Kalligram, 2006 (15. évfolyam, 1-12. szám)
2006-11-01 / 11-12. szám
152 vagy, te sem vagy más” Diáksziget-mottóra és a karneváli kavalkádra a Krétakör színpadán). Ez a toleráns Nyugat által „befogadott” másság azonban sterilizált, veszélytelenné tett, írja Zizek az etnikai konyhák sokaságát hozva példaként20. A liberális demokrácia a tolerancia maszkja mögött a „valós”, vagyis „mindig patriarchális, erőszakos Másik”21 elnyomásán munkálkodik, minek következtében a látszólag ideológiamentes multikulturalizmus „a rasszizmus inverz formája”22-ként jelenik meg, így a színházi keretezés kritikai műveletébe, amely retorikai vizsgálódásaival csupán „felmutatja” a dolgok működését, eleve bele van kódolva az a „multirasszizmus”23, amely az „ideológiamentes ideológia”, a látszat-távolságtartó attitűd velejárója. A szelídített másságokat felvonultató színpad így paradox módon azt a „nézőteret” viszi színre, amit a Nyugat foglal el a „valódi Másik” „színpadával” szemben: az erőszakos, fundamentalista Másik mindig „odaát” van, szobánk biztonságában, tévéből nézzük a történéseket. A feltételessel szemben a „feltétlen tolerancia” Derrida szerint az volna, ha ajtót nyitnánk a „hívatlan vendégnek” is.24 Ennek elmaradásáról a Hazdmhazdm kétféle elhallgatása tanúskodik. Egyrészt amikor a Word Trate Centerbe csapódó repülő filmes bejátszásával elnémítja a színház nyelvét, másrészt amikor egyáltalán nem érinti a hazai közélet színházpolitikai aspektusait, amellyel az előadóknak szükségszerűen önmagukról is beszélniük kellene. Hayden White a túl közeli, feldolgozhatatlan esemény, a „modernist event” narrálására egyetlen lehetséges módot tart elképzelhetőnek: a beszélő személyes belekeveredését, ha a történetíró az események feldolgozásával párhuzamosan folyamatosan reflektál az írás mozzanatára is.25 Az önreflexió a Hazámhazámba mindkét említett, csendet követelő Valós esetében elmarad: a 2002-es nemzetközi kontextust jelző híradós kép levetítésével az előadás egyszerűen átlép a színházi reprezentáció határán és nem problematizálja azt. Schillingék kultúrpolitikai vitáinak, a nemzetis és bárkás botrányoknak a kihagyásával pedig a személyes benne lét, a tartalmi önreflexió hiányzik, így a Hazdmhazdm „semleges” távolságtartása, „pusztán” retorikus olvasása csupán megismétli a posztmodern apolitikus attitűd átpolitizálódását és elmulasztja az „igazi Valós”-sal való szembenézést. A SMS-híreket színre vivő Feketeország 26 témájánál fogva közelebb kerül a tűzhöz. A könnyen távolságba helyezhető politikával szemben itt olyan témák kerülnek elő, amelyek minden embert a priori ráznak meg: halál, erőszak, szerencsétlenség. A „valódi”, illetve a „hamis” Másikhoz való viszonyulás itt az áldozatfogalmon keresztül problematizálódik. A liberális demokrácia — Zizek szerint ez egyrészt a tekintet hatalmánál fogva uralja a passzív, névtelenné tett áldozatot, és biztonságos távolságban tartja (szerencsétlenségek csak „odaát” történnek - gondoljunk az oly gyakran látható közel-keleti híradós képek borzalmaira), másrészt a nézőpozíció az impotencia, a tehetetlenség érzését is magában hordozza: az áldozattal való szolidaritás érzése mögött egy traumatikus viszony húzódik, mely a Másik élvezetével való találkozással fenyeget 28. (Miért érzünk bűntudatot a szörnyűségek láttán, „hiába »nem tehet[ünk] róla«?”29 — kérdezi Zizek.) Kérdés, hogy a Feketeországnak sikerül-e szembenézni az áldozat traumatikus magjával, vagy a textuális vizsgálódás távolságtartó magatartásába menekülve újra csak elkerüli a Valóssal való találkozást?