Kalligram, 1997 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1997-03-01 / 3. szám

Jonathan Culler tulajdonképpen implicite beszél az intertextualitásról mint a szövegek alkothatóságának és olvashatóságának feltételéről: „...nem lehet a köz­lés vagy szöveg létezésének kezdő pillanatáról beszélni, merthogy függenek a kódok és konvenciók korábbi létezésétől, és ez a »korábbi létezés« és az elleplezett eredet a kódok egyedi jellegéhez tartoznak. (...) Az intertextualitás nem is annyira a mű és bizonyos korábbi szövegek közötti viszony elnevezése, mint inkább utalás a műnek a közlések bizonyos rendszerében való részvételére és a kódokhoz való kötődésre, amelyek e tér potenciális formalizációját alkotják."13 Ahhoz, hogy a szöveget megalkothassuk, bizonyos szabályrendszerek szükségesek (kódok), ame­lyeket az alkotott szövegnek be kell tartani vagy át kell alakítani. Ahhoz, hogy a szöveg olvasható legyen, bizonyos interpretációs stratégiák, dekódoló mechaniz­musok szükségesek, vagyis valójában szövegközötti kompetencia (Eco), amely „ma­gába foglalja az összes, olvasó által ismert szemiotikus rendszert.”14 Culler megha­tározása, hogy a szöveg függ a „kódok és konvenciók korábbi létezésétől", nem kellene, hogy Culler megvádolásához vezessen bennünket az időbeli egymásutáni­ság kódjába való beírás vétkéért: ez a „korábbi" itt inkább a heideggert mindig már-t jelenti. Ahogyan Barthes írja A műtől a szöveg felé című tanulmányában: „minden szöveg, egy másik szöveg intertextusa lévén, maga is az intertextualitáshoz tartozik, amit nem szabad összekeverni a szöveg eredetével, ha a mű »forrásait« és a »rá gyakorolt hatásokat« keressük, azzal csak a leszármazás mítoszának teszünk eleget. Az idézetek, melyekből a szöveg felépül, anonimek, visszakereshetetlenek és mégis már olvasottak: idézőjel nélküli idézetek."15 Eljutottunk az intertextualitás­­kutatások következő motívumához: a szöveg „maga is csak különbségként létez­het." (u. o.) Minden szöveg egyrészt „az idézetek mozaikjából alkotott, más szöve­gek abszorbálása”,16 másrészt bizonyos szöveg-invariánsra vonatkozik (pl. a zsá­­nerre, az írás bizonyos „típusára" stb.). A szöveg mint ahogy Bahtyin is kifejtette, különböző, eltérő rendhez tartozó hangok metszéspontja. (Bár Bahtyin ezt főleg a regényre vonatkoztatta, de megemlíthetjük, hogy a mindennapi kommunikáció idézetességéről is beszél: „Minden párbeszédben megtalálható az idézetek sokasá­ga és az idegen szavak magyarázata."17) Most már átírhatjuk, illetve megszüntet­hetjük a bent és a kint logikáját, amelyet az irodalomtörténet kódja produkált: az irodalomtörténet biografizáló kódja mintha a bent koncentrált köreit gyártaná: egyrészt ez a szöveg bentje, amely a saját kintjéhez, más szöveghez, csak bizonyos korlátozó szabályok alapján vonatkozhat (csak korábbi szövegre utalhat a szerző mint fizikai személy konstrukciója segítségével, aki olvasta ezt a „korábbi" szöve­get - a „hatás" stratégiája). Ez a „kint", amelyre a szöveg utalhat, szintén csak bent helyezkedhet el - azaz a kódolt szöveg belsejében (amely két kritérium alapján szerkesztett: az idő és a „nemzeti irodalom" kritériuma alapján). E kon­textusra tekintettel a kintre a szöveg csak magának a kontextusnak a segítségével utalhat (két „nemzeti irodalom" közötti kapcsolat). És a teljesen kint, amelyre a szöveg semmilyen esetben sem utalhat, az idő kritériuma alapján adott: ezek a „későbbi" szövegek. Az így értelmezett intertextualitás átírja a bent-kint logikáját: az A szöveg „kintje” (B szöveg) az A szövegen „belül" van (heterogén szövegének része), és egyidejűleg a szöveg „belsejében" már mindig „kint” van (sohasem tartozik csak ehhez a szöveghez).18 Az intertextualitás tehát nemcsak az „iroda­lom" ügye lesz, hanem a szöveg egyik dimenziója: Hayden White pl. a történetírás szükségszerű intertextualitására mutat rá - pl. szüzsészerűségére: a narratív törté­netírás kényszere bizonyos szüzsé-paradigma szerint működik. Végül is nem úgy

Next