Állami Polgári Fiúiskola, Kalocsa, 1933
ven beszélő testvéreink iránt. Ha a magyar úgy bánt volna az idegen nyelvűekkel, mint ahogyan a szerbek, csehek, oláhok bánnak az elrabolt területek magyar lakóival, akkor ma legalább 16—18 millió magyar anyanyelvű embert tudnánk kimutatni. Érdemes egy kicsit vizsgálódni, hogy hát milyen sorsa is van a rabságban sínylődő magyarságnak. A megszállás után azzal kezdték a magyarság irtását, hogy nagyon sok magyar családot kiüldöztek. Azután hamis népszámlálási adatok alapján sok falu, város magyar jellegét megszüntették, ahol nem szabad magyar utcaneveket írni; tilos mgyar cégtáblákat kifüggeszteni; a falu, város ügyeit intéző gyűléseken nem szabad magyarul beszélni. Ahol csak lehet, meg isszüntetik a magyar iskolákat és helyekbe idegen nyelvű iskolákat szerveznek. Azegyik legnagyobb jogtalanság az, hogy a nem magyar nevű család gyermeke nem járhat magyar iskolába, holott a szülő is csak magyarul beszél. Ha a községben nincs idegennyelvű iskola, akkor a legközelebbi községben lévő állami iskolába kell járniok. Ha minket, kalocsaikat az a borzasztó csapás ért volna, hogy mi is megszállás alatt szenvednénk, akkor iskolánk tanulóinak egy harmadrésze nem járhatna magyar iskolába, hanem szerb iskolába kényszerítenék őket, abból a hazug okoskodásból indulva ki, hogy nevök nem magyar, így magyar iskolában nincs helyök. Nem szorul bizonyításra, hogy ez az eljárás teljesen jogtalan, erőszakos. Tudjuk, hogy idegen nevű magyarok és magyar nevű magyarok közt nemzeti érzésre nézve nincsen különbség. De a magyarság ellen intézett támadásra válaszolni kell. A legméltóbb válasz az lesz, hogy minden idegen nevű magyar család megmagyarosítja nevét. A megszállók viselkedésén kívül azonban van másik fontos ok is, ami a névmagyarosítás mellett szól. A magyar mindig megállja helyét a külfölddel szemben. A vívásban, lövészetben, úszásban, labdarúgásban, általában a sport különböző ágaiban az itthon vagy külföldön rendezett versenyeken gyakran legyőzzük az idegeneket. Csak az a baj, hogy a szereplők harmadrészének vagy felének nem magyar a neve. A külföld a látszat után ítél és amikor a külföldi újságokban megjelennek a hírek, gyorsan kialakul a vélemény, hogy hiszen ezek nagy része nem is magyar. Ellenségeink pedig ezt a jelenséget igyekeznek ki is használni, így vagyunk művészeinkkel is. Ha a külföldi Budapestre vagy egyéb városunkba jő, a látszat után azt fogja megállapítani, hogy az iparosok, kereskedők, ügyvédek, orvosok nagy része nem magyar, hiszen táblájukon idegen nevek olvashatók. A nemzeti érzésen és célokon kívül tehát úgy az ellenséges, mint a semleges és barátságos külföld gondolkozása miatt is szükséges a névmagyarosítás. A névmagyarosítás nem új dolog és arra mindig volt példa. Nagyobb lendületet vett a mozgalom 1848—49-ben, amikor 674 nagykorú magyarosította nevét. Az elnyomatás idejében természetesen szünetelt, de a kiegyezés után ismét gyakoribb lett úgy, hogy 1905-ig 46.000 ember magyarosította nevét. Ebben a nemzeti mozgalomban sok híres emberünk járt elő jó példával: Petőfi, Munkácsy, Toldy Ferenc, Hunfalvy, Gárdonyi Géza. A névváltoztatás nem különleges magyar dolog. Más országokban is előfordul. A rokon finnek közül rövid idő alatt 20.000 család cserélte fel svéd családnevét finn névvel. T. i. ez északi testvéreink hosszú ideig svéd uralom alatt éltek. Az is köztudomású, hogy az oláhok a magyar és másfajta családnevekből hivatalos és nem hivatalos úton hogyan csinálnak oláh neveket. A magyar névhez egyszerűen hozzáragasztják az aiu végzetet és készen