Kalligram, 2001 (10. évfolyam, 1-12. szám)
2001-04-01 / 4. szám
88 Vida Gergely Játék, irodalom, trópus Babits Mihály Játékfilozófiájában Az irodalomtörténeti diszkurzus belátja ugyan Babits esszéisztikájának jelentőségét és egyenrangúságát az író lírájával és epikájával, mégis ritka az olyan elemzés, amely ebből a feltevésből indulna ki. Ugyanis az esszék egyszer a szerző, Babits Mihály irodalomszemléletéről, világnézetéről tanúskodnak az elemző számára, tehát metatextusok az irodalomról szóló diszkurzusban, máskor pedig lírai és epikai szövegek - amelyeknek a szerzője szintén Babits Mihály - értelmezésében az értelmezést igazoló argumentáció metatextusaiként funkcionálnak, vagyis megint csak egy deduktív folyamat résztvevői. Az első esetben az átmeneti műfajú és nyelvezetű esszé az értekező próza, a tanulmány, a többé-kevésbé egyértelműen behatárolható jelöltet létrehozó nyelv felé tolódik el, kivonva az esszéből a személyest, a játékost, a tropikust s szerzőjének nevéhez bizonyos attribútumokat rendel hozzá. Ez a stratégia a 90-es évek rekanonizációs folyamataiban érvényesül nagyon erősen, aminek következtében Babitsra mint irodalomszemléletében platonikus és romantikus elemeket hordozó szerzőre szokás hivatkozni. Babits ilyen nevének olvasói egymásba mossák az időben változó gondolkodás és szemléletmód - és a gyakran egymás mellet meglévő szemléletmódok - különbségeit, s a Babitskorpusz mögé egy statikus, önmagával identikus ént tételeznek, aminek az a következménye, hogy névként szépirodalmi szövegek elé kerülve afféle irányadó, egyértelműsítő olvasatként meghatározza, „miként kell olvasni azt, ami utána következik". A 80-as években Rába György könyveiben és más szerzők ezek holdudvarában keletkező írásaiban kibontakozó kanonizációban (ami természetszerűleg szintén rekanonizáció) ellentétes irányú, de az esszékre nézve ugyanolyan következményű folyamatok játszódtak le (és itt már a máskor fenti problémájára hozzuk a példát), az esszé levelekkel, nyilatkozatokkal, visszaemlékezésekkel együtt, vagyis a metaszinten szerepelve, Babits lírájának filozófiai indíttatását, intellektuális létmódját és az ezekből is fakadó jelentésbeli többrétűségét volt érdekelt megmutatni, illetve az azt ilyenként artikuláló beszédet alátámasztani. Babits ilyen nevéhez pedig ekképpen a filozófus költő s egyéb szinonim megnevezések járultak. Az esszéből itt is a poétika olvastatta magát, de nem a poétikus poétika jelentésképző szemiózisának értelmében, hanem axiomatikus kijelentések, tematikus leírások formájában. Az utóbbi időkben azonban keletkeztek olyan írások is, amelyek az esszé retorikai működésmódját figyelembe véve próbáltak következtetéseket levonni. Kettőt említünk meg: Tolcsvay Nagy Gábor Babits: Kölcsey c. elemzését és Margittal