Kalligram, 2001 (10. évfolyam, 1-12. szám)
2001-05-01 / 5-6. szám
történeti ismeretekre hivatkoznak, s így mind filológiailag, mind recepcióesztétikailag definiált vendégszövegekkel találkozhatunk bennük. Másrészt e regények együttes olvasata során olyan kapcsolódási pontokkal szembesülünk, melyek a történelmi horizontot hozzák szinkronba a megírás idejével, mind azáltal, hogy azonos - történelemszemléletet érintő - kérdésekre válaszolnak, mind azáltal, hogy hasonló környezetben és kontextusban gondolják el történetüket. S így a szövegek egészét átszövik a motivikus és tematikus ismétlődések, allúziók. Az intertextualitásról Kristeva kutatásai óta tudjuk, hogy az irodalom alakulástörténetének egyik legalapvetőbb jelensége az intertextualitás, minthogy minden szöveg más textusokat foglal magában, illetve utal rájuk, s az újabb szövegek a korábbiak olvasási stratégiáját folyamatosan és kölcsönösen módosítják, átértelmezik. Bár Kristeva a szövegköziséget - Bahtyin írásait továbbgondolva - a posztstrukturalizmus felől közelítve dolgozta ki, jelentőségét mégis inkább a posztmodern irodalomelmélet ismerte fel. A szövegek dialogikussága, egymásra utalása a befogadó-mű viszonyrendszerben működik, a befogadás folyamán realizálódik, amikor is az olvasó felismeri a lehetséges kapcsolódási pontokat, idézett vagy utalt szövegeket, ismétlődő motívumokat vagy szerkezeteket. Az intertextualitás nemcsak korunk szövegeiben, hanem valamennyi korszak műveiben tetten érhető, sőt visszafelé olvasva is működik, mint ahogyan a jelenség gondolatának csírái korábbi szerzők írásaiban is felsejlenek.11 Számos olyan írói nyilatkozattal szembesülünk, melyek intertextuális eljárásmódot alkalmazó szövegről szólnak, bár legtöbbször mindezt a mű szerző kontextus felől közelítve teszik, produkcióesztétikai, alkotáslélektani szempontokra orientálva. Magának Mikszáthnak is van egy ilyen - a Galamb a kalitkában előszavaként elhíresült - gondolata. „Valamikor tíz év előtt úgy írtam az elbeszéléseket, hogy két-három témából tákoltam össze egyet, az egyik szüzsémet, mert rövid volt, hozzáragasztottam egy másikhoz, s a kettőből mégis csak kitelt egy jókora történet. Mire megvénül az ember, kifogy a leleményességből. Most már csak egy témám van, s két elbeszélést akarok írni belőle." Mielőtt rátérnénk arra, hogyan kapcsolódik e Mikszáth-gondolat a szövegköziség jelenségéhez, érdemes összevetni azt Lévi-Straussnak a modernitás emberéről szóló „bricolage"-koncepciójával, amely - általánosabb, filozófiai síkon ugyan, de - hasonló problémát vet fel, s mintegy rímel a mikszáthi sorokra. A bricolage vagy barkácsolás lényege, hogy a modernitás embere konstrikcióihoz felhasználja és áttranszformálja a korábban már feldolgozott nyersanyagokat. Ám az elemek elválnak korábbi jelentésüktől, elveszítik régi értelmüket, nem kötődnek semmiféle tradicionális jel- vagy eszmerendszerhez, csupán elemek, melyek potenciális nyersanyagokká válnak újra. A barkácsolás gondolata a modern emberi létforma értelmezhetőségének egy lehetséges aspektusát villantja fel, melynek megalapozó struktúrája a mindent átható nyelv. A Lévi-Strauss-i koncepció az elemek elrendeződésének, struktúrák létrejöttének problematikáját is érinti, s ezáltal a modernitás kérdésköréhez kapcsolódik. Ám ez a gondolat - áttételesen - elvezet a szövegköziség problémájához is. Választott szövegeink olvasata intertextuális olvasat is egyben, hiszen számos olyan hívószóval találkozunk bennük, amelyek utalnak a szövegegyüttes egészére.