A Jövő Mérnöke, 1996 (43. évfolyam, 1-20. szám)

1996-10-24 / 17. szám

Mozgásszínház - szegényszínház Ünnepi színjátékok az őszi fesztiválon Csaknem két hét, minden áldott este színházzal, mozgásszínházzal, balettel, kor­társ tánccal, kortárs zenével, koncerttel, felvonulással, baráti és szakmai találko­zókkal - ez azért már mindenkinek sok. Időben ezzel egybeesett a MANDARINOK fesztiválja, szuperérdekesnek ígérkező rendezvény, amelyből semmit sem tudtam megnézni. S október elején mi is kitettünk magunkért: a Műegyetem, nevezetesen a Szkéné Színház. Itt nálunk IMMT volt, vagy valami ahhoz hasonló, hiszen az idei év nem a nagyrendezvények éve, ez csak amolyan ráadás - bár mindenképpen mozgásszínházi találkozó, s nemzetközi is volt, de SZEGÉNY. A szegény színház persze esz­tétikai fogalom, terminus tech­­nicus, s ugyanakkor szín­­háztörténetileg is nagyon szo­rosan kapcsolódik egy adott időszak divatjához, a hetvenes évek elejének avantgarde moz­galmaihoz. Mindenképpen a 68 utáni, kezdődő alternatív próbálkozások jelölésére hasz­nálták - hol volt akkoriban még az alternatív jelző! - ami­kor hol amatőrszínházi, hol di­ákszínházi fesztiválokat tartot­tak világszerte. A szegénység pedig kény­szer volt Lengyelországban, s valamivel később nálunk is: nem volt miből díszletet építe­ni, drága jelmezeket beszerez­ni. Állambácsiból nagy nehe­zen ha egy rosszul világított termet ki lehetett préselni... A világ más, szerencsésebb ré­szein persze a szegénység vá­lasztható volt, így a mi régi­ónkban keletkezett, innen ter­jedt el világszerte a mozgalom, mely a színházat a színész tes­tére szűkítette le, s ebben a mikrokozmoszban tudott fan­tasztikus mélységeket és új­donságokat felmutatni. Ma csupán játékból lehet azt mondani itthon vagy kül­földön színházakra, hogy szegények, mert lehet­séges ugyan, hogy az alkotók kishíján éhenhal­­nak, ám a produkció költséges. A mi vendégeink is a közép-keleti régiókból érkeztek, de előadásaik s manírjaik arról árul­kodnak, hogy nem igazán szeretik ezt a szegény­séget. Nem tudom, a nyájas olvasó hogy van ez­zel, én megértem a Leningrádban született, Szentpéterváron híressé lett, s nyugatra, azaz Prágába települt Ales Janak ambícióit, szegény színházából jól akar élni. Az EMBERGYÁR, melyet október 1-jén és 2-án láthattunk a Szké­nében, talán éppen erről szól, a fogyaszthatóvá alakítható színészről, clown-ról, emberről. A „Mechanikus narancs” termékenyítő eszméjé­nek elterjedése óta mindnyájan tudjuk, hogy a mosoly veszélyes. Ales bohóc­ arcán pedig egy görcsbe rándult (és úgy maradt) mosoly telepszik meg, s tart mintegy a végtelenségig az előadás utolsó perceiben. A végül „cseh színekben indu­ló” TEATR NOVOG­­O. FRONTA komoly mondanivalót kínált, sok keserű nevetéssel. A korábbi IMMT-fesztiválokon törzsvendégnek számító leningrádiak, a GYEREVO „kemény” stílusát követi az együttes. És amint hallani lehet, a menedzselés keményebb útját választották. Prága valóban csak támaszpont: az előadások gazdagabb országokban: Hollandiában, Német­országban zajlanak, s meglehetősen gyakran. Ezek szerint van fizetőképes kereslet a szegény színházra, konjunktúrája van az ex-szovjeteknek is. Nyomulni kell, ha már tudunk mosolyogni, és... nevettetni. Határon túli magyarok Marosvásárhely színművészeti akadémiájának mítosza van ma Magyarországon. A diákok rend­szeres vendégei a Műegyetemen szervezett nyári tánc- és színházi tanfolyamoknak, az IDMC-nek. Szerencsére fogékony és tehetséges fiatalok, azonnal asszimilálják az új dolgokat, és egészsége­sen, szépen, s okos tanáraik vezetésével jól beépí­tik művészi munkájukba. A FAL című monstre­­etűd már eljutott Budapestre, ám akkor csak ke­vesen látták, a Színművészeti Főiskola levegőtlen és kicsi emeleti színháztermében. Most a Szkéné javított is, és rontott is a produkción. Leleplezte, hogy maga az előadás olyan, mintha Csányi Jánosék Szentivánéji álmának mesterember-jele­neteit ötvözné a Szkénében bemutatott Zsótér­­rendezés, a Mizantróp formai elemeivel. Ha még hozzáveszünk egy kicsit a Schilling Árpád-féle, kissé pökhendi atelier-történetekből, akkor pon­tosan előttünk áll a recept, hogyan áll össze egy si­keres produkció. Mert a főiskolások előadása - minden problémája ellenére - remek mulatság. A szegény jelleg rákényszeríti a fiatalokat, hogy ren­geteg energiával szinte maguk alá gyűrjék a ha­gyományos ízléshez időként még ragaszkodni kí­vánó nézőt. Biztató és előremutató előadás, ízlés­formáló lehet itt is, otthon is... És az ízlés - szem­lélet. A szegénységből lehet erényt kovácsolni, most 30 évvel a szegény színház „feltalálása” után is... Ünnep, fesztivál, karnevál Sznobizmusom tiltotta, elfoglaltságom nem en­gedte, hogy az Edita Braun Company Sissi ki­rálynéról szóló táncjátékát megnézzem. Az agyonrágott téma undorít, ám a hírek szerint iz­galmas, kulturált, s időnként artisztikus táncszín­házat láttak az érdeklődők. Mindennek ellentéte volt viszont a romániai román előadás, az ÉS JÖTT AZ ANGYAL című pantomim. Hagyomá­nyos pantomim. Nem hittem, negyedórákon ke­resztül nem bírtam hinni a szememnek, hogy még ilyen van, mint egy kövület a hetvenes évek elejéről, amikor én kezdtem színházba, amatőr színházba járni, amikor Lengyelországba zarán­dokoltunk, hogy például a világhíres wroclawi GEST egyik előadását megnézzük, a Kutyákat, melyet pár évvel később - felújítva - Budapestre is elhoztak, s ugyan hova? Hát persze hogy ide, a Műegyetemre! Nos, a múlt visszajár. A MASCA Színház Bu­karestben ma valami olyat rekonstruál, ami mindannyiunk közös szegénység-mitológiájának gyökere: a hatalommal szembehelyezkedő alter­natív lét közhelyeit mutatja be. Ám az a megle­pő, hogy milyen mély elkötelezettséggel és hit­tel. Bődületes közhelyek, közönséges és szájba­­rágó gesztusok, ordenáré grimaszok - s mégis, mindebből valami jól működő forgás jön ki, amelyet (zseniális találmány!) dél-amerikai rit­musok kísérnek. Vérpezsdítő, andalító, s táncra ingerlő muzsika ellenpontozza a darab történe­tét. S a társulat munkájából is a virtuozitás ma­rad meg. A tapsrendnél mindenki lelkesen ün­nepel és ütemesen tapsol, mert az életöröm győ­zött ezen az estén is. Sok szenvedés van a világ­ban, a színház megpróbálja a kínt kínnal, a fáj­dalmat erőfeszítéssel ábrázolni, de mindig győz a mozgás, a tánc, az energia. S minden jó, ha jó a vége. Az őszi karnevál véget ér, ha nem pusz­tultunk bele a mindennapos színházbajárásba, ha nem csömörlöttünk meg, ha még el tudjuk képzelni, hogy néhány nap után újra nekiug­­runk, akkor megérte. S köszönet érte minden fesztiválszervezőnek! Farkas Virág 1996. OKTÓBER 24.

Next