítot­ták a csatornahálózatot és a villamos vezetékeket. Most festik a szobákat, mázolják a szekrényeket, a harmadik emeletnél járnak, felülről kezdték. A hallga­tók felismervén saját érde­küket, majdnem zokszó nélkül költöznek egyik szo­bából a másikba a felújí­tási hullám elől. Csak re­méljük, hogy ez a megfo­galmazás közelíti az igaz­ságot, mert­ még a­­ majd­nem zokszó nélküli költöz­ködés is igen ritka felújí­tások idején. Tiszta szobá­ban lakni azonban mégis­csak jobb. Ami kritikai észrevételt mégsem tudtunk nem meg­hallani, az ilyesmi volt: „a díszlécet utólag rakták fel a szobámban, s a hol­mim csupa malterpor lett”, ... „a kifestett folyosófalat utóbb összeverték a lét­rákkal ...” A tervek szerint május­ra lesz kész a tatarozás, amely kezdeti akadozás után mostanában már a tervezett ütemben halad. 11 A valódi csoportvélemény Beszélgetések Mérnökképzés, konkrétan Fodor György professzor, az elméleti villamosságtan tan­szék vezetője az elnöke volt annak a munkabizottságnak, amely az egyetemfejlesztési koncepció előkészítése során a graduális képzés kérdéseivel foglalkozott.­­ A felsőoktatás fejleszté­sének egyik legfontosabb kér­dése az, hogyan lehet össze­egyeztetni a fejlesztés szüksé­gességét azzal a ténnyel, hogy az oktatás olyan rendszer, amely nehezen viseli az ismét­lődő, gyors változásokat. Az oktatás (különösen a felsőok­tatás) területén csak igen ne­hezen mérhetők a változtatás következményei, eredményei. Ha például átfogó reformot ha­tározunk el, csak mintegy tíz év múlva próbálhatjuk meg ellenőrizni: sikeres volt-e a döntésünk — hiszen öt év mú­lik el, míg végez az első „re­formévfolyam”, s legalább to­vábbi öt évbe telik, mire ér­tékelhető visszajelzések érkez­hetnek a végzett mérnökök tevékenységéről. Tíz év pedig nagyon hosszú idő: nehéz megállapítani, a mérnöki munka változása mögött vajon a reform hatását kell-e lát­nunk, vagy más tényezőknek — a gazdasági, politikai hely­zet módosulásának, az értel­miségi presztízs átalakulásá­nak — köszönhetők a vál­tozások. Éppen ezért, ha a felsőoktatás fejlesztésének módjait kutatjuk, nagy a ve­szélye, hogy pusztán jelszava­kat ismételgetünk, amelyekből nehéz gyakorlati következte­téseket levonni. — Mégis, a mérnökképzés fejlesztésének MILYEN KONKRÉT feladatait látja je­lenleg, professzor úr ? — Két, egymással összefüg­gő problémára utalnék. Egy­részt véleményem szerint nincs megfelelően felmérve: milyen a magyar ipar mérnök­igénye, különös tekintettel az okleveles mérnökök és az üzemmérnökök arányára. Ter­mészetesen aligha várható el, hogy pontos darabszámot kap­junk: évente ennyi és ennyi mérnökre van szüksége a ma­gyar iparnak, de azt talán meg lehetne (meg kellene) határoz­ni, hány üzemmérnök jusson egy okleveles mérnökre. A másik kérdés az, hogyan ál­lunk a „nyersanyaggal”? Je­lentkezik-e minden évben va­lóban annyi hallgatójelölt, akikből megfelelő számú jó okleveles mérnököt lehet ké­pezni? Nos, az utóbbi évek tapasz­talatai alapján az az érzésem: a felvételi keretszámot figye­lembe véve nincs olyan ké­pességben, szorgalomban, hi­­vatástudatban megfelelő hall­gatóanyag, amelyből — az adott feltételek mellett — el­méletileg képzett, önálló ku­tató-fejlesztő munkára alkal­mas okleveles mérnök válhat­nék. Másrészt az is valószínű­nek látszik, hogy az iparban nincs is akkora igény az ok­leveles mérnökök iránt, mint amennyien elhagyják az egye­tem kapuit. Ez pedig legalább is két dologra utal: egyrészt arra, hogy nincs elegendő fel­adat az okleveles mérnökök számára, másrészt arra, hogy a diplomások bizonyos — ta­lán nem is jelentéktelen — százaléka nem is képes elvé­gezni az okleveles mérnöki munkát. A jelenlegi felvételi rend­szer nem tudja megfelelően elkülöníteni, ki alkalmas ok­leveles mérnöknek, s ki üzem­mérnöknek. Szükség volna te­hát egy olyan csatornára, amely már a képzés során in­tézményesen tenné lehetővé a főiskolára való átkerülést. — Közelebbről mi lenne a megoldás? — Elképzelésem szerint — hangsúlyozom, hogy csak egyé­ni véleményemet mondom — az egyetemi képzés első fél­éve után ketté kellene oszta­ni az évfolyamot. A hallgatók egyik része — amelyik meg­határozott szint fölött teljesí­tette az első félév követelmé­nyeit — továbbra is a jelen­legi, okleveles mérnöki kép­zésben venne rész, míg a má­sik csoport — a vizsgaköve­telményeket gyengébben tel­jesítők — üzemmérnökhallga­tóvá válnék, akiket egyete­münk keretei között oktat­nánk. A második félév után — a nyári szünetet felhasz­nálva — különbözeti vizsgák letételével némi korrekció még elvégezhető lenne. Ez a meg­oldás egyszerre lenne célratö­rő és gazdaságos. Célratörő, hiszen az üzemmérnöki kép­zés alapvetően más célú, mint az okleveles mérnöki, felesle­ges­ tehát a képzés során olyan ismeretekkel tömni a jövendő üzemmérnökök fejét, amelyek­re csak az okleveles mérnö­köknek van szükségük. Ez a módszer ugyanakkor gazdasá­gos is lenne: gyakorlatilag nem igényelne új tantermeket, laboratóriumokat, a tansze­mélyzet bővítését — mindösz­­sze csak jól átgondolt tanter­vi struktúrát. Arról nem is szólva, hogy ez a megoldás az egyetemi képzés színvonalá­nak növelését is elősegítené, megakadályozná, hogy a min­denből éppen csak a minimu­mot teljesítők is m­érnöki ok­levelet kaphassanak. P. L. Előző alkalommal Salgó Ró­­zsa kérdése dr. Kálmán János titkárhoz szólt: véleménye sze­rint, mely kérdésekbe kell bele­szólnia a tanszéki KISZ-es képviselőjének, hogyan lehet hatékonyan és valóban demok­ratikusan képviselni az érde­keiket és elérni azt, hogy a képviselő valóban csoportvéle­ményt képviseljen? Ha két mondatban kellene megfogalmaznom a válaszo­mat, azt mondanám: a KISZ képviselőjének joga, sőt köte­lessége véleményt nyilváníta­ni, minden olyan fórumon, ahol szervezetét képviseli és ahol lelkiismeretével nem tel­jesen összhangban álló állás­pont látszik felülkerekedni. Csoportvéleményt leghatéko­nyabban úgy képviselhetünk, ha azonos a saját vélemé­nyünkkel. A kérdés első felére — vagy­is, hogy milyen kérdésekbe szóljon bele a KISZ képvise­lője —, gyakran halljuk azt a választ, hogy „elsősorban a fiatalokat közvetlenül érintő kérdésekbe”. Ezt a megfogal­mazást azonban félrevezető­nek tartom, és tapasztalatom szerint magában rejti az elhall­gatás lehetőségét is. Mert ki vitathatná el, hogy a saját tanszékünk, vagy egyetemünk valamennyi dolga ránk is tar­tozó dolgok; hogy a fiatalok­nak is joguk van egyénileg és csoportosan is önálló véle­ményt mondani szűkebb és tá­­gabb értelemben vett közös dolgainkról, országunk ügyei­ről, a militarista, embereket és népeket szembeállító és meg­alázó nagyhatalmi törekvések­ről vagy az éhínségről. Nyíl­tan senki. De azok közül, akik azt mondják, hogy a fiatalok­nak „az őket közvetlenül érin­tő kérdésekbe kell beleszólni­uk” sokan lényegében ezt kér­dőjelezik meg. Vagyis jó, ha idejekorán megtanulják a fia­talok: vannak kérdések, ame­lyek rájuk tartoznak, s van­nak, amelyek nem. Ezeket a korlátokat egy ki­sebbségtől eltekintve, ma min­denki elfogadja. A hallgatóla­gos egyetértésnek azonban igen különböző indíttatásai vannak. Egy ugyancsak cse­kély kisebbség meggyőződése, hogy ez így jó, ahogy van, a derékhad egy része nem érti, más része látja ugyan az el­lentmondásokat, de azokat megváltoztathatatlannak tart­ja, konformizmustól, vagy karrierizmustól indíttatva ke­rüli azokat. Követendőnek azt tartom, ha valaki képes megtalálni azt a határt, ameddig környezete és a társadalom tűrőképessé­gét figyelembe véve, a leggyor­sabb haladást segíti elő. S ezen belül képes attól elvonat­koztatni, hogy ez személy sze­rint őrá nézve milyen előnyö­ket és milyen hátrányokat je­lent? De talán még ennél is fon­tosabb, hogy miután sokan nem tudják egészen biztosan, hogy mi is az, amit még el le­het mondani, meg mi is az, amit már nem, inkább nem mondják el a véleményüket, elfordulnak a tömegszerveze­tektől és apolitikusokká vál­nak. Kifelé apolitikussá. És ez a magába fojtottságból eredő apolitikusság talán a legveszé­lyesebb minden társadalmi rendre nézve. Azt, hogy milyen kérdésekbe szóljunk bele, más, érzelmileg kevésbé motivált, jogi oldal­ról is megközelíthetjük: a négyszögek feladata bizonyos javaslatok véleményezése. Vagyis négy ember összejön, hogy a felkért vagy hivatásos javaslattevő javaslatát megvi­tassa. Ez érdemben csak úgy lehetséges, ha mindenki egyen­rangú félként vesz részt a megbeszélésen, képes eltekin­teni attól, hogy egyébként köztük milyen munkahelyi alá- és fölérendeltségi viszony van, illetve senki nem él visz­­sza ezzel a viszonnyal. A kérdések megvitatása során az érveknek kell, hogy súlyuk le­gyen, és nem a pozícióknak. A vita során annak sincs je­lentősége, hogy az állami ve­zető majd egy személyben tesz javaslatot, vagy dönt, és hogy a társadalmi szervek képvise­lőinek ezzel kapcsolatban mi­lyen jogokat írnak elő a kü­lönféle színű füzetek vagy az alkotmány. Az itt vázolt mechanizmus sajnos nem egészen az általam megtapasztalt rend, és általá­nosnak és jellemzőnek semmi­képpen sem mondható. Ennek részben külső és bel­ső társadalmi, részben szemé­lyi alkalmassági, pontosabban alkalmatlansági okai vannak, mind az állami, mind a társa­dalmi vezetők esetében. A társadalmi okok gyökere vé­leményem szerint a már emlí­tett apolitikusság, ami többek között abban nyilvánul meg, hogy a választott társadalmi vezetőkkel szemben általában nincsenek komoly választói el­várások. Hatékonyan és demokrati­kusan képviselni valódi cso­portvéleményt csak akkor le­het, ha ilyen egyáltalán léte­zik. És ez rendszerint nem­ spontán szokott kialakulni. Én nem azt tartom csoport­­véleménynek, ami egyszerűen a meglévő vélemények összes­sége, eredője, hanem azt, ami egymás véleményének megis­merése után alakul ki bennük. A választott vezetőnek tudnia kell, hogy a négyszög napi­rendjére tűzött kérdések közül melyiket, milyen széles körben kell előzetesen megvitatni. Er­re vonatkozóan általános sza­bály nincs. Azt azonban általános érvé­nyű szabálynak tartom, hogy a négyszög képviselő a szerve­zetén belül előzetesen leg­alább azokkal ismertesse a vé­leményét, akiknek lehet, hogy ellenvéleményük van. Alkal­mat kell adni, sőt bizonyos élesebb megfogalmazásokkal elő kell segíteni az ellenvéle­mények felszínre jutását. Nem azért, hogy kritikátla­nul elfogadjuk, hanem azért, hogy nyílt vitában, minden lehetséges szempont figye­­lembevételével alakíthassuk újra véleményünket. Az így újrafogalmazott véleményt egyérteműen, világosan ismét el kell mondani. Nem szabad kétértelműségnek, tisztázatlan részleteknek maradni. Ha a vita során kiderülne, hogy nem a KISZ-titkár felkészült­sége a legjobb az adott kér­désben, vagy nem egyezik vé­leménye az elfogadott állás­ponttal, akkor jobb, ha más képviseli a szervezetet a négyszögben. Más szempontok is indokolhatják, hogy ne mindig és mindenben a KISZ- titkár képviselje szervezetét. Az új KK belső utasítás sze­rint például a beérkezett munkák felosztását, a téma­vezető kinevezését a négy­szögnek véleményeznie kell. Ahhoz, hogy valaki tisztában legyen a KK-rendszabályok­­kal, a tanszék KK-forgalmá­­val, az egyes csoportok és ezen belül az egyes emberek kereseti lehetőségeivel, vélt vagy valódi sérelmeivel, ko­moly felkészültségre van szükség. Egy nagy KK-forgal­­mú tanszéken, megfelelő sze­mélyi adottságok mellett jó megoldás lehet, ha KISZ kép­viselője a KK-ügyekben egy hozzáértő, erre a feladatra al­kalmas személy. A négyszögülésekre való felkészülés, a közös vélemény kialakítása a megválasztás utáni első időben több időt és energiát követel. A legtöbb kérdést taggyűléseken kell megvitatni, hogy egymás vé­leményét és a KISZ-titkár véleményét minél jobban meg­ismerjék. Következetes vezető esetén később, bizonyos kér­désekben szűkebb körű meg­beszélések is biztosíthatják a demokratizmust (pl. KISZ-ve­­zetőség), elsősorban azért, mert a KISZ-titkár cseleke­detei, reakciói már közismert érveken nyugszanak, kiszá­míthatóak. Mindenki előre tudja, hogy az adott kérdés­ben, esetben hogyan reagál. A demokratikus négyszög képviseletéhez hozzátartozik még a beszámolási kötelezett­ség Olyan fórumon, olyan részletességgel,, ahogy azt a helyzet megkívánja. Ez érde­mi módon csak akkor lehetsé­ges, ha felszámolják az ülé­sek „titkos”, bizalmas jellegét. Ennek komoly akadálya tu­lajdonképpen nincs. Szerintem elég, ha egy társadalmi szer­vezet képviselője kijelenti, hogy nem hajlandó részt venni olyan üléseken, amelyek tit­kosak. Vagyis: szükség esetén mindenkinek vállalnia kell (Folytatás a 2. oldalon) !

Next