Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 3. szám - SZEMLE - Éliás Pál: Egy klasszikus jogintézmény: a tiszteletbeli konzul
álló személlyel, aki amellett esetleg még nem is honosa a küldő államnak, nem alakulhat ki olyan bensőséges kapcsolat, mint a hivatásos konzullal.”34 El kell ismernünk ennek az ellenvetésnek a jogosságát, az ebből adódó veszélyeket azonban a kiválasztás és a feladatok megszabásának gondosságával jelentősen csökkenteni lehet. Vannak egyéb ellenérvek is, melyeket egy másik szerző így sorol fel: 1. Konfliktus támadhat abból, hogy a tiszteletbeli konzulnak a saját államában egy másik állam érdekeit kell védenie. 2. Mivel a tiszteletbeli konzul csupán részidőben, egyéb foglalkozása mellett végzi ezt a tevékenységet, elképzelhető, hogy nem tud elég időt, energiát fordítani konzuli funkcióinak ellátására. 3. A tiszteletbeli konzul a hivatali ténykedése során megszerzett információk révén esetleg méltánytalanul előnyökhöz juthat.35 Az ellenérvek jelentős része valódi veszélyre utal. Itt újból csak a kiválasztás és a feladatok megszabásának gondosságára, a folyamatos és szoros együttműködés, az ellenőrzés szükségességére hívhatjuk fel a figyelmet. Tekintsük át ezek után, hogy milyen szempontok miatt célszerű fontolóra venni az intézmény felújítását! „A nemzetközi gazdasági kapcsolatok robbanásszerű növekedése, ezen belül a nemzetközi munkamegosztás nagymérvű fejlődése, az ezzel, valamint az idegenforgalom ugyancsak látványos növekedésével együtt járó jelentős személy- és vagyonforgalom nyomán is törvényszerűvé vált az emberi helyváltoztatás, az egyik állam állampolgárainak rövidebb-hosszabb ideig a másik állam területén való tartózkodása, letelepedése.”36 Ugyanígy érvel a Magyar Népköztársaság konzuli kapcsolatairól 1977-ben megjelent tanulmány szerzője a Külpolitikában: „Önálló konzuli képviseleteink száma viszonylag alacsony... A nemzetközi utasforgalom várható további növekedése szükségessé teszi, hogy figyelmünk kiterjedjen önálló konzuli képviseleteink hálózatának a gyakorlati szükségletekhez mért tervszerű bővítésére.”37 Ezt az igényt az az összehasonlítás is alátámasztja, hogy Magyarországnak 1938-ban (amikor 200 ezernél alig többen utaztak külföldre) 20 hivatásos és 59 tiszteletbeli konzuli képviselete volt, szemben a jelenlegi összesen 10 (hivatásos) konzuli képviselettel. Mindezt egybevetve tehát megállapíthatjuk: a Magyar Népköztársaság konzuli hálózata jelentős bővítésre szorul, s figyelembe véve, hogy erre különböző gazdasági, adminisztratív, illetve külpolitikai okoknál fogva korlátozottak a lehetőségek, megoldásként a tiszteletbeli konzuli intézmény felújítása kínálkozik. Ezzel összefüggésben azonban hangsúlyoznunk kell, hogy ez a lépés nem helyettesítheti a hivatásos konzuli képviseletek hálózatának bővítését, azok munkáját azonban kiegészítheti. Meg kell vizsgálnunk, hogy egyfelől hol szükséges, másfelől pedig hol lehetséges hivatásos konzuli képviselet létrehozása. Azokon a helyeken, ahol felmerül