A Jövő Mérnöke, 1996 (43. évfolyam, 1-20. szám)
1996-10-24 / 17. szám
Mozgásszínház - szegényszínház Ünnepi színjátékok az őszi fesztiválon Csaknem két hét, minden áldott este színházzal, mozgásszínházzal, balettel, kortárs tánccal, kortárs zenével, koncerttel, felvonulással, baráti és szakmai találkozókkal - ez azért már mindenkinek sok. Időben ezzel egybeesett a MANDARINOK fesztiválja, szuperérdekesnek ígérkező rendezvény, amelyből semmit sem tudtam megnézni. S október elején mi is kitettünk magunkért: a Műegyetem, nevezetesen a Szkéné Színház. Itt nálunk IMMT volt, vagy valami ahhoz hasonló, hiszen az idei év nem a nagyrendezvények éve, ez csak amolyan ráadás - bár mindenképpen mozgásszínházi találkozó, s nemzetközi is volt, de SZEGÉNY. A szegény színház persze esztétikai fogalom, terminus technicus, s ugyanakkor színháztörténetileg is nagyon szorosan kapcsolódik egy adott időszak divatjához, a hetvenes évek elejének avantgarde mozgalmaihoz. Mindenképpen a 68 utáni, kezdődő alternatív próbálkozások jelölésére használták - hol volt akkoriban még az alternatív jelző! - amikor hol amatőrszínházi, hol diákszínházi fesztiválokat tartottak világszerte. A szegénység pedig kényszer volt Lengyelországban, s valamivel később nálunk is: nem volt miből díszletet építeni, drága jelmezeket beszerezni. Állambácsiból nagy nehezen ha egy rosszul világított termet ki lehetett préselni... A világ más, szerencsésebb részein persze a szegénység választható volt, így a mi régiónkban keletkezett, innen terjedt el világszerte a mozgalom, mely a színházat a színész testére szűkítette le, s ebben a mikrokozmoszban tudott fantasztikus mélységeket és újdonságokat felmutatni. Ma csupán játékból lehet azt mondani itthon vagy külföldön színházakra, hogy szegények, mert lehetséges ugyan, hogy az alkotók kishíján éhenhalnak, ám a produkció költséges. A mi vendégeink is a közép-keleti régiókból érkeztek, de előadásaik s manírjaik arról árulkodnak, hogy nem igazán szeretik ezt a szegénységet. Nem tudom, a nyájas olvasó hogy van ezzel, én megértem a Leningrádban született, Szentpéterváron híressé lett, s nyugatra, azaz Prágába települt Ales Janak ambícióit, szegény színházából jól akar élni. Az EMBERGYÁR, melyet október 1-jén és 2-án láthattunk a Szkénében, talán éppen erről szól, a fogyaszthatóvá alakítható színészről, clown-ról, emberről. A „Mechanikus narancs” termékenyítő eszméjének elterjedése óta mindnyájan tudjuk, hogy a mosoly veszélyes. Ales bohóc arcán pedig egy görcsbe rándult (és úgy maradt) mosoly telepszik meg, s tart mintegy a végtelenségig az előadás utolsó perceiben. A végül „cseh színekben induló” TEATR NOVOGO. FRONTA komoly mondanivalót kínált, sok keserű nevetéssel. A korábbi IMMT-fesztiválokon törzsvendégnek számító leningrádiak, a GYEREVO „kemény” stílusát követi az együttes. És amint hallani lehet, a menedzselés keményebb útját választották. Prága valóban csak támaszpont: az előadások gazdagabb országokban: Hollandiában, Németországban zajlanak, s meglehetősen gyakran. Ezek szerint van fizetőképes kereslet a szegény színházra, konjunktúrája van az ex-szovjeteknek is. Nyomulni kell, ha már tudunk mosolyogni, és... nevettetni. Határon túli magyarok Marosvásárhely színművészeti akadémiájának mítosza van ma Magyarországon. A diákok rendszeres vendégei a Műegyetemen szervezett nyári tánc- és színházi tanfolyamoknak, az IDMC-nek. Szerencsére fogékony és tehetséges fiatalok, azonnal asszimilálják az új dolgokat, és egészségesen, szépen, s okos tanáraik vezetésével jól beépítik művészi munkájukba. A FAL című monstreetűd már eljutott Budapestre, ám akkor csak kevesen látták, a Színművészeti Főiskola levegőtlen és kicsi emeleti színháztermében. Most a Szkéné javított is, és rontott is a produkción. Leleplezte, hogy maga az előadás olyan, mintha Csányi Jánosék Szentivánéji álmának mesterember-jeleneteit ötvözné a Szkénében bemutatott Zsótérrendezés, a Mizantróp formai elemeivel. Ha még hozzáveszünk egy kicsit a Schilling Árpád-féle, kissé pökhendi atelier-történetekből, akkor pontosan előttünk áll a recept, hogyan áll össze egy sikeres produkció. Mert a főiskolások előadása - minden problémája ellenére - remek mulatság. A szegény jelleg rákényszeríti a fiatalokat, hogy rengeteg energiával szinte maguk alá gyűrjék a hagyományos ízléshez időként még ragaszkodni kívánó nézőt. Biztató és előremutató előadás, ízlésformáló lehet itt is, otthon is... És az ízlés - szemlélet. A szegénységből lehet erényt kovácsolni, most 30 évvel a szegény színház „feltalálása” után is... Ünnep, fesztivál, karnevál Sznobizmusom tiltotta, elfoglaltságom nem engedte, hogy az Edita Braun Company Sissi királynéról szóló táncjátékát megnézzem. Az agyonrágott téma undorít, ám a hírek szerint izgalmas, kulturált, s időnként artisztikus táncszínházat láttak az érdeklődők. Mindennek ellentéte volt viszont a romániai román előadás, az ÉS JÖTT AZ ANGYAL című pantomim. Hagyományos pantomim. Nem hittem, negyedórákon keresztül nem bírtam hinni a szememnek, hogy még ilyen van, mint egy kövület a hetvenes évek elejéről, amikor én kezdtem színházba, amatőr színházba járni, amikor Lengyelországba zarándokoltunk, hogy például a világhíres wroclawi GEST egyik előadását megnézzük, a Kutyákat, melyet pár évvel később - felújítva - Budapestre is elhoztak, s ugyan hova? Hát persze hogy ide, a Műegyetemre! Nos, a múlt visszajár. A MASCA Színház Bukarestben ma valami olyat rekonstruál, ami mindannyiunk közös szegénység-mitológiájának gyökere: a hatalommal szembehelyezkedő alternatív lét közhelyeit mutatja be. Ám az a meglepő, hogy milyen mély elkötelezettséggel és hittel. Bődületes közhelyek, közönséges és szájbarágó gesztusok, ordenáré grimaszok - s mégis, mindebből valami jól működő forgás jön ki, amelyet (zseniális találmány!) dél-amerikai ritmusok kísérnek. Vérpezsdítő, andalító, s táncra ingerlő muzsika ellenpontozza a darab történetét. S a társulat munkájából is a virtuozitás marad meg. A tapsrendnél mindenki lelkesen ünnepel és ütemesen tapsol, mert az életöröm győzött ezen az estén is. Sok szenvedés van a világban, a színház megpróbálja a kínt kínnal, a fájdalmat erőfeszítéssel ábrázolni, de mindig győz a mozgás, a tánc, az energia. S minden jó, ha jó a vége. Az őszi karnevál véget ér, ha nem pusztultunk bele a mindennapos színházbajárásba, ha nem csömörlöttünk meg, ha még el tudjuk képzelni, hogy néhány nap után újra nekiugrunk, akkor megérte. S köszönet érte minden fesztiválszervezőnek! Farkas Virág 1996. OKTÓBER 24.