A Jövő Mérnöke, 1996 (43. évfolyam, 1-20. szám)

1996-11-07 / 18. szám

A tudományos harakiri sem ritka... Mérnökképzés a Tokió Egyetemen - magyar szemmel Először két évet töltöttem a Tokió Egyetemen az Ipa­ri Tudományok Intézetében, ahol főként poszt­graduális képzés folyt, így erről szereztem a legtöbb ismeretet. Hozzá kell tennem, hogy japán szemmel a mi negyed-ötöd éves hallgatóink is posztgraduális hallgatóknak számítanak. Bár felkészítettek, hogy az első időben néhány sokkoló élményben is részem lesz, mégis elbizonytalanodtam, amikor röviddel megérkezésem után vendéglátómtól kaptam egy já­téktért, azzal a megjegyzéssel, hogy ilyen játéktőrök eredetijével végeznek magukon harakirit azok a ja­pán egyetemi oktatók, akik nem tudnak évente jelen­tős nemzetközi folyóiratokban publikálni. Tudom, hogy ezt vendéglátóm félig viccnek szánta, de a törté­net talán érzékeltet valamit a japán egyetemeken uralkodó publikáció-centrikus szemléletből. Második kinttartózkodásomkor az döbbentett meg, hogy előző látogatásom óta még egy év sem telt el, így alig kilenc hónap alatt a laborban szinte min­den kísérleti berendezés (egy japán hallgatónak kö­szönhetően a saját mérési összeállításomat is beleért­ve) kicserélődött vagy megújult. Ez akkor derült ki számomra, amikor a MTA és az OMFB küldöttsége látogatta meg azt az egyetemi intézetet, ahol dolgoz­tam. Felkértek, hogy ismertessem magyar kollégáim­nak a laborban folyó kutatásokat. Ekkor tudatoso­dott igazán, hogy sok olyan kísérleti berendezés, ami tavaly még nagy attrakciónak számított, és amiről egy magyar kutató még álmodni sem mer, ma egyszerűen a sarokban porosodik, de nem azért, mert használha­tatlan, hanem azért, mert van újabb és jobb. A japán egyetemeken alapvetően az újabbnál újabb kutatási eredményeket, illetve publikációkat szinte már gör­csösen hajszoló szemléletmód uralkodik. Az iparból dől a pénz Mivel Japánban az ipar saját kutatóintézeti háttérrel rendelkezik, a kiemelt egyetemeken deklaráltan nem folyhat ipari kutatás. Tapasztalataim szerint ez nem ér­vényesül teljesen, de a jobb egyetemeken semmikép­pen sem hangsúlyos. Úgy tartják, hogy az egyetemek­nek 10-15 évvel a legfejlettebb technológiát képviselő ipar előtt kell járniuk. Ennek ellenére hihetetlenül szo­ros az ipar és az egyetemek közötti kapcsolat. Az ipari szakemberek között, s általában az egész japán társada­lomban számunkra elképzelhetetlenül nagy presztízse van az egyetemi professzoroknak. Az oktatás minden szint­jén, az óvodától az egyetemig sokkal nagyobb a taná­rok társadalmi és anyagi elismerése, mint nálunk. Egy általam át nem látható érdek- és kapcsolatrendszer ré­vén ipari nagyvállalatok jelentős kutatási összegeket juttattak bizonyos professzorokhoz olyan kutatások fi­nanszírozására, amelyekből az adott vállalatnak látha­tóan nem lehet haszna a közeljövőben. Az alaptámo­gatás japán mércével mérve nem túl magas, így min­denképp szükség van részben állami, részben pedig ki­egészítő ipari pályázati pénzre. Ezért nagyon fontos­nak tartják, hogy kifelé milyen képet mutatnak. Az intézet minden évben megrendezi az úgyneve­zett nyitott kapu napokat, amikor minden labor fo­lyamatosan bemutatókat rendez az éppen folyó kuta­tásból. (A labor itt szervezeti egységet takar, gyakor­latilag minden egyetemi oktatónak független, önálló laborja van, amihez egy rész- vagy teljes munkaidős adminisztrátor, egy-két fős technikai személyzet, 5-10 hallgató valamint néhány vendégprofesszor vagy ven­dégkutató tartozik.) A nyílt napokon tömegével ér­keztek a látogatók, de év közben is számos újságíró, ipari küldöttség, külföldi és japán professzor látogat­ta meg laborunkat. Hetente legalább egy látogatónk biztosan volt, de előfordult, hogy egy nap több különböző csoportot is végig kellett kalauzolni. Mindig készenlétben volt né­hány japán és angol nyelvű leírás a kutatásainkról, és ha egy kísérleti eszköz éppen nem volt alkalmas a be­mutatásra, akkor videón mutattuk be a fejlesztés leg­utolsó működőképes állapotát. Az előző két évben én is tartottam rengeteg rövidebb és néhány hosszabb beszámoló előadást, amelyek előtt a következő inst­rukciót kaptam: nem baj, ha nem értenek az előadá­somból semmit, a lényeg, hogy vendéglátóm el tudja kápráztatni vendégeit és a szponzoráló iparvállalat vezetőit azzal, hogy milyen elvontak és tudományo­sak vagyunk, tehát egyetemi szintű kutatást végzünk, így megérdemeljük a további támogatást. Később megértettem, hogy ezt a szerepet osztották rám. A látványos robotcsodák építéséhez könnyebb volt ja­pán hallgatót találni, mint a száraz elméleti témák­hoz. Nekem azt kellett bemutatnom, hogy olyat is tu­dunk, ami a normális földi halandó számára felfogha­tatlan, mert ez is egy fontos kelléke annak, hogy a la­borról jó kép alakuljon ki. Talán az iparban is sokkal erősebb az elméleti tu­dás tisztelete, mint nálunk. Laboratóriumunkban rendszeresen tartottak néhány napos, esetenként fél­éves tanfolyamokat az iparban, illetve ipari kutatóin­tézetekben dolgozó mérnökök elméleti tudásának karbantartására. Az előadók sokszor külföldi vendég­­professzorok voltak, akiket legtöbbször ipari támoga­tással hívtak meg, egy hónaptól egy-két évig terjedő időtartamra. A japán egyetemeken mostanában sokaknál talán az okoz válságot, hogy az ipar olyan gyorsasággal pró­bálja az új tudományos eredményeket befogadni, hogy az egyetemeken nem győznek az elvárt 10 évvel az ipar előtt loholni, egyre nehezebb számukra az ipart messze megelőző új tudományos kutatási témát találni, és rész­ben ezért is erőltetetik az olyan közös kutatási együttmű­ködéseket külföldi egyetemekkel, ahonnan új ötleteket tudnak meríteni. (A Tokió Egyetemen szinte mindig dolgozik hosszabb-rövidebb ideig egy-két műegyetemi kolléga.) Számomra kicsit furcsa volt, de úgy éreztem, mintha szégyellnivaló dolognak tartanák, ha egy mű­szaki területen dolgozó egyetemi professzor közvetlen ipari kutatással foglalkozik. Számtalanszor hallottam, hogy a végső célként a termelésben, gyártásban vagy összeszerelésben alkalmazandó robotok kutatása az egyetemek számára lezárult. Vendéglátóm szerint ezek elavult, ősrégi kutatási témák. Azt viszont tény­ként el kell fogadni, hogy a termelés túlzott robotosítá­­sa hibás koncepciónak bizonyult, ezért jelenleg Japán­ban az ipari robotok száma csökkenőben van. Az is tény, hogy a klasszikus „robotos” témáktól egyre több professzor fordul olyan témák felé, amit korábban a sci-fi kategóriába soroltunk. Sokan szenvednek attól, hogy amíg intuitív gon­dolkodású hallgatókra és professzorokra számítanak, addig a hierarchizált, túlhajszolt japán munkatempó nem kedvez az intuitív gondolatok megszületésének. A japánok nem tudnak lazítani, munkahelyi problé­máikat az alvási idő csökkentésével és a munkaidő növelésével próbálják megoldani. Nem egyszer lát­tam álmossággal küszködő hallgatókat a számítógép előtt szenvedni, feltételezhetően nagyon alacsony hatásfokkal dolgozván. Mindennek a külföldi vendé­gek a haszonélvezői. Ha valami módon megszülnek vagy megszereznek egy ötletet, akkor a pénzt és a hallgatók energiáját nem kímélve hamar elkészítik a kísérleti eszközt. Több olyan vendégprofesszortól hallottam, akik a saját szakmai területük legkiemel­kedőbb személyiségei közé tartoznak (és feltehetően saját hazájukban is elég jó lehetőséggel rendelkez­tek), hogy azért szeretnek Japánba járni, mert ott a legmerészebb szakmai álmaik megvalósításához is könnyen kapnak pénzt anélkül, hogy bármi kényszer lenne az ipari alkalmazhatóságra a közeli vagy távoli jövőben. Ugyanakkor ez a szabadság és az újat kere­ső görcsös kényszer néha blöff-ízű, felszínes kutatási témákat is szül. Azt is éreztem, hogy a japán szellem nem kedvez az új eredményeket egységes elméletté rendezni kívánó elméknek és talán azoknak sem, akik egy szűk területre koncentrálva mélyen a felszín alá próbálnak tekinteni. De valószínűleg mégiscsak ered­ményesen működik a rendszer, és megtérülnek a ku­tatásba és az oktatásba pumpált hatalmas összegek. 1996. NOVEMBER 7. Doktoranduszok A Tokió Egyetemen a hallgatók először egy másfél éves, úgynevezett alapműveltséget kiszélesítő képzés­ben vesznek részt, majd ezt követően dől el, hogy ki milyen karra kerül, ahol a negyedik év után kapnak Bs. diplomát, ezt mi főiskolai szintnek szoktuk fordí­tani. A Tokió Egyetem diplomájának Japánon belüli sajátos presztízséből adódó sokszoros túljelentkezés miatt nagyon kemény matematika, fizika, szakmai és angol nyelvi írásbeli felvételi után a legjobbak vehet­nek részt a kétéves master-képzésben. Már a master hallgatók is idejük legnagyobb részét az iskolapad he­lyett a laboratóriumban töltik, többé-kevésbé önálló tudományos kutatással foglalkoznak. A Tokió Egyete­men a master fokozat megszerzéséhez - amit mi az egyetemi oklevéllel tartunk egyenértékűnek - leg­alább egy jelentős nemzetközi konferencián és öt-tíz kisebb jelentőségű, többnyire japán nyelvű konferen­cián kell publikálni, s ennek anyagi fedezetét a téma­vezető oktató teremti elő. Úgy érzem, hogy a Tokió Egyetem master fokozata tartalmilag megfelel a mi régi rendszerű egyetemi doktori fokozatunknak. Egy ilyen fokozattal már el lehet helyezkedni jól fizető ál­lásokban, ezért a három éves Ph.D. képzés újabb meg­próbáltatásaival már aránylag kevesebben próbálkoz­nak, így talán a felvételi vizsga is könnyebb, mint a

Next