Kalligram, 2015 (24. évfolyam, 1-12. szám)
2015-10-01 / 10. szám
váltás óta a korrupció melegágyai, az edzői társadalom felkészületlensége elképesztő. Nincs még egy szektor Magyarországon, beleértve lényegében mindent, a gyógyszeripartól a matematikáig, a hegymászástól a bölcsészettudományig, amely az elmúlt huszonöt évben ne tudott volna letenni az asztalra legalább európai szinten komolyan vehető teljesítményt. A magyar futball ilyen, és a Gazdag József tárcáiban megidézett nyilatkozatok alapján nem túlzás azt állítani, hogy a magyar futball intézményrendszeréből a szürkeállomány hiányzik a legjobban. Eredetiek azok a szövegek is, amelyeket a „focitipp on tour” kategóriába rendezhetünk. Gazdag az évek során futball-addikcióját a pálya szélén, „mastercard nélküli” nézőként igyekszik csillapítani. Állomáshelyei változatosak, önszorgalomból, illetve a lap képviseletében BL-döntők és El Clásicók kedvéért utazott sok ezer kilométert, és a magyar válogatottat is megannyi helyre elkísérte Stockholmtól Bukarestig. Az újságírói szektorból, a kivételezettek soraiból származó tudósításai mégis nélkülöznek minden bennfenteskedést és manírt, Gazdag mindig a futballt szenvedélyesen imádó drukker szemszögéből tudósít. Ez magyarázza azt is, hogy a szerző leginkább a falusi futballturnék leírása során van igazán elemében. „Szemerkélni kezd az eső. A klubház ajtajában végül megjelenik egy hordónyi sörhas. Hamar kiderül: ő a bíró. (»Félig telt poharak az asztalon, / ha úgy tartja kedvem, néha beleiszom.«) Egyetlen (ránézésre száztíz éves) partjelzője befáslizott térddel biceg utána.” (77.) — olvassuk az Irány Ekel című szövegben. A kortársak közül Sajó László az egyetlen, aki ilyen finom rétegzettséggel képes ábrázolni a megyekettes mérkőzéseket körülvevő mikrovilágot. Olvasás közben mi is ott ülünk a lelátón a szerző mellett, isszuk a kiskofolát, bámuljuk az öltöző falának támasztott bicikliket. A futball „hátországát”, a kisembereket, a szerzőhöz hasonló futballfüggők mindennapjait felvillantó írások főleg nyelvi megformáltságukat, játékosságukat tekintve emelkednek ki a kötetből, egyben meg is előlegezik azokat a szövegeket, amelyek a szerző szociális érzékenységét, társadalmi problémák iránti affinitását mutatják meg a futball jelenségein keresztül. Szóba kerül a kisebbségek helyzete és a politikai elvakultság kritikája. A Cigánynak születni című írás, talán a kötet egyik legfontosabb darabja, Kelet- Közép Európa egyik legsúlyosabb társadalmi krízisjelenségét, a romák társadalmi integrációjának nehézségeit ábrázolja. „Vajon miért nincsenek futballprojektek a mélyszegénységben élő cigányok részére?” (114—115.) — teszi fel a kérdést Gazdag, jól tudva, hogy a sport lenne az az eszköz, amely a többszörösen hátrányos helyzetben lévő romák számára nemcsak egyéni felemelkedést, hanem a társadalmi normákhoz való, pozitív értelemben vett igazodást is segíthetné. A kérdés („Ha Szlovákiában [akárcsak Magyarországon] becslések szerint a lakosság 7—8 százaléka cigány, akkor miért nincsenek cigány futballisták a válogatottban?” [115.]) egyáltalán nem költői: sokan ismerünk magunk közül olyan cigány fiatalokat, akik kellő családi és társadalmi segítség híján képtelenek voltak kibontakoztatni a tehetségüket, elkallódtak. Az írás szívszorító példával zárul, egy dokumentumfilmből megismert cigány kissrác történetét meséli el, aki a Szerbiában rendezett ifjúsági tornára annak reményében utazik el, hogy külföldi játékosügynökök figyelnek fel rá. Csakhogy a kragujevaci tornára „nem jött ki senki, egyetlen néző sem” (116.). Az elárvult Elemér folytathatta otthon, Cserencsényben, kartonpapírból hajtogatott sípcsontvédővel. A kisebbségi lét, persze, Gazdag József számára többszörösen is érzékeny téma. A szövegek tanulsága szerint a felvidéki magyarság közelmúltja is elveszni látszik, elsorvad, megszűnik a gyermekkor kedvenc csapata, a kassai VSS. S lassan eltűnnek, a feledés homályába vesznek a felvidéki magyar kulturális intézmények is. „Meghal a magyar nagyszülő, s az asszimilálódó rokonság értéktelen kacatnak tartja a megörökölt könyvtárat” (149.) - olvassuk a Fejezetek a határon túli magyarok életéből című tárcában annak kapcsán, hogy a szerző az ötvenes évekből származó újságokhoz jut hozzá egy hulladékfeldolgozó-telepről. Megszűnnek a könyvtárak, s ezzel végérvényesen megszűnik az identitás is. „Nemcsak a múltunkra zárjuk rá az ajtót, hanem egyetlen igazi otthonunkra, a magyar nyelvre is.” (150.). Némi reménysugarat jelent a dunaszerdahelyi futballklub, a DAC léte - még akkor is, ha nemrégiben, a klub fennállása után száz évvel eljött annak a bajnoki mérkőzésnek is az ideje, amikor a sárgakékeknél egyetlen magyar futballista sem lépett pályára. Ennek ellenére a jelenleg is első ligás DAC szerepe a felvidéki magyarság identitásában felbecsülhetetlen. „A DAC több mint egy klub. A csallóközi magyarság szimbóluma.” (Szívünk sárga-kék, 222.). S aki szerint túlzás a futballt és a kulturális identitást párhuzamba állítani, annak figyelmébe ajánlhatjuk azt a tényt, mely szerint a két világháború között akadtak olyan futballklubok (Kassai AC, Füleki TC), amelyek a sport mozgósító erejét felismerve, színielőadásokat és irodalmi esteket szervezve kulturmissziós tevékenységet folytattak a Felvidéken (Nem térkép e táj, 43.). Rég volt, szép volt, tán igaz sem volt. A kötet szövegei ugyanis - az eddig elmondottakkal szemben - valójában a futball hanyatlástörténetének dokumentumai is. Ebben az állításban azért sem kételkedhetünk, mert a szerző interjúi és nyilvános szereplései során leggyakrabban a modern futball árnyoldalai kerülnek terítékre. A sportág az elmúlt húsz évben gyökeres átalakuláson ment keresztül, mediatizálódott, üzleti termékké vált. Az elmúlt hónapokban történt letartóztatások alapján nyilvánvalóvá vált, hogy a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) egy korrupciótól fertőzött intézmény, „amelynek vezető beosztású hivatalnokait kilóra meg lehet vásárolni a vb-helyszínekről döntő szavazásoknál” (Van-e bunda a világbajnokságon?, 233.). De a klubfutballban sem sokkal jobb a helyzet. A leghíresebb futballcsapatok gazda