Kanadai Magyar Munkás, 1945. január-július (16. évfolyam, 26-53. szám)
1945-05-10 / 44. szám
CSÜTÖRTÖK, 1945 MÁJUS 10. KANADAI MAGYAR MUNKÁS RESZT ★ LAVRENYEV ezt az írását az “Egyszerű emmely a moszkvai Idegennyelvű , az író 10 elbeszélését tartottam, hogy megkötöttem. A két kiló finom csokoládét megosztottam szakaszombeli bajtársaimmal. A csokoládét majszolva, jókat nevettünk sikeremen. Voronkov főhadnagyra azonban ettől a naptól fogva úgy tekintettem, mint a száraz formalizmus megtestesítőjére, aki képtelen megérteni az emberi lélek magas szárnyalását. S amikor kijött a parancs, hogy a mesterlövész osztagba helyeznek át, ez sem a hála, sem az elégedettség érzését nem keltette bennem. A HÁBORÚ második hónapjában váratlanul parancsot kaptunk, hogy hagyjuk el a hajónkat és több más hajó legénységével együtt induljunk el Kunda alá, egy előretört német harckocsiosztag megsemmisítésére. Éjszaka leváltottunk egy megtépázott gyalogúcsapatot. Állásaink a sekélyvizű Szélja-patak jobbpartján húzódtak el. A patak medrében szabadon sétálgattak az észt tyúkok, mintha háborúnak hírét se hallották volna. Hajnalban Voronkov főhadnagy magához hivatta a század hat mesterlövészét. — A parton készen várnak benneteket a főállások. Azonnal elfoglaljátok a helyeteket, sorszám szerint. Az ellenség a folyó másik oldalán van. Megfigyelitek. Ha lőtávolon belül mutatkozik valaki, lelövitek. Minden lövésnek találnia kell! Minden céltalan ropogtatást szigorúan meg fogok büntetni. Elfoglaltuk a kijelölt lőállásokat. Én sima nyírfa törzsek között, nedves, illatos fűben kúsztam előre, nadrágom és flanell ujjasom azonnal teljesen átnedvesedett. Én azonban ügyet sem vetettem rá, óvatosan magasra emelve vittem mesterlövő fegyveremet, vigyázva, hogy még a legkisebb ág se érjen hozzá. A cserjés véget ért. Tíz lépésnyire tőlem, közvetlenül a meredek parton, egy rücskös fatörzs mellett friss sárga homokot pillantottam meg. Ez volt az én lőállásom. Hason csúsztam oda a fűben. A lőállás egy kivágott fenyőfa gyökerei alá volt beásva. Belemásztam, kidugtam a puskám csövét a gyökerek tekergős hajtásai között és óvatosan levettem a bőrhuzatot a szemlélőcsőről. Aztán a lehetőségekhez képest kényelmesen elhelyezkedve odatapadtam a szemöldökömmel a figyelőlyukhoz. A CSILLÁMLÓ vizű patak másik oldalán ugyanolyan homokos partot pillantottam meg, mint az, ahol mi voltunk. A parton ritkásan álltak a nyírfák. A szélrázta nyírfalombokon keresztül a távolban két félig bedőlt fészer volt látható. A főhadnagy szavai szerint ott, a falu végén kellett rejtőzniük a németek motoros elővédjeinek. Az egyik fészertől cölöpökre szögezett lécekből álló szokványos falusi kerítés húzódott el.Lassan csúsztattam puskám csövét a kerítés mentében s egyszerre csak egészen váratlanul a lombok közt egy német katona alakja jelent meg. Lassú, gondtalan léptekkel jött ki a fészer mögül, nyilván sejtelme sem volt róla, hogy közel az ellenség. Szemöldökömet még jobban a szemlélőcsőhöz nyomva, szemügyre vettem emberemet. A szívem hevesen vert. A nagyszerű szemlélőszerkezet olyan közel hozta hozzám annak az embernek a képét, hogy az az érzésem volt: csak a kezemet kell kinyújtanom és megérinthetem a vállát. Szűkválla, egysoros, szürke zubbony volt rajta, esetlenül lelógó nadrág, amely alul alacsony bakancsba volt begyűrve. A vállpántján őrmesteri rangjelzés ékeskedett. Fejét acélsisak takarta. Vagy tíz lépést tehetett, aztán leült a kerítés lécére. Jól láttam borotválatlan arcát, agáréhoz hasonló megnyúlt, szomorú német orrát, övének rézcsattját, bakancsának kilógó nyelvét. Puskám irányzéka úgy mászkált az arcán, mint valami tolakodó légy. Veszedelmet sejtő pillantást vetett hátra, mint az erdei vad, mikor a sűrűből tisztásra ér ki. Zsebéből kékszegélyü piszkos zsebkendőt vett elő és a tankönyvekből ismert Hans akkurátusságával terítette szét a térdén. Aztán benyúlt a zubbonya alá, sokáig motoszkált s végül kihúzott onnan valami papírzacskót és a zsebkendőre fektette. Kibontotta a zacskót és a napfényben valami élesen és sárgán fölragyogott. Szemlélőcsövemet a kendő közepére irányítva, egy csomó aranytárgyat pillantottam meg. A SZÁZÖTVEN méternyi távolságból olyan világosan különböztettem meg a kendőn széthelyezett aranytárgyakat, mintha csak a térdemen feküdtek volna. Voltak ott melltűk, egy aranylánc és két óra, egy nagy férfióra és egy parányi női karkötőóra. Négyszögletes körmű, csomós ujjaival lassan rakosgatta az ékszereket egyik helyről a másikra. Arcához közel tartva gyönyörködött a ragyogásukban. Aztán újra lerakta a kendőre. Sajka körül folyton ott játszadozott a szerencsés tolvaj titkolózó mosolya. Végül gondosan összekötözte a kendő csücskéit és az egészet bedugta a zubbonya mögé. Most a mellével fordult felém. Szürke posztó egyenruháján a mellzsebe fölött sötéten csillogott fel előttem egy »vaskereszt« rendjel. A német fölemelte jobbkezét és mutatóujja körmével csattogtatni kezdte a vaskeresztet Szemmelláthatólag gyönyörködött benne. Ezt a négyágú fémdarabot öntudatában nyilván egysorba helyezte azokkal a fém játékszerecskékkel, amelyekkel ép az imént szórakozott. Szemöldököm már fájt a szemlélőcső karikájának nyomásától, de azért egy pillanatra sem bocsátottam ki a németet látókörömből. Eszembe jutott a porosz »vaskereszt«rendjel leírása, amelyet valamikor egy lexikonban olvastam. Valamelyik porosz király alapította, mint legmagasabb kitüntetést a német katonák számára. A kereszt anyagául a vasat választották, amelyből a harci fegyverek készülnek, s amelynek olcsósága a német katona önzetlen hazafiságát kellett, hogy jelképezze, azét a német katonáét, aki anyagi javakkal nem törődve, életét is kész odaadni a hazájáért. »A vasembert legjobban ékesíti a vas« — így hangzott a rendjel-alapító királynak a történelem számára kifundált szólama. S a »hadi erényeiért« kitüntetett »vasszivü« német keresztes »lovag« most itt ült előttem a folyócska másik partján. Kinek a melléről szakította le a melltűket, kinek a kezét törte ki, hogy letépje róla az aranyórát, kinek a hasát szúrta át, hogy letéphesse az aranyláncát? Kinek a fejére csapott le ennek a német haza dicsőségére martalócoskodó rablógyilkosnak a puskatusa? ■pREZTEM, hogy reszket a vál- ra lám. Nyilván nagyon átnedvesedett a ruhám, míg a fűben csúsztam. Ennek a reszketésnek véget kellett vetni, még elronthatta volna a lövésemet. Jobban szétvetettem a lábam és mély lélekzetet véve szívtam magamba a júliusi reggel ózondús levegőjét. Aztán a puskám hegyét a német rendjelre irányítottam. A kúp hegye pontosan a vaskereszt közepén levő kör alatt állapodott meg. De még nem lőttem. Azt akartam, hogy teljesen nyugodt legyek, mikor a ravaszt meghúzom. A német fejét oldalvást hajtva, hüvelykujja és mutatóujja között szorongatta a keresztet. Gyönyörködött benne. Még egy mély lélekzetet vettem, aztán nagyon óvatosan és egyenletesen meghúztam a ravaszt. A lövést nem hallottam, csak erős lökést éreztem a vállamban. Nyilván teljesen belemerültem a nézésbe. És világosan láttam, hogy a golyó kiütötte a keresztet a német ujjaiból. A német, még nem értve, hogy itt a halála, önkéntelen mozdulattal utánakapott a fémdarabnak,de megmerevedett ujjai csak levegőt értek és keze görcsösen tapadt egyenruhájához, mintha szét akarta volna tépni a zubbony posztóját. Szája kinyílott és az állán sötét cseppek jelentek meg. Tenyere lecsúszott a melléről és szemlélőcsövemen keresztül megláttam ! golyóm kicsorbította vaskeresztet. A német teste lassan lehanyatlott és a hátára bukott. Megvasalt sarkai a földbe akadtak és kitépték maguk alatt a füvet . . . ELVÉGEZTEM az építészeti főiskolát. Arról ábrándozom, hogy hogyan lehetne az olasz reneszánsz építőművészetét napjaink nagy eszméivel fölfrissítve új életre kelteni. Esténként otthon a szobámban Biok verseit szeretem olvasgatni. És sohasem gondoltam volna, hogy valaha is embert fogok ölni. De mikor ezt az emberszabású fenevadat megsemmisítettem,büszke kielégültség érzése töltött el. Csak azt sajnáltam, hogy nem mehettem át a Szólia túlsó partjára és nem vehettem le a halott melléről azt a golyóm megpecsételte keresztet, hogy elhozhattam volna a századunkhoz. Voronkov főhadnagynak szerettem volna ajándékozni, hálám jeléül azért, hogy mesterlövészt nevelt belőlem és nem nyugodott addig, míg nem született bennem az igazi harcosnak az a kiolthatatlan gyűlölete, amely élességet adott a szememnek és biztonságot a kezemnek. NÉMET fogságból kiszabadult szovjet katonák ünnepelnek. 9. OLDAL SEGÍTIK a katonák CSALÁDTAGJAIT A NÉPLAP jelentette ápr. 7-én: Hoszszúpályiban is megalakult a Földigénylő Bizottság. A választás demokratikus formák között történt. Nagygyűlésen 2000 ember jelölte ki azokat, akiket leginkább érdemesnek tartott az igazságos földosztás nagy munkájának elvégzésére. Mindazokat pedig, kik nem feleltek meg jogos kívánalmainak, közfelkiáltással vetette el a gyűlés népe. Hát bizony, volt itt kezdetben egy kis »politikai játék«, mint mondják. A reakció emberei igyekeztek befurakodni a földreform végrehajtói közé. Főmozgatójuk Tolcsvay államtitkár intézője, Zeizler úr volt. A jegyzővel és a gyógyszerésszel összejátszva, beválasztatták magukat a Földigénylő Bizottságba is és mindenütt azt a hírt terjesztették, hogy az elmenekült földesúr Törökországban van,így nem lehet tőle elvenni a birtokot. Arra is merészkedtek ugyanakkor, hogy a kötelező állatbeszolgáltatások révén leginkább azoktól vetessék el az igavonó állatokat, akik földet igényelnek. A nép azonban átlátott a szitán, kizárta őket egyhangúlag a Földigénylő Bizottságból és a népgyűlésen újraválasztott bizottsági tagok azonnal hozzáláthattak az igazi demokratikus földreform megvalósításához. Húsvét második napján táncmulatságot is rendezett a Bizottság. Még ilyen mu latság nem volt Pályiban — mondják. Eddig az urak nerei jártak a nép közé, mondván: nem szeretik a »parasztszagot«, de most a paraszt lett az úr! A mulatság abban a kastélyban folyt le, ahonnan földesúr elmenekült. A táncmulatságot kis ünnepély vezette be. Végül, hogy kifejezést adjanak a földreform és a demokratikus Magyarország iránt érzett kitörő lelkesedésüknek, az ünnepély jövedelmét, 2030 pengőt a hadbavonultak családtagjainak adományozták. A hosszúpályi földosztás már befejezéshez közeledik. Elsősorban a cselédség, a nincstelen zsellérség jutott földhöz és azonnal hozzálátott mindenki a munkához.