Kalligram, 2002 (11. évfolyam, 1-12. szám)
2002-05-01 / 5. szám
„menete" és „fogalmiasodása" (Reinhart Koselleck) közötti viszony mibenléte sokáig mellőzött kérdés volt, s a történeti szakirodalom csak az utóbbi időben kérdőjelezte meg a kapcsolat közvetlenségét. Tért hódított az a felismerés, hogy minden esemény csupán a nyelv által nyerhet jelentést, hiszen a történeti beszámolók eleve nyelvi természetűek. Mivel a nyelv alapvetően meghatározza az esemény megértését, a hangsúly a reprezentációról áttevődik a megismerés kérdésére. Egyszerre válik kétségessé a történelmi események hiteles megismerhetősége, valamint a „történelmi tény” fogalmának érvényessége, használhatósága. Hayden White szerint a történelmi eseményeket megjelenítő narratívák igazságtartalmát nagyban relativizálja az, hogy megalkotásuk során a történetíró poétikai eljárásokat érvényesít: kihagy, sűrít, rendszerez - a regények szerzőjéhez hasonlatosan. A regényírót nem érheti ilyen vád, a szépirodalom esetében - úgy tűnik - a kérdésnek nincs értelme. A fikcióról nem állapítható meg, hogy igaz-e vagy sem. A kérdés mégis értelmet nyerhet, ha az irodalmi fikció olyan történelmi eseményt jelenít meg, amely egy adott közösség szempontjából egzisztenciális horderővel bír. Ellenkezést válthat ki, ha a szerző a közösség számára elfogadhatatlan módon ábrázolja (teremti újra) a múltbeli eseményt. Különösen élesen szembesülünk a problémával, ha az érintettek köre az emberek nagyobb csoportjára kiterjed. A történelemnek voltak (vannak) olyan traumatikus eseményei, amelyekkel kapcsolatban nem tudjuk elfogadni a megjelenítés tetszőlegességét és az igazság viszonylagosságát. Ilyen Hirosima, a gulagok vagy a holocaust néven emlegetett népirtás. A kérdés tehát az, hogy milyenfajta történet mondható el e jelenségekről, ami teljesíti a hitelesség kívánalmait, ugyanakkor irodalmi jellegű? A probléma nehézségének és zavarba ejtő voltának érzékeltetésére két ellentétes példa hozható fel. Sokan úgy vélekednek, ezek az események túl vannak a leírhatóság, a megjeleníthetőség határain, mivel a borzalomnak olyan fokáról kellene, hogy hírt adjanak, amelyről nem vagyunk képesek fogalmat alkotni. Éppen ezért nem tanácsos a népirtást szépirodalmi művek tárgyává tenni, hiszen csak a tények szó szerinti krónikája állja ki az igazsághűség próbáját. Ha nem a puszta tényeket mondjuk újra, a stilizálás, az átesztetizálás (s így a valóságferdítés) hibájába esünk. Ellenkező véleményen van a téma legismertebb és legjobb magyar írója, Kertész Imre, amikor Adorno ismert mondását parafrazeálja: „Auschwitz után már csakis Auschwitzról lehet verset írni. Csakhogy - másrészt - Auschwitzról egyáltalán nem könnyű verset írni. Van itt egy kimondhatatlanul súlyos ellentmondás: a holocaustról, erről a felfoghatatlan és áttekinthetetlen valóságról egyedül az esztétikai képzelet segítségével alkothatunk valóságos elképzelést. Viszont a holocaust elgondolása önmagában véve olyan roppant vállalkozás, olyan vállakat roskasztó szellemi feladat, hogy többnyire meghaladja a vele küszködők teherbíró képességét. Mivel megtörtént, még elképzelni is nehéz." (75) Auschwitz olyan téma, amely nemcsak a megjelenítés hogyanját szabja meg, hanem a befogadás mikéntjét is. A jelzett irányokat szem előtt tartva a továbbiakban egy holocaustot tematizáló regényről, Arnošt Lustig cseh író Tma nemá stín (A sötétségnek nincs árnyéka) című regényéről szólok. 3.1. Általános vélemény, hogy irodalmi alkotások esetében nem alkalmazhatóak maradéktalanul az igazság vagy a valóság nevében előírt kritériumok. a