Kanadai Magyar Munkás, 1948. január-július (19. évfolyam, 25-52. szám)

1948-05-06 / 43. szám

IT, HANEM DEKE SZABJA MEG, ÁLLAM PÉNZÉT­ ­ egy kérdezőnek — J­UDAPEST — Lengyel kormány­küldöttség érkezik a magyar fővárosba, hogy hosszabb lejáratú gazdasági együttműködési egyez­ményről tárgyaljon. Jó műtrágyát használtak — Magyar­­országon 2,5 kilót! Ezért építjük to­vább a Péti Nitrogéngyárat! Most már önti magából a Péti sót, nem so­kára évi 8000 vagonnal fog termel­ni. Ma is olcsón adja az állam a pa­rasztoknak, de ha többet termelnek, még olcsóbb lesz. Többet terem Ne­ked is a magyar föld!­ • •MS A DUNA-Tisza csatorna? Nézz csak a térképre és gondolkozz! Ha megépül, hajón érkezhet Kecs­kemét bor-, gyümölcs-, zöldségter­mése a Nagy­vásártelepre; az Alföld viziúton kapja majd a fát, az épí­tőanyagot, a szenet, a Felvidék pe­dig a búzát, kukoricát. Statisztiku­sok kiszámították, hogy a csatorna forgalma évi 3 millió tonna áru lesz. És a víziúton való szállítás harmad­annyiba kerül, mint a vasúti! Évi 60 millió forint szállítási költséget ta­karítunk majd meg . . . És még valami: a csatorna tavasz­­szal levezeti a belvizet, nyáron öntö­zött termőfölddé változtat 45.000 holdat! Vagy 10.000 holdon lehet majd rizst termelni. A többi terület nagy részén szarvasmarhatenyésztés indul meg. »MORBUS Hungaricus« (magyar betegség), így hívták tudomá­nyos nevén a tuberkulózist, a tüdő­vészt. És méltán. A tuberkulózis a szegények betegsége, és az uri-rend­­szer gondoskodott arról, hogy Ma­gyarország a szegények országa le­gyen. Évente átlag 15.000 magyart vitt sírba a tbc., minden tizedik ha­lálesetnek ez volt az oka . . . Tűr­­hetjük-e ezt tovább? Nem-e a leg­szükségesebb beruházás, amikor ha »békében« csak 84 tüdőbeteggondo­zó volt az országban és ma már 150, még tovább emeljük ezt a számot 200-ig? A felszabadulás óta 500-ról 5600-ra emeltük a tüdőbeteggondo­zóban a férőhelyek számát. Még to­vább emeljük 8000-re. A hároméves tervben oda fordít­juk az ország pénzét, ahol az a leg­inkább használ a dolgozó népnek. 1948 MÁJUS 6. CSÜTÖRTÖK KANADAI MAGYAR MUNKÁS yvtárs. Ugy­e, a Ganz Villamossági való­an megérdemli a 90 milliót? A­z ELSŐ díjat nyeri évek óta min­­den gyümölcskiállításon Máté­ózsef, akinek Felsőlajoson 27 hold gümölcsöse van. Mi sikerének a tit­­a? őszerinte: a Péti só. Enélkül ta­vi neki is 5 dekás almái lennének, em 25 dekásak, és 15—20 mázsája menne holdanként, nem 80—100 mázsa. A legkiválóbb szakértők megerősítik Máté véleményét. 1938-ban — mondja a statisztika - Angliában minden holdra 100 ki­i Z OTT, a hegyoldalban, Sajóné­­*• meti! — Nincs messze Sajóné­­meti, a lámpák mind fényesebben ra­­jognak és hamarosan a főutcán rá­­ódik a szekér. A falu vége olyan ré­­ges, mint egykor a grófi kastély endégség idején. Sudár póznákon egy villanykörték, Sajónémetiben ilágosság van. Ég a lámpa a szövetkezetben is.­z asztalnál négy-öt magyar beszél­­et, újságok az asztalon. — Osztán mikor jön a könyvtár? — Hamarosan. Két-három héten elül. Ma beszéltem róla Ózdon Pet­rivel. (Petrei Lajos a MKP ózdi tá­­rsi titkára.) — Kell is már az a könyvtár. Ha már villany van, minden estéért kár! — Azért a rádió is megteszi. Iin­en reggel meghallgatom a gazdaság­i tájékoztatót.. — Mégis más az te. Más a könyv, mert a szó elinal. De amit leírnak,­­ biztosabb. Azt jobban magunkba issük . . . így vitatkoznak a Sajónémeti szö­vetkezetben. A VILLAMOSÍTÁS gyökeres válto­­zást hozott Sajónémeti életébe. Egy-kettő hijján száz rádió van már a faluban, minden héten előadás, a szép, világos kulturházban, több gaz­da házánál villanymotor, amely da­rálót, szecskavágót, fűrészt h­ajt. Minden házban ég a villany, még a cigánysoron is. A sajónémetiek már tudják, mi az, hogy­­ emelkedett az életszínvonal. — Mi elég távol vagyunk a 3000 voltos távvezetéktől, mégis elhatá­roztuk községünk villamosítását — magyarázza az öreg Szemes Béla.— Nálunk nem nézte a nép ölhetett kéz­zel, hogy majd mások megcsinálják! Villanyszövetkezetet alakítottunk, mindenki 125 forintos részvényt jegyzett. Magunk is dolgoztunk.Lesz itt öröm, ha felgyűl az első villany­lámpa! A susakiak is sírtak örömük­ben, ott voltam. Negyven éve várja ezt a nép! PETREI Lajossal, a MKP járási tit­­o­­­kárával másnap találkoztunk a sátai szövetkezetben. Az ablakból végiglátni a görcsös, girbe-gurba, frissen vágott villanyoszlopok során. — ő hozta nekünk a fényt — mu­togatnak a tiltakozó, szabódó Petrei Lajosra a gazdák. — Ha Petrei koma nincs, ma is o­­lyan sötét van Sátán és a járás húsz falujában, mint ezer év óta! Ezt már nem hagyja szó nélkül Petrei sem. — Nem egészen így van az. Ha a gyári munkások, bányászok és gaz­dák össze nem fognak és nem dol­goznak olyan erőfeszítéssel, akkor nincs villany Sátán! öröm hallani, hogy így megbecsü­lik egymást. ■pZEN A vidéken már 1912 óta kö­­r­­­vetelik a villamosítást. A magyar nehézipar horthysta tőkés urainak a­­zonban legkisebb gondjuk is na­gyobb volt a falvak népének gond­jainál. Quirin Leó »méltóságos« úr, a Rima egykori dúsgazdag vezér­­igazgatója minden képviselőválasz­táson megígérte, hogy villamosítani fog. (Ez volt a híres »uri becsület­szó« . . . ) A felszabadulásnak, a né­pi demokráciának, a Kommunista Pártnak kellett eljönnie, hogy az ózdkörnyéki parasztság majdnem félévszázados harca győzelemmel végződjék, végeszakadjon a hitege­tésnek és kigyuljanak a villanylám­pák. —­1946—47-ben villamosítottunk — mondja Petrei Lajos. — A favá­gók villanypóznákat vágtak, a bá­nyászok kihegyezték és túlórában termeltek szenet, hogy a költségeket előteremtsék. A gazdaközönség fu­varozott, a gyári munkásság végez­te a szerelést. Járásszerte alig került valamibe a villamosítás! Sáta, Csók-É­va-Omány, Lénárddaróc, Sajónéme­ti .. . így tesz csodát a munkások és parasztok összefogása! * * * A 3 éves terv során 250.000 új fo­gyasztó lép be az­ elektromos háló­zatba — 2—300 falu. Az ózdkör­nyéki munkások és parasztok áldo­zatos munkája több, mint félmillió forintot takarított meg a többi vilá­gosságra vágyó parasztszázezrek számára. VILLANY, KÖNYV, RÁDIÓ terjeszti a világosságot az ózdi járás húsz falujában álomból. Mintha csak­tétségben és a kinyi­­, de és senki se merte­ttegtek, s nem hitték, re az egész, igazi szörnyűségeket, hogy ez az egész csak kedethez s már oldot­­kat és ékszereket ma­lent odaad az egy hit­­kint a hajdúk és pan- szségből s hogy vették ők is emberekké vél­nem is lett szükség a a derengő világosság­iért egymást. És min­­intha csupa halálfélt­­ik volna őket, merültek a szomszédos rok kizárólag csak a g­ynta is. Mindenki most­ohát és szidta a népet. A MAGYAR NÉPKÖNYVTÁR félharcoikénti kiadványainak ez a száma: RÓZSA SÁNDOR, értelem szerint összefüggő részleteket tartalmaz Móricz Zsigmond: »Rózsa Sándor ösz­­szevonja szemöldökét« című művéből (Athenaeum kiadás), mely tűri, hogy a betyárság ennyire elhatalma­sodjék és elszemtelenkedjék. Komoly férfiak jelentették ki, hogy ez az utol­só. A betyárok nagyon rosszat tettek a felszaba­dítást követelő népnek, mert ha ennek hire megy, senki sem fog értük egy hangot sem merni vál­lalni, mert különben elsöpörné a nemzeti felhá­borodás az ilyen ostobát és nemzetárulót, aki e­­zek után a nép javáért valaha is szót emeljen. De már hordták az inasok körül a friss forró puncsot, ami igazán nagyon jót tett a felzaklatott idegeknek. Lassan már úgy érezték, mintha az egész vala­mi farsangi tréfa lett volna és voltak, akik meges­küdtek rá, hogy az, aki beszélt, dehogy is volt az paraszt. Az egész nem paraszt-ötlet. Paraszt ilyet világ teremtése óta soha ki nem talált. Hogy egy főúri társaságot megtámadjon és még csak egy a­­ranyat se szedett el tőlük. Meglássátok, ebből va­lami világraszóló hecc fog kisikerülni. S már elő­re találgatták, ki lehet az, aki ilyet megtenni me­rész volt. Akadtak, akik az erdélyi bárót kezdték emlegetni, a híreserejű mágnást, aki a nép legna­gyobb pártfogója s már egy ízben kufsteini seté­tet szenvedett nyílt szembeszállása miatt . . . 9. OLDAL • Magyar különlegességek: HONFOGLALÁS WILLMANN báró, a GyOSz-vezér, a Hitelbank elnöke és körülbelül másik hat vállalat tulajdonos vezér­­­igazgatója, az államosítás elől kiszö­kött az országból és­ mint argentin, polgár tért később vissza, hogy men­teni próbálja, ami még menthető. Mi­kor visszatért, az Ullmann-lakást, az előkelően csendes Benczur­ utca 25. szám alatti palota teljes II. emeletét, már a Tanoncok és Ifjúmunkások Or­szágos Szövetsége (TIOSz) kapta meg. A hatalmas hallból kilenc, terem­nek beillő hatalmas szoba nyílik: e­­bédlő, szalon, dolgozószoba, férfi-, női háló, kártyaszoba és még három ismeretlen rendeltetésű. A folyosón három fürdőszoba, az első tisztafe­hér csempés, a második süllyesztett kádja és burkolata halványzöld fa­­yance, a harmadiké narancsszínű por­cellán falberakás mennyezetig, fekete márványkáddal. A folyosó végén há­rom személyzeti szoba és két konyha. Mindez a kéttagú Ullmann-család el­látására és kiszolgálására volt. Igaz, tavaly még négyen laktak itt: az Ull­­mann-házaspár és lányuk a férjével. De a fiatalok, megunván az itthoni »nyomort«, már egy évvel ezelőtt ki­vándoroltak Amerikába. A lakást nagyjából kiárusították. Az ittmaradt holmit a TIOSz kérésére az Elhagyott Javak Kormánybiztossá­­ga további intézkedésig betelepítette egy külön lepecsételt szobába, így csak néhány apró jel utal a báróék szokásaira és életmódjára — vagy 150 pakli kártya, csontzseton és ru­lettgép, 2—300 üres pezsgősüveg, vagy 1500 pezsgősdugó, az ételhordó lifthez gombnyomással elfordítható tálalón némi maradék, amit már a sürgős szökés miatt nem értek rá el­fogyasztani: francia konyakok, vagy 40 üveg tokaji ó­aszúbor. És igen: az előkelő könyvek között Hitler, Mein Kampfja, és vörös bőrkötésben az a­­ranyozott nagybányai családi címerrel egy pazar kiállítású album: »A kor­mányzó és a Horthy-nemzetség« — 1926 — Horthy sajátkezű aláírásá­val. Ez is most argentin tulajdon — szerencsénkre. A TIOSz, az ország több tízezer otthontalan, dolgozó tanoncának kép­viselete, készül az új otthon, a szak­munkás-utánpótlás mozgalmi köz­pontjának díszítésére, miközben a ha­zatért báró a földszinten sógoránál, Paksiéknál, a hároméves börtönbün­tetését éppen letöltött nyilas Festetich" Ernő gróf társaságában egy sonkával, dzsemmel, kakaóval és vajjal megra­kott asztalnál nyomorog . . . Teherautó állt meg a kapu előtt. Rettegő és utálkozó pillantások fi­gyelték a földszinti és első emeleti ab­lakok csipkefüggönyei mögül. (A földszinti kilencszobásban Ullmann báró sógora. Paksi József, az államo­sított óbudai Goldberger-gyár volt ve­zérigazgatója. Az első emeleti ötszo­básból Visó Sándor, az államosított Budavidéki Gyapjúfonó volt vezér­­igazgatójának családja. A földszinti négyszobásból az államosított Gomb­ás­­ Paszom­ányárugyár volt igaz­gatója, Ród Emil hozzátartozói és a Paksiéknál vendégeskedő Ullmann báró és barátja, a nyilas Fentetich gróf a hozzájuk tartozó dámákkal.) A következőket látják: A kopott ru­hás tanoncok leugrálnak a teherautó­ról, vörös selyemzászlót bontanak ki, üdvözletül meglobogtatják a leselke­dő ablakok felé. Odafent a bárói dolgozószobában már festik a feliratot, amit a lépcső­házban akasztanak majd ki a lakótár­sak okulására: »Miénk az ország!« »Magunknak építjük, nem a tőkések­nek !«

Next