Kalligram, 2002 (11. évfolyam, 1-12. szám)

2002-05-01 / 5. szám

„menete" és „fogalmiasodása" (Reinhart Koselleck) közötti viszony mibenléte so­káig mellőzött kérdés volt, s a történeti szakirodalom csak az utóbbi időben kérdőjelezte meg a kapcsolat közvetlenségét. Tért hódított az a felismerés, hogy minden esemény csupán a nyelv által nyerhet jelentést, hiszen a történeti beszá­molók eleve nyelvi természetűek. Mivel a nyelv alapvetően meghatározza az esemény megértését, a hangsúly a reprezentációról áttevődik a megismerés kérdé­sére. Egyszerre válik kétségessé a történelmi események hiteles megismerhetősége, valamint a „történelmi tény” fogalmának érvényessége, használhatósága. Hayden White szerint a történelmi eseményeket megjelenítő narratívák igaz­ságtartalmát nagyban relativizálja az, hogy megalkotásuk során a történetíró poétikai eljárásokat érvényesít: kihagy, sűrít, rendszerez - a regények szerzőjéhez hasonlatosan. A regényírót nem érheti ilyen vád, a szépirodalom esetében - úgy tűnik - a kérdésnek nincs értelme. A fikcióról nem állapítható meg, hogy igaz-e vagy sem. A kérdés mégis értelmet nyerhet, ha az irodalmi fikció olyan történelmi eseményt jelenít meg, amely egy adott közösség szempontjából egzisztenciális horderővel bír. Ellenkezést válthat ki, ha a szerző a közösség számára elfogadha­tatlan módon ábrázolja (teremti újra) a múltbeli eseményt. Különösen élesen szembesülünk a problémával, ha az érintettek köre az emberek nagyobb csoport­jára kiterjed. A történelemnek voltak (vannak) olyan traumatikus eseményei, amelyekkel kapcsolatban nem tudjuk elfogadni a megjelenítés tetszőlegességét és az igazság viszonylagosságát. Ilyen Hirosima, a gulagok vagy a holocaust néven emlegetett népirtás. A kérdés tehát az, hogy milyenfajta történet mondható el e jelenségekről, ami teljesíti a hitelesség kívánalmait, ugyanakkor irodalmi jellegű? A probléma nehézségének és zavarba ejtő voltának érzékeltetésére két ellentétes példa hozható fel. Sokan úgy vélekednek, ezek az események túl vannak a leírha­­tóság, a megjeleníthetőség határain, mivel a borzalomnak olyan fokáról kellene, hogy hírt adjanak, amelyről nem vagyunk képesek fogalmat alkotni. Éppen ezért nem tanácsos a népirtást szépirodalmi művek tárgyává tenni, hiszen csak a tények szó szerinti krónikája állja ki az igazsághűség próbáját. Ha nem a puszta tényeket mondjuk újra, a stilizálás, az átesztetizálás (s így a valóságferdítés) hibájába esünk. Ellenkező véleményen van a téma legismertebb és legjobb ma­gyar írója, Kertész Imre, amikor Adorno ismert mondását parafrazeálja: „Ausch­witz után már csakis Auschwitzról lehet verset írni. Csakhogy - másrészt - Ausch­­witzról egyáltalán nem könnyű verset írni. Van itt egy kimondhatatlanul súlyos ellentmondás: a holocaustról, erről a felfoghatatlan és áttekinthetetlen valóságról egyedül az esztétikai képzelet segítségével alkothatunk valóságos elképzelést. Vi­szont a holocaust elgondolása önmagában véve olyan roppant vállalkozás, olyan vállakat roskasztó szellemi feladat, hogy többnyire meghaladja a vele küszködők teherbíró képességét. Mivel megtörtént, még elképzelni is nehéz." (75) Auschwitz olyan téma, amely nemcsak a megjelenítés hogyanját szabja meg, hanem a befogadás mikéntjét is. A jelzett irányokat szem előtt tartva a továbbiakban egy holocaustot tematizáló regényről, Arnošt Lustig cseh író Tma nemá stín (A sötétségnek nincs árnyéka) című regényéről szólok. 3.1. Általános vélemény, hogy irodalmi alkotások esetében nem alkalmazha­tóak maradéktalanul az igazság vagy a valóság nevében előírt kritériumok. a

Next