Kalligram, 2008 (17. évfolyam, 1-12. szám)

2008-09-01 / 9. szám

raként fogta volna fel, akkor a Mattia Pascal két életét az önmegértés, a Gogol feleségét a teremtés, a Maria Giuseppát az írás, és a Maria Giuseppa igaz törté­netét pedig egészen egyszerűen az új­raírás metaforájaként értelmezte volna. A szerző azonban túllépve a metafori­kus magyarázat lehetőségén, egyenlő­ségjelet tesz narrativizmus és költészet között. Ezt pedig úgy éri el, hogy az el­beszélés nyelvét szembefordítja a nyelv előtti nyelv dimenziójával. A narratív paradigma ugyanis csak ebben a za­varos, kétértelmű és érthetetlen kö­zegben hígul fel annyira, hogy az itt működő tropikus nyelvjátékoknak kö­szönhetően újból visszatérjen a nyelv­be. Ez a visszatérés azonban nem kevés veszélyt rejt magában. Az elbeszélésbe ily módon visszake­rült nyelvi forma ugyanis ezáltal saját maga is ábrázolttá válik. Ez pedig azt jelenti, hogy az elsősorban ábrázoló funkcióval bíró narrátori szó külön­böző transzformációs és modifikációs aktusok révén elveszti reprezentáló ér­tékét. A reprezentáló érték megsemmi­sülése pedig a jelentés feldarabolódá­­sához vezet. Ettől a pillanattól kezdve a jelentés csupán hangokban, formák­ban és az elszenvedett változás moz­zanatában érhető tetten. Az ábrázoló funkció tehát önmagába fordul és ez az önmagát szétforgácsoló játék válik az ábrázolás tárgyává. Adott esetben tehát végső soron azzal is számolni kell, hogy az így létrejött paradigma nem rögzül egy végérvényes sémában, hanem min­den alkalommal további interpretációk lehetőségére mutat rá. Amikor tehát a szerző azt állítja, hogy az olvasónak Tommaso Landolfi Maria Giuseppa című elbeszélésé­ben, rá kell döbbennie, hogy a nyelv költői használatával áll szemben (vö. Kloffmann Béla: La parola poetica. 247—248.), úgy tűnik, hogy azon az állásponton van, miszerint az elbeszélő vagy narratív jelleg, pontosan az abban működő metaforikus nyelvjátékoknak köszönhetően, költői megnyilatkozás­sá módosul. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az imént vázolt folyamat alapján, véleményem szerint ez a méta szinten létrejött transzformáció egyál­talán nem kapcsolódik a szerző által több alkalommal is kiemelt elbeszélői szólam egyes szám első személyben artikulált monológok vallomásjelle­géhez. Röviden: a nem-költészet éppen önmaga megtagadásán keresztül válik költészetté. Mindenképpen felmerül azonban az a kérdés, hogy egy ilyen önmagát generáló nyelvi univerzumban vajon milyen szerep jut a narrátornak. A nar­ratív paradigma módosulása ugyanis nyilvánvalóan nem hagyja érintetlenül az elbeszélői szólamot sem. A narrátor megváltozott szerepét legegyszerűbben talán Levin „Don Quijote-elv”-ként meghatározott elméletén keresztül lehet bemutatni. Köztudott ugyanis, hogy Don Quijote személyisége nem természetes úton alakul ki, hanem kü­lönböző olvasmányélményekből hozza létre saját identitását. Ehhez hasonlít az elbeszélések narrátora is. Az adott narratívumban ugyanis a narrátor már nem felelős a történet létrehozásáért. Hogy is vállalhatna felelősséget egy még artikulálatlan, alapjában véve ért­hetetlen történetért? A narrátor tehát egy olyan, ha úgy tetszik, virtuális for­mává alakul át, akit az általa kimondott szólamok hívnak életre. A szövegnek tehát nincs szüksége többé narrátorra, hiszen önnön nyelvjátékain keresztül generálja és teremti újra folyamatosan saját magát. Természetesen így nem csak az adott szöveg igazságtartalma, hanem az elbeszélő szavahihetősége is megkérdőj­eleződik. Miután nagyvonalakban áttekintet­tem, hogy Hoffmann Béla értelmezése szerint egy narratív megnyilatkozás mi­ként alakulhat át költői szóvá, a követ­kezőkben arra keresem a választ, hogy vajon a költői szó mennyiben artikulá­lódhat narratívumként. Vagyis milyen nyelvi mechanizmusok szükségesek ahhoz, hogy a szót kilökjék a költé­szet által kínált nyelvi univerzumból, hogy újból egy lehetséges narratívum részesévé váljon? A kérdésre a szerző Petrarca-, Dante- és Leopardi-értel­­mezései adják meg a választ. Hoffmann a Daloskönyv első szextinájának (A qualunque animale alberga in terra, XII) (vö. Hoffmann Béla: La parola poetica, 111-145.), a Színjáték első három tercinájának (vö. uo. 62-79.) és néhány Leopardi­­verset meghatározó enjambement (vö., uo. pp. 15-18, 47-61) tanulmányo­zása során rámutat a hangzósság ér­telemgeneráló szerepére. Azt állítja ugyanis, hogy az interpretáció során a szemantikai funkción túl az adott szöveg rímképlete és metrikája is mó­dosíthatja sőt megváltoztathatja a vers­szöveg jelentését. Arról van tehát szó, hogy a szerző szerint a grammatikai mechanizmusok nem redukálhatóak pusztán szintagmatikus kapcsolatrend­szerekre. Ez pedig egy olyan folyama­tot jelöl, amely már a szintagmatikus összefüggések szintjén rámutat a szö­vegjelentést szervező paradigmatikus összefüggésekre. Röviden: a szintag­ma paradigmatizálódik. De nézzük sorjában! Hoffmann Béla analitikus pontos­sággal térképezi fel a Petrarca-vers és a Dante-tercinák rímképletét. Adva van tehát egy jól megszerkesztett táb­lázat, ahol a strófaszerkezet és a rím­képlet is látszólag a helyén van. Ezek a statikusnak tűnő nyelvi elemek azon­ban koránt sincsenek nyugalomban. A versszövegekben ugyanis a rímek már nem jellemezhetőek pusztán a grammatika szabályrendszere által, hanem önálló nyelvi jelentéssel rendel­kező, szemantikai rendszert képeznek. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a szö­veg strukturalista intenciójával szem­benálló, ellentétes mozzanatról van szó. A rímek játékának köszönhetően tehát a jelölők új jelentéskombinációk felé mozdulnak el. Azt is mondhatnánk, hogy azért törnek ki a nyelvből, hogy újból belépjenek a narratívumba. Mindenképpen fontosnak tartom tehát hangsúlyozni a folyamat kreatív, interaktív jellegét. A jelentéssel felru­házott rímképletek ugyanis a szöveg­halmazon belül lejátszódó nyelvjátékok termékei, amelyek a nyelv munkáján, illetve a szövegben található jelölők el­mozdulásán vagy narrativációján nyug­szanak. A Színjáték első soraiban talál­ható rímkombinációk („felén” —v. 1., „felém” - v.3., „jutottam” - v.2., „van ottan” — v.4. stb.) fónikus-ritmikus jelölőrendszere például épp abból ki­folyólag járul hozzá a kezdetben meg­levő szövegjelentés eltörléséhez, hogy a hangzás és a ritmus által összetartott láncon keresztül, egy attól különböző, de a vers eredeti hangzásvilágától nem

Next