Kalligram, 2008 (17. évfolyam, 1-12. szám)
2008-09-01 / 9. szám
raként fogta volna fel, akkor a Mattia Pascal két életét az önmegértés, a Gogol feleségét a teremtés, a Maria Giuseppát az írás, és a Maria Giuseppa igaz történetét pedig egészen egyszerűen az újraírás metaforájaként értelmezte volna. A szerző azonban túllépve a metaforikus magyarázat lehetőségén, egyenlőségjelet tesz narrativizmus és költészet között. Ezt pedig úgy éri el, hogy az elbeszélés nyelvét szembefordítja a nyelv előtti nyelv dimenziójával. A narratív paradigma ugyanis csak ebben a zavaros, kétértelmű és érthetetlen közegben hígul fel annyira, hogy az itt működő tropikus nyelvjátékoknak köszönhetően újból visszatérjen a nyelvbe. Ez a visszatérés azonban nem kevés veszélyt rejt magában. Az elbeszélésbe ily módon visszakerült nyelvi forma ugyanis ezáltal saját maga is ábrázolttá válik. Ez pedig azt jelenti, hogy az elsősorban ábrázoló funkcióval bíró narrátori szó különböző transzformációs és modifikációs aktusok révén elveszti reprezentáló értékét. A reprezentáló érték megsemmisülése pedig a jelentés feldarabolódásához vezet. Ettől a pillanattól kezdve a jelentés csupán hangokban, formákban és az elszenvedett változás mozzanatában érhető tetten. Az ábrázoló funkció tehát önmagába fordul és ez az önmagát szétforgácsoló játék válik az ábrázolás tárgyává. Adott esetben tehát végső soron azzal is számolni kell, hogy az így létrejött paradigma nem rögzül egy végérvényes sémában, hanem minden alkalommal további interpretációk lehetőségére mutat rá. Amikor tehát a szerző azt állítja, hogy az olvasónak Tommaso Landolfi Maria Giuseppa című elbeszélésében, rá kell döbbennie, hogy a nyelv költői használatával áll szemben (vö. Kloffmann Béla: La parola poetica. 247—248.), úgy tűnik, hogy azon az állásponton van, miszerint az elbeszélő vagy narratív jelleg, pontosan az abban működő metaforikus nyelvjátékoknak köszönhetően, költői megnyilatkozássá módosul. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az imént vázolt folyamat alapján, véleményem szerint ez a méta szinten létrejött transzformáció egyáltalán nem kapcsolódik a szerző által több alkalommal is kiemelt elbeszélői szólam egyes szám első személyben artikulált monológok vallomásjellegéhez. Röviden: a nem-költészet éppen önmaga megtagadásán keresztül válik költészetté. Mindenképpen felmerül azonban az a kérdés, hogy egy ilyen önmagát generáló nyelvi univerzumban vajon milyen szerep jut a narrátornak. A narratív paradigma módosulása ugyanis nyilvánvalóan nem hagyja érintetlenül az elbeszélői szólamot sem. A narrátor megváltozott szerepét legegyszerűbben talán Levin „Don Quijote-elv”-ként meghatározott elméletén keresztül lehet bemutatni. Köztudott ugyanis, hogy Don Quijote személyisége nem természetes úton alakul ki, hanem különböző olvasmányélményekből hozza létre saját identitását. Ehhez hasonlít az elbeszélések narrátora is. Az adott narratívumban ugyanis a narrátor már nem felelős a történet létrehozásáért. Hogy is vállalhatna felelősséget egy még artikulálatlan, alapjában véve érthetetlen történetért? A narrátor tehát egy olyan, ha úgy tetszik, virtuális formává alakul át, akit az általa kimondott szólamok hívnak életre. A szövegnek tehát nincs szüksége többé narrátorra, hiszen önnön nyelvjátékain keresztül generálja és teremti újra folyamatosan saját magát. Természetesen így nem csak az adott szöveg igazságtartalma, hanem az elbeszélő szavahihetősége is megkérdőjeleződik. Miután nagyvonalakban áttekintettem, hogy Hoffmann Béla értelmezése szerint egy narratív megnyilatkozás miként alakulhat át költői szóvá, a következőkben arra keresem a választ, hogy vajon a költői szó mennyiben artikulálódhat narratívumként. Vagyis milyen nyelvi mechanizmusok szükségesek ahhoz, hogy a szót kilökjék a költészet által kínált nyelvi univerzumból, hogy újból egy lehetséges narratívum részesévé váljon? A kérdésre a szerző Petrarca-, Dante- és Leopardi-értelmezései adják meg a választ. Hoffmann a Daloskönyv első szextinájának (A qualunque animale alberga in terra, XII) (vö. Hoffmann Béla: La parola poetica, 111-145.), a Színjáték első három tercinájának (vö. uo. 62-79.) és néhány Leopardiverset meghatározó enjambement (vö., uo. pp. 15-18, 47-61) tanulmányozása során rámutat a hangzósság értelemgeneráló szerepére. Azt állítja ugyanis, hogy az interpretáció során a szemantikai funkción túl az adott szöveg rímképlete és metrikája is módosíthatja sőt megváltoztathatja a versszöveg jelentését. Arról van tehát szó, hogy a szerző szerint a grammatikai mechanizmusok nem redukálhatóak pusztán szintagmatikus kapcsolatrendszerekre. Ez pedig egy olyan folyamatot jelöl, amely már a szintagmatikus összefüggések szintjén rámutat a szövegjelentést szervező paradigmatikus összefüggésekre. Röviden: a szintagma paradigmatizálódik. De nézzük sorjában! Hoffmann Béla analitikus pontossággal térképezi fel a Petrarca-vers és a Dante-tercinák rímképletét. Adva van tehát egy jól megszerkesztett táblázat, ahol a strófaszerkezet és a rímképlet is látszólag a helyén van. Ezek a statikusnak tűnő nyelvi elemek azonban koránt sincsenek nyugalomban. A versszövegekben ugyanis a rímek már nem jellemezhetőek pusztán a grammatika szabályrendszere által, hanem önálló nyelvi jelentéssel rendelkező, szemantikai rendszert képeznek. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a szöveg strukturalista intenciójával szembenálló, ellentétes mozzanatról van szó. A rímek játékának köszönhetően tehát a jelölők új jelentéskombinációk felé mozdulnak el. Azt is mondhatnánk, hogy azért törnek ki a nyelvből, hogy újból belépjenek a narratívumba. Mindenképpen fontosnak tartom tehát hangsúlyozni a folyamat kreatív, interaktív jellegét. A jelentéssel felruházott rímképletek ugyanis a szöveghalmazon belül lejátszódó nyelvjátékok termékei, amelyek a nyelv munkáján, illetve a szövegben található jelölők elmozdulásán vagy narrativációján nyugszanak. A Színjáték első soraiban található rímkombinációk („felén” —v. 1., „felém” - v.3., „jutottam” - v.2., „van ottan” — v.4. stb.) fónikus-ritmikus jelölőrendszere például épp abból kifolyólag járul hozzá a kezdetben meglevő szövegjelentés eltörléséhez, hogy a hangzás és a ritmus által összetartott láncon keresztül, egy attól különböző, de a vers eredeti hangzásvilágától nem