A Jövő Mérnöke, 1987 (34. évfolyam, 1-34. szám)

1987-02-06 / 1. szám

Mi a véleménye ? Háromperces szerelem Szemtelen voltam. Megállí­tottam embereket — EZÚT­TAL CSAK NŐKET, és ne­kik szegeztem a kérdést: Mi a véleménye a szexuális kultú­ráról? A többség elutasított. Megértem őket. De akadtak olyanok is, akik válaszoltak. Mellőzve minden jópofi, tu­dományoskodó vagy morali­­zálgató bevezetőt, íme a vá­laszok: EGY GÉPÉSZ HALLGATÓ. — Félek, hogy nagyon rosz­­szul választottál. Erről nekem alig van tapasztalatom ... — Pedig már húszéves vagy! Sok középiskolában meglehe­tősen nyíltan beszélnek a té­máról, és szinte szégyen, ha­­valaki érettségiző létére még szűz. — Ahová én jártam, ott ez nem volt téma. — És amióta itt vagy, a szobatársaid között? — Érdekes, úgy jöttünk ösz­­sze, hogy nekik még nem volt komoly kapcsolatuk, nekem meg volt fiam — vagyis van, most olyan átmeneti állapot­ban vagyunk —, szóval ha akarnánk, se tudnánk mit megbeszélni. — Olyan csúnyácskák a szobatársaid? — Dehogy csúnyácskák, sőt! Nem tudom miért van, de már a középiskolában is meg­figyeltem, hogy a szép és okos lányok nagyon nehezen találnak párt. A „kevésbé szé­pek” ... — A rondák? — Szóval ők meg szinte minden héten más fiúval vol­tak. Barát az itt is sok van. Tudom, hogy a szobatársaim is több fiúnak tetszenek, de csak beszélgetnek. Az együtt­­járásig nem jutnak el. — Gyakori vád,, hogy a fi­úk csak „azt” akarják. — Nem, én ezt nem vettem észre és a szobatársaim sem mondták, hogy a fiúk durvák vagy erőszakosak lennének. — Vagyis rendesek! — Igen. — Arról nem beszélgettek, hogy időnként azért lehetné­nek férfiasabbak, határozot­­tabbak ? — Hát időnként rájuk fér­ne ... — És mitől a bizonytalan­ság? — Ezt én nem tudhatom. — Talán azért, mert ők sem tudnak sokat a szexuális kul­túráról? — Talán, nem tudom ... ★ — Néhány éve, egy ameri­kai egyetemen megvizsgálták a lányok szexuális magatartá­sát. (Kérdőívekkel.) Bizony so­kan panaszkodtak, mondván, egyre több mindent kell be­vetni. A pornókazettától, a ká­bítószerig, hogy partnerüket megfelelő kondícióba hozzák, és sikeres legyen az estéjük. ★ EGY ÉPÍTÉSZ. — Szexuális kultúra? Egy nulla! Idefigyelj, huszonkét éves vagyok és elegem van az egészből. Az ember szeret va­lakit, azt hiszi, viszont szere­tik, lefekszik vele, és aztán kész. Na, jó, megtörténik egy­szer — van ilyen. Kipipálom. Megtörténik másodszor ... pi­pa ... De amikor csak ez van! Mintha csak combtól fölfelé és deréktól lefelé létezne az em­ber. — Talán benned van a hi­ba? — Az egész el van rontva. Szexuális kultúra? Hát mi az? Nem hiszem, hogy elválaszt­ható lenne a világ többi dol­gától. Hát nézd meg mi van! Rohanás, durvaság, fáradtság, hazugság. Persze a nők ron­tották el a dolgot, mert nem tudtak várni. Én már későn születtem. Hiába mondom: le­gyen előbb szerelem, aztán szex. Hát kiröhög és otthagy! Lehet, az is a hiba, hogy nem vagyok igazi nő. Én nem tu­dok taktikázni, nem tudom szédíteni a srácokat. Nyílt kártyákkal játszom. — És ezt kihasználják. — De még mennyire. Nem­hogy szerelem, de szeretkezés sincs. Közönséges b .. .s van. Szerintem ez az általános. Is­merek embereket, akik már az első találkozáskor lefekszenek. De még a reggelt sem várják meg, már hajnalban lelép va­lamelyik. Látni sem bírják egymást. Szégyenkeznek. — Talán a fiúk is szenved­nek ettől. Még sohasem pró-­ báltad megbeszélni a partne­reddel, hogy mi volt a baj? — Ugyan, az nagyon cikis. — Kinek? — Hát idefigyelj! Hiába sze­retnék én beszélgetni, ha lá­tom, már nem érdekli az egész, mert megkapta, amit akart. — Te pedig ott fekszel szo­morúan és kielégületlenül. Tudod egyáltalán, milyen az orgazmus? — Igen, éreztem már olyat. De az már régen volt, és fé­lek, hogy az az idő már nem jön vissza. — Na ne viccelj! Még alig múltál húszéves. .. Ez van, és­ szerintem a világ csak egyre rosszabb lesz. Amikor először akartam teoretikus ismereteket (is) sze­rezni a témáról, már több mint évtizede, a tanulmányok, kutatási jelentések és szak­emberek véleménye sokkal borongósabb volt ,mint ma­napság. Azt mondták, hogy minden tíz, rendszeres sze­xuális életet élő nő közül négynek többé kevésbé nyűg, kettőnek pedig kifejezetten borzasztó ez az élet. A leg­utóbbi hazai vizsgálat inkább fordított arányról beszél: állí­tólag tízből csak három nőnek vannak jelentősebb panaszai. Hogy mi az igazság, nem tu­dom ellenőrizni. Harmincéves TUDOMÁ­NYOS MUNKATÁRS. — A szexuális kultúra sok­kal jobb, mint ahogyan külön­féle irományok sugallják. Nem is tudom, miért beszélnek er­ről ilyen sokat. — Mire alapozza a vélemé­nyét? — A tapasztalataimra és az ismerőseimmel való beszélge­tésekre. Előbb utóbb, lehet, hogy véletlenül, de a nők megtudják, nekik mi a jó és akkor már kikövetelik, úgy alakítják a dolgokat, hogy el­érjék, amit akarnak. És eh­hez nem kell semmi különös, csak partner és megértés. — Én ismerek embereket akiknek pontosan ez hiány­zik, partner és megértés! — Áh! Partner mindég akad, még sok is a vállalkozó. Egyébként sem kell olyan nagy jelentőséget tulajdoníta­ni ennek az egésznek. Nézze, sok embernek van videója, ha baj van, ha már nem áll fel, megnéznek egy jó pornófil­met, és minden rendben. Ha ez a videó mást nem is hozott, már is megérte. A nők is ki­követelik ami nekik jár. — Ez kultúra? — Na jó, kultúra... Az em­berek űzöttek, nincs erejük, meg kedvük, hogy „kultúrál­tak” legyenek. Sokan tudnák, hogyan kéne, de fáradtak. Ha már így van, legalább ne lel­kizzünk fölöslegesen. ★ EGY VEGYÉSZHALLGATÓ. — Ez olyan, mint általában a kultúra. Általa nemesebb, több, boldogabb lehet az em­ber. Az önkifejezés és a meg­ismerés egyik formája — a szexualitás révén. — Ez nagyon kerekdeden hangzik, csak kicsit általános. Lehetne konkrétabban ? — Hát nézd, nincsenek szé­les körű tapasztalataim. Vi­szont olvastam egy kutatási jelentést, amiben az volt, hogy hazánkban egy-egy szerelmi aktus, a szoros együttlét, átla­gosan három percig tart. Ér­ted? Három perc! — És ez kevés? — Őrülten kevés! — Szerinted mennyi az elfo­gadható idő? — Minimum fél óra, de az optimum legalább egy vagy akár két három óra is lehet. — Na jó, de azért ne feledd, hogy különbözőek az adottsá­gok és az igények. Bár igaz, ami igaz, el sem tudom kép­zelni mire elég a három perc. — Én sem, de az biztos, hogy ennyi időbe nem férhet bele kultúra. — És ez a nők vagy a fér­fiak hibája? — Azt szokták mondani, hogy a nők gyengédebbek, ilyen a természetük, és a fér­fiaktól is több kedvességet várnak — legtöbbször hiába. Ez biztosan baj. Ugyanakkor nem hiszem, hogy a gyengéd­ség egyenlő a „kulturáltság­gal”. Az ilyesmiről nem tanul az ember, csak tapasztal. Azt hi­szem, szinte minden a szeren­csétől függ. Ki, mikor, kivel találkozik.★ Egyesek szerint a szexuali­tás már-már termelőerő. Aki örömet, és boldogságot kap ál­tala, az a munkáját is jobban végzi és könnyebben viseli az élet megpróbáltatásait, a ne­héz időket. Hát ha ez így van (és miért ne lenne) akkor szeretkezzünk minél többet, és persze bízzunk a szerencsénk­ben. Kodos A Nicaragua — ami a sorsjegy mögött van NIC-sorsjegy, „Iskolát Ni­caraguának!”. Akik a játék igen értékes fődíjainak mi­napi sorsolásán nyertek, bi­zonyára örülnek, ám szinte biztos, hogy ők is nagyon ke­veset tudnak arról a távoli országról, melynek javára a sorsjegyet vásárolták, amely­ről jószerivel csak a harcok kapcsán hallunk. Pedig a ki­utazó magyarok elé egészen más kép tárult a mindenna­pokban. Papp Erika, a ma­gyar küldöttség tolmácsa volt az építkezés első két hónap­jában. — Magyarország egy 800 személyes mezőgazdasági is­kola háromlépcsős építkezé­sének első ütemét vállalta. A munkát a KISZ KB Építés­szervezési Irodája irányítja, s a 160 férőhelyes részt ’87. július 19-én, a forradalom év­fordulóján kell majd átadni. Heten indultunk útnak októ­ber közepén, főleg techniku­sok, egy orvos és néhány mérnök. (A segédmunkát a helyiek végzik.) Jelenleg 13 magyar dolgozik odakint. — Mik voltak az első be­nyomásaid, s egyáltalán, mit illik tudni Nicaraguáról? — Az ország területe nagy­jából kétszer akkora, mint Magyarországé, lakossága vi­szont alig harmadannyi. Ma­nagua, a főváros a nyugati (csendes-óceáni) oldal köze­pén fekszik. Chinandega, az építkezés színhelye ettől kö­rülbelül 160 kilométerre északnyugatra, a hondurasi határ felé található. Managua fölött kezdődik a hegyvidék, ahol rengeteg pipáló tűzhá­nyót látni. (A legmagasabb hegy sem több 1800 méternél.) Ez annyira jellegzetes helyi adottság, hogy az ország leg­nagyobb villamos erőműve geotermikus energiára épült! Az ország keleti, az Atlanti­óceán felé eső része viszont szinte teljesen kiépítetlen: hatalmas mocsarak és őser­dők, melyekben — állítólag — abszolút korai körülmé­nyek között élő indiánok lak­nak. A lakosság főleg mesz­­tic spanyolokból áll. Nicara­gua egyértelműen mezőgaz­dasági ország (innen az isola ötlete is), a korábbi dikta­túrák ideje alatt az United Fruit Company nevű ameri­kai multinacinális vállalat ál­tal „létrehozott” banánköz­társaságok egyike. Banán, kávé és még gyapottermesz­tés. Ipar nem volt. — És ma? — A helyzet, azt hiszem, nagyon nehéz. Az ország vé­delmére egyes adatok szerint a nemzeti jövedelem 50-60 százaléka, sőt talán több is rámegy. A korábbi gépek mind amerikaiak. Ma viszont az amerikai kereskedelmi embargó miatt innen impor­tálni már nem tudnak, amit a szocialista országok tudnak szállítani, azok viszont nem igazán építhetők be a régi rendszerekbe. A kormány számára talán a kontráknál i­s nagyobb fenyegetést jelent, hogy a háborús készenlét miatt akadozik a termelés, enélkül viszont nincs miből importálni. Az átlagemberek­­­­nek végül is az a fontos, hogy élelemhez jussanak. És az élelmiszereket nagyon neh­­­héz beszerezni. A termelők­nek nem éri meg, hogy be­vessék a földet. Nincs gép hozzá, mindent manuálisan kéne csinálni. Másrészt ren­geteg olyan terület is van, ami például termőföldből ka­tonai bázis lett. — Ilyen állapotok mellett hogy viszonyul a „kisember" a mai hatalomhoz? — Mi egy kisvárosban lak­tunk. Amit az ottaniak ész­­revesznek, az, hogy időnként többféle anyagot sem tudnak beszerezni. A tájékoztatás vi­szont nagyon jó. Minden vá­rosiba­n működik a Sandinista Népi Felszabadítási Front irodája. Ez éjjel-nappal nyit­va tart, s ha valami gondod vagy kérdésed van, bemész és elmondod az ügyeletesnek. És tényleg nagyon segítőké­szek. Ugyanakkor állami szin­ten van a demokráciának olyan érdekes példája, hogy minden héten az országnak mindig más-más városában, vagy annak körzetében tar­tanak „népgyűlést”. Általában Daniel Ortega vagy valame­lyik kormánytag látogat el oda. Ekkor a helyiek odase­­reglenek, s kérdeznek. Főleg helyi problémákról, de ezek­re is azonnal választ kapnak, így mindenki úgy érezheti, hogy a hatalom személyesen is törődik vele, s ez kétségte­lenül javítja a közérzetet. Mindemellett az ország végül is militarista magatartásra kényszerül, mindenkinek a honvédelemre kell összpon­tosítania. A többség katonai egyenruhában jár (önkéntes­ség van, de adott készültség­nél mindenkit behívhatnak 16 és 60 év között — a nőket is; van terhes női katonai­ ruha is). Látják az emberek, hogy nincs béke, és az országnak továbbra is fegyverkeznie kell. A többség elfogadja ezt. De hát ’79-ben győzött a forradalom, s azóta nincs iga­zi­ béke... — És milyenek az ottani viszonyok, körülmények? — A repülőgéppel Mana­­guába érkeztünk, itt kaptunk átmeneti szállást, hiszen az építési területen ekkor még félméteres gyapot, s majd ek­kora sár volt. Itthon kellemes őszi idő volt, mikor elindul­tunk, de ott, kilépve a repü­lőből, az ember bőre pillana­tok alatt olyan lett, mintha épp most mosta volna meg. Ilyen erős a páratartalom. Aztán gyorsan ránk szakadt a trópusi eső, ami nem sokáig tart ugyan, de akkor aztán ömlik. Ez az esős évszak ve­lejárója. (Itt csak két évszak van: az esős, körülbelül au­gusztustól decemberig tart, ekkor csak 30-35 C-fok van, a szárazban már melegebb, április táján olyan 40-45 C- fok. Már előtte olvastam, hogy ez „földszintes főváros”, mert ’73-ban egy földrengés Ma­nagua nagy részét elpusztítot­ta, s az összes gyönyörű épü­let a romba dőlt. Jelenleg egy 15 (ez a bank), és egy körül­belül 8 emeletes épület (ez a Hotel Intercontinentál) van csak, ami magas. S képzeld el, hogy egy épületnek csak a főfala maradt meg, a tég­lák is épp, hogy ki nem es­nek­­, ilyenek még ma is , tömegével vannak a főváros­ban! A rom takarítást senki sem végezte el az elmúlt 13—•­­ 14 évben. A város szórvány­­• településre emlékeztet, a gaz félig benövi ezeket a beom­lott épületeket — valami­­ iszonyúan nyomasztó látvány. Ehhez az extrémitáshoz még az is hozzátartozik, hogy a fővárosban vagy, nem mesz­­sze az Intercontinentaltól, a nagy gazban kecskék legel­nek, a szomszédban pedig­­ tehéncsorda ... Managuában megoldatlan probléma a vízellátás is, a­­ kiépült vezetékrendszer túl­­■ terhelt, ezért minden kerü­letben hetente kétszer egész­­ nap vízszünet van. (Ebben a melegben ...) A rizs és a bab a két fő eledel, kenyér -nem mindig­­ van Reggelire rizs, bab (ha éppen sikerült szerezni, ak­kor marhahússal), vacsorára szintén. Chinandega-ban már magunk főztünk ... — És mit isznak a helybe­liek? — Sört. Illetve van rum (cukornádból), ami nem túl erős, s ehhez többnyire va­lamilyen gyümölcslevet ön­tenek, no és persze jégkockát, marékszámra. — Milyenek az emberek, a családok, a fiatalok? — Rengeteget segített ne­künk, hogy hallatlanul nyi­tottak és nagyon kedvesek. Tehát nem képmutatók. Ha valamire szükséged van, s ezért felkeresel valakit, ak­kor — egy hivatalos tárgya­láson is! — nincs köntörfala­zás, körbeírás. Mindenki nyíltan és röviden beszél. Az európai alakoskodás teljesen hiányzik belőlük. Az átlagos család legjelleg­zetesebb tagja az olyan fiatal nő, aki nem férjezett, nem is elvált, de 24—25 éves korára van két-három gyereke. S ezért nem ítéli el senki. Egy­értelműen a férfiak választa­nak (egyébként is a család­­felépítés jellegzetesen pat­riarchális), s a szexuális sza­badság sokkal nagyobb, mint nálunk. Sok az alkalmi sze­xuális kapcsolat, és ezt min­denki elfogadja. Az abortusz viszont tiltott. A nicaraguai nép különben is nagyon vallá­sos. A gyereket ugyan nem óvják úgy mindentől, mint nálunk, de még az egyedül­álló anyák is sokat foglalkoz­nak velük. Mivel az építő­anyag drága, így szükségből három-négy generáció is együtt él, de közülük sokszor hiányzik a férfi. Nagyon so­kan egy idő után egyszerűen otthagyják a családjukat. Vagy, ha mégis családdal él­nek, dolgoznak napközben , vacsora után pedig mennek a bárba, ahol szinte csak fér­fiak ülnek és beszélgetnek éj­félig. Ezen kívül a szórako-’­zást a fiesta jelenti (ez zenés, táncos és erősen italozó ün­neplés), valamint a baseball­­meccsek, és (itt is) a diszkó. No és dívik a „pletykálkodás”: hat óra után kiviszik a ka­rosszéket, hintaszéket az utcá­ra, s ott zajlik a hangos esti élet. — Befejezésül tudnál még valami érdekességet mesélni? — Egész Nicaraguára jel­lemző, hogy nincsenek ut­canevek és a tájékozódás — az idegennek — borzasztóan nehéz. Mondjuk, elindulsz és megkérdezed, hogy hol van a Szent Antal-templom. Azt mondják, hogy menj négy quadrátot egyenesen, utána kettőt balra és aztán a volt piactértől három quadrátot (egy quadrát­os háztömb). Ma­naguában is olyan levélcímek vannak, hogy a földrengés szélétől keletre, fél quadrát...” A mi címünk ez volt: „Ma­gyarok szálláshelye, szem­ben a Szent Antal-templom­­mal, Chinandega, Nicaragua”! Bognár György * Válasz­tad-e a vadhajtás? Némi késéssel, de örömmel olvastam Kerti Józsefnek a november 14-ei számban megjelent „Nyelvi vadhajtá­sok a műszaki életben (is)” cí­mű cikkét. Őszintén remélem, lesz még néhány folytatás. Egy dologban azonban nem értek vele egyet, még­pedig a tározókérdésben. Vé­leményem szerint tárolni szinte bármit lehet, tározni viszont csak vizet. A kifeje­zés nem új. Már akkor sem volt új, mikor évtizedekkel ezelőtt először hallottam. Anélkül, hogy beleményed­­nék keletkezésének körülmé­nyeibe és képzésének a köz­nyelvtől való eltérésére, csak annyit állapítok meg, hogy véleményemmel nem vagyok egyedül. Ezt igazolja, hogy használja a tározó kifejezést a Német—Magyar és a Ma­gyar—Német Műszaki Szótár (Nagy E.—Klár I. 1970-71) és az öntözési és Vízrendezési Értelmező Szótár (Bogárdi I. Petrovits J. 1980.). Az öt­nyelvű Vízgazdálkodási Szó­­gyűjtemény (VIZDOK 1973) 29 darab tározóval kezdődő kifejezést közöl. Az eddigiek talán szakmai elfogultsággal vádolhatók, de a következő nem. A Magyar Értelmező Kéziszótár (1972) szerint tá­rozó (műszaki)­­ (tó nagysá­gú) víztároló. Az Új Magyar Lexikon kiegészítő kötete (1972) az alábbiakat tartal­mazza: tározás: (hidrológia) vízfeleslegekből mesterséges tartalékok létesítése például a vízkárok csökkentésére, víz­hiány enyhítésére. Tározódás: (földrajz) a víz természetes felhalmozódása a felszínen, a talajban, a hótakaróban stb. Ez utóbbi szerint tehát nem csak a „vizesek” ismerik és használják a „tározó” kifeje­zést. Csak példaként említek sa­ját területemről még két ki­fejezést, amit szintén „ki le­hetne kezdeni”. Esés (== lej­tés), függély (= egy vízfo­lyásban a vízfelszínre állított merőlegesnek a felszíntől a fenékig terjedő szakasza). Ha­sonlóan szokatlan kifejezése­ket a geodézia területén is lehet találni. Dr. Winter János adjunktus vízgazdálkodási tanszék

Next