Kalligram, 2008 (17. évfolyam, 1-12. szám)
2008-09-01 / 9. szám
TOMBI BEÁTA KOLTŐI SZÓ? Ha Hoffmann Béla La parola poetica (A költői szó) című kötetében csupán Petrarca, Leopardi vagy Dante költői szövegeiről írott tanulmányai szerepelnének, könnyedén túlléptem volna a cím kínálta interpretációs lehetőségeken. Mivel azonban a könyvben megjelent írások több mint fele prózai szövegek értelmezésével foglalkozik, semmiképpen sem hagyhatom figyelmen kívül azt a látszólagos ellentmondást, amely a kötet címe és a benne szereplő tanulmányok között feszül. Mindenképpen fontosnak tartom azonban a fennálló antagonizmus szimulatív jellegének hangsúlyozását, ugyanis megítélésem szerint épp a szimulációs disszimuláció kapcsolatrendszere által generált gyanú hangsúlyozásán keresztül jut el a szerző saját interpretációs stratégiájának kialakulásáig. Hoffmann Béla ugyanis azáltal, hogy a nyelvet mint folyton változó, amorf közeget definiálja, megszünteti azokat a tradicionális kategóriarendszereket, amelyek éles határvonalat húznak költői szó és próza között. De nézzük sorjában! Annak ellenére, hogy a klasszikusnak mondott műnem- és műfajelméletek korántsem tekinthetőek abszolút érvényűnek, az elméleti és történeti iskolák évszázadokon keresztül mereven ragaszkodtak az epika, líra, dráma hármas osztatú rendszeréhez. És jóllehet a műfajok egzakt meghatározását megcélzó kísérletek nem egy alkalommal kudarcba fulladtak, abban mindenki egyetértett, hogy az említett kategóriák sokrétűségük és változatosságuk ellenére eltérnek egymástól. Ezek az eltérések többnyire a tradicionális értelemben vett cselekmény ábrázolásából, a narrátor különböző megnyilatkozásaiból és formai kritériumokból fakadnak. A tanulmányokból azonban nyilvánvalóvá válik, hogy Hoffmann Béla Líra, próza Béla Hoffmann: La parola poetica — Teoria letteraria e letteratura italiana (A költői szó — Irodalomelmélet és olasz irodalom) Udine-Szombathely, 2005 félreérthetetlenül elutasítja a formai kritériumok banalitását, és természetesnek veszi, hogy mindenki számára könnyedén belátható az a felszínes különbség, ami például egy epigramma és egy regény vagy novella között húzódik. Az oksági vagy időrendi események láncolataként definiálható cselekményábrázolásnak szintén nem szentel nagy teret a szerző. Marad hát a narrátor és a narráció nyelvi jellege. Ez azonban még mindig nem jogosítja fel Hoffmannt arra, hogy egy könnyed tollvonással eltörölje a prózai és a költői szövegek között húzódó határvonalat. Ennek ellenére azonban mégis megteszi. Ahhoz pedig, hogy döntését legalizálja, nincs más választása, mint tudatosan szembehelyezkedni a strukturalizmussal, pontosabban a nyelvi rendszerek strukturalizmusával. Döntéséhez pedig kiváló alapot biztosít az egyre nagyobb teret hódító narratív szemlélet. Ha továbbgondoljuk Roland Barthes még jellegzetesen strukturalista kontextusban fogant kijelentést, miszerint „az elbeszélés ott van a mítoszban, a legendában, a fabulában, a mesében, a novellában, az eposzban, a történelemben, a tragédiában, a drámában, a komédiában, a pantomimban, a táblaképen, az üvegablakon, a filmben, a képregényben, az apróhirdetésben, a mindennapi kommunikációban” (Roland Barthes: Bevezetés az elbeszélések strukturalista elemzésébe. 1977/1988), akkor nyilvánvalóvá válik, hogy az elbeszélés egy minden időben és térben jelenvaló formára vonatkozik. Ebből pedig az következik, hogy a narratívum a történelem, a művészet- és kultúrtörténet, a pszichológia és az irodalomelmélet újszerű paradigmájává válik. A narratívum tehát adott esetben egy merőben újszerű jelentést hordoz magában. Vagyis, ha úgy tetszik, egy olyan alakzattá lép elő, amely megkérdőjelezi a klasszikusnak mondott irodalomértés hagyományrendszerét. Ez pedig azt jelenti, hogy narratívum alatt nem elsősorban elbeszélést vagy történetet értünk, sokkal inkább az emberi gondolkodásmód egy sajátos formáját. Másrészről pedig a narratív forma minden körülmények között lehetőséget biztosít a nyelvjáték pluralitására. És éppen ez az, amit Hoffmann is kihasznál. Ahhoz azonban, hogy pontosan definiálni tudjuk a narratívum szerkezetét garantáló nyelvjáték szabályrendszerét, röviden utalok arra az újszerű paradigmaváltásra, amit Chris Lorenz „metaforikus fordulatként” definiál (vö. Chris Lorenz: Lehetnek-e igazak a történetek? In Thomka Beáta (szerk.): Narratívák 4. A történelem poétikája. Kijárat, Budapest, 2000). A szerző Hagen White és Frank Ankersmit történelemfilozófiájának tanulmányozása során arra a következtetésre jut, hogy a történelemfilozófia az utóbbi időben egyre inkább a retorika és az esztétika felé mozdult el. Nem véletlenül értelmezi White a történelmi elbeszéléseket kiterjesztett metaforaként. A metaforikus narrativizmus lényege ezek szerint egészen egyszerűen abban áll, hogy az elbeszélések metaforikus struktúrával rendelkeznek. Vagyis minden elbeszélés metaforaként működik. White mindezt az elbeszélés önreferenciális jellegével magyarázza (vö. Hayden White: A történelem terhe. 1997). Ez pedig azt jelenti, hogy a metafora a narratív rendszer olyan állandó elemeként jelenik meg, amely megpróbálja szétfeszíteni az őt minden áron elnyomó bizonyosság kereteit. Egy tisztán nyelvi műveletről van tehát szó. Ez azonban még nem minden. Ha ugyanis a kötetben értelmezett elbeszéléseket Hoffmann puszta metafo 101