Állami Gimnázium, Kaposvár, 1936

4 szentelése után dr. Hetyey József r. tanár lépett a ravatal elé és a kö­vetkező szavakkal búcsúzott el a halottól az intézet nevében: „Megrendült lélekkel álljuk körül ravatalodat, kedves, korán elköl­tözött kartársunk. Szomorúan nézünk a gyertyák lobogó lángjába, vajh­a így ragyogna neked is az örök világosság! Magunk elé idézzük arcodat, szemedet, alakodat, egész lényedet. Pár nappal ezelőtt még élő valóság voltál, most már titokzatosan és örökre eltakar előlünk a halál komor határa: e gyászos koporsó. Magunk előtt látunk olyan kézzelfoghatóan, olyan eleven valóság­ban, mintha mi sem történt volna, mintha csak rossz, lidérces álom lenne e szörnyű bizonyság, e fájdalmas temetés. Látunk vidám, mosolygó tekintettel és látunk komolynak, össze­törtnek. Sohasem alakoskodtál, szemed, arcod mindig őszinte, nyitott könyv volt számunkra. Pedig egyébként nem voltál közlékeny termé­szetű, nem voltál, nem akartál lenni senkinek nyűg, teher, alkalmatlan­kodó. Mentél utadon, hordoztad keresztedet, de ajkad nem nyílt soha panaszra. Befelé éltél. Magadba fojtottad keserveidet, bánatodat. Isten, családod és a kötelesség volt a vigaszod, erőd, vezérlő csillagod. Most tudjuk csak igazán, amidőn már eltávoztál közülünk, hogy milyen jó ember voltál, milyen sokat szenvedtek családtól, mennyit küszködtél magad ellen is, amíg bírta az élet súlyát szegény, megviselt, gyarló tested. Megértünk téged bús halálodban, nem ítélünk el könyörtelenül, ri­degen, de valahogyan mégsem tudunk belenyugodni, hogy már búcsúz­nunk kell tőled. Feljajdul a szívünk: hát csak azért jöttél ide közénk, hogy pár hónap múlva eljegyezd magadat az elmúlással? Mikor a nyáron értesültünk róla, hogy Csongrádról a mi intéze­tünkhöz helyeztek át, nemcsak kíváncsian, érdeklődve, de osztatlan örömmel is néztünk érkezésed elé. Igen, szeretettel vártunk, jó szívvel fogadtunk, örültünk jövetelednek és te is csakhamar a lelked meleg, ba­ráti szeretetébe öleltél minket. Azt hittük, hogy jól fogod érezni maga­dat új környezetedben, nálunk. Miért siettél oly elszántan tovább, egy végtelen nagy állomással tovább? Talán meguntad már a rövid földi pihenőket? Miért támadt benned oly hirtelen, olyan elfojthatatlanul a vágy a nagy elintézés, az örök leszámolás u­tán? Meg akartad tudni az örökkévalós­ág, a túlvilág rejtelmeit? Vagy egyszerűen boldogabb akar­tál lenni? Bocsáss meg: a fájdalom diktálta nekem e kérdéseket, amelyekre te már sohasem fogsz válaszolni. Mert ezerféle lehet az ok és a magya­rázat, de sohasem­ biztos és könnyű a megnyugvás abban, ami tragi­kum és rejtély marad előttünk. Csak az a reménység enyhíti szomorú­ságunkat, hogy Isten izgalmas, elnéző, megbocsájtó atya lesz hozzád, gyermekéhez, méltányosabb, jobb, emberibb, mint ahogy azt mi talán elképzeljük, hiszen mindig hivő, Istenszerető ember voltál, vallási kö­telezettségeidnek pontosan eleget tettél, még halálod előtt is buzgó lé­lekkel fordultál a szent gyónás és áldozás erőt adó vigaszához. Lehulltál az élet nagy fájáról, elfáradt testvérünk, őszi, sárga levél módjára hulltál le és most már hiába minden töprengés, önkínzás, min­den miért, minden fájdalom, minden reklamálás. Elviszik testedet, visz­­szaadják a földnek, a pornak, amelyből vétetett. Most már semmi sem számít többé, kedves Lajos­, csak amit cse­lekedtél. És mi tudjuk, hogy csupa jóság, aktivitás, tett volt az életed.

Next