Kapu, 1988. szeptember (1. évfolyam, 1. szám)

Hoppál Mihály: Magyar kisebbségek a határokon túl

Nem könnyű olvasmánnyal indítjuk tematikus számunkat. E tudományos igényű írásból megtudhatja, hogy miként alakult egyes népek sorsa a Kárpát-medencében. Hogyan éltek, élnek a magyar kisebbségek? Ha fárasztónak tartja az olvasást, legalább a táblázatokat nézze át! Hogyan közelíti meg ezt a témát egy antropológus? HOPPÁL MIHÁLY:_____________________________ Magyar kisebbségek a határokon túl (Az etnicitás dinamikája a szocialista országokban)* „Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.” (Szent István király intelmei) Az államalapító és a pogány magyarokat a kereszténység útjára térítő Szent István már 1015-ben fiához, Imre herceghez intézett intelmeiben meglepő éleslátással és máig ható érvénnyel megfogalmazta, hogy a különböző nyelvű és szokású nemzetiségek — ma úgy mondanánk etnikas csoportok — milyen nagymértékben gazdagítják egy ország kulturális képét. Nyilvánvaló, hogy a politikai előrelátással megáldott király a kulturális pluralizmus eszméjét fogalmazta meg a trónörököshöz intézett szavaival. Nem először fordul elő a történelemben, hogy a régi bölcsesség feledésbe merül, így történt ez a Kárpát-medencében is, ahol különösen az elmúlt két évszázad történeti eseményei és imperialisztikus birodalmi politika sakkhúzásai állították egymással szembe a Habsburg-birodalom (majd később az Osztrák-Magyar Monarchia) együttélő népeit. Ezek a népek (magyarok, németek, szászok, svábok, románok, szerbek, horvátok, szlovének, szlovákok, morvák, ruthének, hogy csak a legnépesebb csoportokat említsük) paradox módon éppen azért fordultak egymás ellen különleges féltékenységgel az elmúlt száz év során, mert ez az időszak volt a közép-európai nemzeti államok megalapításának ideje. Egyúttal a megkésett kapitalizálódás miatt Európának ez az etnikailag igen sokszínű területe a fejlődés perifériájára szorult. A viszonylagos lemaradást és elszegényesedést a két világháború, melyek szörnyűségei éppen ezeket a népeket sújtották legjobban, csak tovább fokozta. Nem lehet csodálkozni azon, hogy egy gazdaságilag ingatag, a nyomorszinthez közelálló helyzetben, és az önálló nemzetépítés „mitikus” erőfeszítéseket igénylő időszakában, szinte természetesen adódott a nacionalizmus minden fajtájának megjelenése. A nemzeti állam létrehozásának egyik alapvető módszere az erős, nagy tömegre ható nemzeti identitásérzés kialakítása. Az együvétartozás érzését egyfelől a nemzeti-történeti eredetmítosz megteremtésével, azaz a vélt és valós nemzeti történelem és a történelmi múlt mítizálásával, másfelől pedig az ehhez eszközként is szükséges és kínálkozó nemzeti nyelv kimunkálásával alakították ki. Az egységes nemzeti nyelvnek a modern európai nemzeti államokban különösen nagy szerep jutott, s a nemzeti államokat nyelvi egységességre való törekvés jellemezte. Érdemes idézni egy UNESCO-jelentésből, amely szerint e folyamattal egy időben a kisebb etnikumok „denacionalizálása” is megindult, ami egyenértékű a kisebbségek életének el nem ismerésével. A klasszikus európai nemzetállam kisebbségellenes... (UNESCO Report 1985.:8). A nagyfokú nyelvi egység, vagy az arra való sokszor erőszakos törekvés, óhatatlanul egyes kisebb, kevésbé befolyásosnépcsoportokat alávetett helyzetbe sodort. Előbb vagy utóbb az egyes kisebbségi csoportokhoz tartozókat kizárták nemcsak a hatalomból, vagy bizonyos jogok gyakorlásából, de a történelmi múlt újkeletű, frissen feltámasztott vagy éppen megteremtett mítoszaiból is. A mítoszok terjesztéséhez természetesen egy mindenki, vagy legalább is a többség által ismert nyelvre épp oly szükség volt, mint az új államalakulat létét ünneplő ritmusokra, amelyek az állam időről időre visszatérő ceremoniális megerősítését szolgálták-szolgálják. A nemzeti nyelv, a pseudo-történelmi mítosz, az állami rítusok a kultúrának olyan jelenségei, amelyek társadalomantropológiai módszerekkel megközelíthetők, sőt, a hagyományos értelemben vett etnográfia eszközeivel is vizsgálhatók. E dolgozat tárgya a Magyarországgal szomszédos három szocialista országban élő magyar kisebbségi csoportok helyzetének felvázolása, néhány tény ismertetése. Az értelmezés, a jelenségek mélyén meghúzódó társadalmi lényeg megértése a szociálantropológiában sem könnyű feladat, újfajta érzékenységet kíván. A nehézség ott kezdődik, hogy az antropológus maga is benne él abban a valóságszeletben, amely egyben tudományos vizsgálódásának tárgyát képezi. Egyúttal ő az, aki nemcsak elemzi az adatokat, hanem bizonyos mértékig létre is hozza, szubjektivitásánál fogva generálja is azokat. A néprajzi adatgyűjtés, és azok bemutatása reflexív aktusnak tekinthető, ahogy ezt újabban a kulturális antropológiában állítják. Mindenesetre mély meggyőződésünk, hogy a néprajzi kutatás nem hagyhatja figyelmen kívül azokat a történéseket, társadalmi mozgásokat, sőt politikai döntéseket sem, amelyek egész népek, népcsoportok életmódját és kulturális életét befolyásolják. A kisebbségben élő népcsoportok élete mindig kedvelt területe volt a néprajzi kutatásoknak, már csak azért is, mert élt és talán még most is él az antropológusokban az a széles körben elterjedt hiedelem, miszerint e népcsoportok, relatív elzártságuk következtében, sok régies vonást őriznek, vagyis a múlt kövületei. Holott a kisebbségek körében manapság kibonatkozó „új etnicitás” valami egészen újszerű kulturális jelenség, amelynek lényege nem annyira a múltba tekintés, hanem inkább a jelen helyzettel való szembenézés. Az „ethnitude”, az etnikus tudatosság új mozgalma — ezt szintén el kell ismerni — a nyugati országokban egy nyilvánvalóan konzervatív politikai hullám kísérője. A kelet-európai kommunista országokban pedig a hiánypótló mechanizmusok egyik megnyilvánulása, ahol a folklórt a nacionalista ideológiai manipuláció eszközeként is használják (Karnoouth 1983). A dolgozat eredetileg a Dynamics of Ethnicity in Western and Eastern Europe című holland—magyar szimpóziumon hangzott ei. (Utrecht, 1987. június)