Kalauz, 1857. július-december (1. évfolyam, 1-26. szám)
1857-08-01 / 5. szám
így ballagtam, ábrándozva: egykor A hazának mily kincset hagyok . . . S a ki láta, mit gondolt felőlem? Azt híve tán, hogy tolvaj vagyok. Petőfi Sándor: Egy kép a hidegországból. (Elbeszélés) Győri Vilmostól'*) Véres harcok színhelye volt nem régen az az egykor olyan boldog ország, ahol mind megtörtént, amit el akarok mondani. Idegen nemzetek seregei harcolnak ott most, ahol azelőtt, hosszú, hosszú évek előtt a szabad tatár futtatá végig paripáját, s gyorsabban száguldott keresztül a sík zónákon, mind a szélvész mint a zivatar. Abban a kis félszigetben történtek ezek a dolgok, a mely félszigetnek neve Krim, s a melynek szépsége magára vonta egykor a minden oroszok fejedelmének figyelmét, s a melyet ez azután el is foglalt szépen, alhánoktól, a kik Krim örökös urai voltak. A cárnő azt ígérte akkor a tatároknak, hogy bizony ne féljenek semmit, jó dolguk lesz nekik az ő uralkodása alatt, jobb mint az előtt. Majd küld ő emberséges embereket, akik atyailag fognak gondoskodni róluk, s nem lesz náluk jobb ember a világon. Eleinte ilyformán volt, de az idő eljött mikor megváltozott minden.... Ezen emberséges emberek gondoskodásáról akarom feljegyezni e néhány sort, melyekről senki ne gondolja, hogy túlságos szigorral vannak írva. Történtek már ezeknél szebb esetek is, amelyek hallatára elborzad az ember, s jámborúl rámondja. ..Ez lehetetlen ! Hogy pedig mégis lehető és nem lehetlen, azt az tanítja, a mi megtörtént. I. Metsző szél sivított keresztül a fák levéltelen gályáin, s hordta magával a havat, mely apró pelyhekben szálingott alá. Olyan jó ilyen időben benn ülni a melegszobában, s a kandalló pattogó lángjai mellől ki ki nézni abba a zivataros időbe, mint kavarog a hó, miképen sivit, zuga szél. Bizonyosan ezt tartották Kotlák lakosai is, a kik ott laknak Krímnek délkeleti részén, nem nagy távolban a hajdan oly szép és oly jeles várostól melynek neve volt Sudak, s melyből ma már csak puszta romok állanak fen, egy erődítvényt kivéve, ahol a kozák urak szoktak tanyázni. Kozlák falu lakói pedig emberséges tatárok lévén, hagyták zúgni azt a szelet, és esni a havat, amint annak tetszett, bevonultak a maguk tiszta gunyhóikba, nem gondolva vészszel, zivatarral semmit. Alkonyat felé járt már az idő, s csak a földet borító hónak lehete köszönni, hogy mégis oly világos volt. A meglehetős nagyságú tatárfalu egyetlen hosszú utcáján élő alakot nem lehete látni, a fekete hollókat kivéve, melyek vagy a fák gályáin csoportosultak össze, vagy a kémények mellé vonták meg magukat. Csak az alacsony gunyhók ablakaiból előtörő világosság mutatta, hogy itt embereknek is kell lakniok. Az idő mindig homályosbulni kezde, a szél még sivítóbb, még metszőbb jön, midőn egyszerre néhány lovas léptetett halkan a falu felé. Torzonborz szakállú férfiak voltak mind, fejükön mélyen ráhúzott süvegekkel , melyek színét a rajtok levő hó miatt nem lehete kivenni. Hanem az a hosszú lándzsa, a melynek nyeléről lecsüggő szíjba jobb karuk bele volt fűzve, s a melyet a kengyelvas mellett szokás hordani, azután meg a csapat vezérének kezében levő kis kurta ostorka, melynek neve kancsuka, első pillantásra elárulták, hogy ezek a kozák urak. Voltak számra mintegy hatan. Apró lovaik hosszú léptekben haladtak, fejüket lebocsátva, s biztos lépéseket téve, a hó alatti sikamlás után. A csapat nem hosszú haladás után egy ház előtt megállóit, mely a többi gunyhóknál nagyobbnak látszott lenni. A parancsnok nem szállott le lováról, hanem kezébe fogva a lándzsát nyelénél. *) Ezen ifjú novella írónkra különösen figyelmezetjük olvasóinkat. — belőle egyik legjelesebb írónk fog vilhatni S z e rk.