Kapu, 1988. szeptember (1. évfolyam, 1. szám)

Hoppál Mihály: Magyar kisebbségek a határokon túl

4 Ezen a ponton tegyünk egy rövid kitérőt a „kizárás rítusáról”. A társadalmat kutató antropológus és néprajzos helyzete nehéz, de nem reménytelen, amikor a saját környezetének jelenségeit kell megértenie. Egyfelől bizonyos olyan jelenségek, vagy nagyon is ha­sonló típusú események ismétlődnek gyakorta, melyeknek egy vagy több közös tulajdonsága van, s ezek és a jelenségek társadalmi je­lentése — azt mondhatjuk — azonos bizonyos térben és időben. Az elmúlt néhány évben feltűnt, hogy adott társadalmi események együttjárnak egy szinte ritualizált viselkedéssel, amelynek jelentése, vagy talán még helyesebb, ha azt a szót használjuk, értelme az, hogy egy egyént vagy egy egész embercsoportot elbúcsúztatnak, ki­zárnak, elküldenek, elkülönítenek a többiektől. Egészen egyszerű példát véve, feltűnő volt, hogy az alig néhány évtizedes múltra visszatekintő iskolai „ballagás” egyre nagyobb szabású lett. Míg korábban csak a középiskolákban tartottak ilyen, a végzős hallgatókat elbocsátó kollektív rítust, addig manapság az elemi iskolákban, sőt az óvodákban is megrendezik ezt. A külsősé­gek egyre ünnepélyesebbek, s egyre nagyobb tömegeket mozgat a „ballagás”, amelynek az ünnepi beszédekben is megfogalmazott üzenete az, hogy az egyén elhagyja az eddigi közösséget, vagyis ki­kerül valahonnan. A rítus jelentése tehát éppen ellentétes azzal, amit Arnold van Gennep, a híres „Átmeneti rítusok” elméletében kifejtett még a század elején. Megfigyelte ugyanis, hogy az emberi élet egyes for­dulóit kísérő társadalmi szokások az egyént átvezették az egyik élet­kori csoportból egy másik közösségbe, amelyik befogadta (rites de passage). Az „átmenet” rítusának három jól elkülöníthető része van — állapította meg van Gennep — melyek a következők: az el­különítés, az átmenet és a befogadás. Például, ha az egyén elhagyja az intézményt, ahol korábban dolgozott és munkahelyet változtat, akkor nagy ünnepség keretében elbúcsúztatják. Noha ezek az ün­nepségek informális keretek között zajlanak, mégis jól kidolgozott rituáléjuk van — az ajándékozástól, a beszédeken át, a rituális evé­sig és főként az ivásig. Még nagyobb ünnepséget rendeznek a nyug­díjba vonulóknak aktív életük végén szintén a munkahelyeken, sokszor egészen formális keretek között, fényes külsőségekkel lep­lezve a lényeget: az egyén elválik a közösségtől. Nincs viszont társa­dalmi rítus az idős emberek befogadásakor, amikor az „öregek ott­honába” költöznek. Korunkban soha nem látott „fejlődést” értek el az olyan kü­lönböző elkülönítő intézmények, mint a bolondok háza (a különfé­le munkaterápiás menhelyek, például alkoholisták számára) a bör­tönök, a munkatáborok és a büntetőtáborok. Míg korábban a rítus közösségi ügy volt, manapság többnyire az egyén, mint egyeb kerül kizárásra a szokás során — noha végeredményben nagy tömegek lesznek elkülönítve a többségtől. Hogy néhány kevésbé kegyetlen, köznapi példát is említsünk tipikus kizáró rítus a sorállás, valamint a korunkra oly jellemző bizottságosdi, meg a konferenciák és szimpóziumok. Mindegyikre jellemző, hogy a csoporthoz tartozás előnyöket biztosít, míg a ki­zártak, a kívülállók, a be nem avatottak nem férhetnek hozzá bizo­nyos javakhoz, információkhoz, élményekhez. Nyilvánvaló, hogy a kizárás a társadalmi méretű hatalmi harc egyik megnyilvánulása. Ez a tendencia akkor válik társadalmilag veszélyessé, amikor kizáráson alapuló csoportképzés más csoportok alávetéséhez, el­nyomásához vezet, különösen az olyan társadalmakban, ahol egyetlen csoport monopolizálja az ideológiát és ezáltal a hatalmat. Ez röviden azt jelenti, hogy csak a kiválasztottak csoportjához való tartozás biztosítja az emberhez méltó létet. Erre a látszólag túlságosan is „néprajzi” jellegű kitérőre azért volt szükség, mert a társadalmak életének sokszor rejtetten meg­nyilvánuló belső mozgása sok mindent elárul. Alapvetően demok­ratikusnak tartott korunkban és olyan államokban, ahol az egyen­lőséget törvények biztosítják, a kizárás rituális megerősítése mégis jelez valamiféle társadalmi anomáliát, ha úgy tetszik egyenlőtlensé­get. Az antropológia eszközeivel éppen az ilyen ,,elszólás”-okra le­het rávilágítani, az okok feltárása pedig a társadalomkutatók feladata. A következő részben a Magyarországgal szomszédos három ország — Jugoszlávia, Csehszlovákia és Románia — területén élő magyarság helyzetével foglalkozunk. Azért csak ezzel a hárommal, mert tanulmányunknak nem lehetett célja, hogy teljes összetettsé­gében áttekintse a határokon túl élő összes magyar kisebbség hely­zetét, hiszen több tízezres magyar csoportok élnek Nyugat-Európa országaiban, kétszázezer körül Ukrajnában és jó egymilliónyian az Amerikai Egyesült Államokban. Az adatok összegyűjtése így is nagy nehézséget jelentett, mint arról majd még a dolgozat végén a módszertani jegyzetekben külön is szólunk. A kisebbségben élő magyar népcsoportok életének csak egyet­len aspektusát, a nyelvhasználat és az ezzel összefüggő iskoláztatás kérdését vizsgáljuk részletesebben, vagyis a kulturális identitásnak egy igen kis szeletét. A probléma ugyanis rendkívül összetett, mert „a modern, túlközpontosított társadalmakban, a tudományos­technikai forradalom által felgyorsult változások közepette éppen az a kérdés, hogy a különböző etnikai csoportok miként őrizhetik meg kulturális önazonosságukat anélkül, hogy kizárnák magukat a többség által élvezett előnyökből. A kulturális identitás, az anyanyelv és a kisebbségi lét bonyo­lult összefüggései csak a Kárpát-medence etnikai történetének isme­retében válnak érthetővé. Kelet-Európában az államhatárok alig több mint öt évtized alatti újabb és újabb átrajzolása („átrendezése””) volt egyik fő jel­lemzője az etnikus folyamatok dinamikájának. Az „átrendezések” pedig éppen a történelmileg kialakult ettikai közösségeket zilálták szét, mivel többnyire úgy alakították ki az új közigazgatási terüle­tek határait, hogy azok átvágták a korábban egy tömbben élő kö­zösségeket, elszakítottak egymástól családokat. A dinamika tehát a határok átrajzolását jelentette, így például a korábban magyar többségű területeken a magyarság kisebbségbe került. Azok a ma­gyar etnikus csoportok, amelyek most a szomszédos államokban élnek, kivétel nélkül olyan területeken laknak, amelyeket az első, vagy második világháború után csatoltak el az anyaországtól. Talán érdemes itt felidézni a száz évvel ezelőtti Magyarország lakosságának anyanyelvi megoszlását (vö. Kővágó 1981:7—1). Jugoszláviában körülbelül félmillió, Csehszlovákiában keve­sebb mint egymilliónyi, míg Románia területén több mint másfél­­millió magyar él. Mindhárom országban más a magyarság aránya a helyi lakossághoz viszonyítva, és más a történelmi háttér is. A délvidéken a magyar etnikus csoport zöme a Vajdaságban (Vojvo­dina) él, mintegy 384 ezren, ez a tartomány összlakosságának 19%-a. A szerbek után (akik valamivel több mint 1 millióan van­nak) a magyar a legjelentősebb kisebbségi csoport ezen a Magyar­ Anyanyelv 1880 1910 szám% szám% magyar 6 404 070 46,6 9 944 627 54,5 német 1 870 772 13,6 1 903 357 10,4 szlovák 1 855 451 13,5 1 946 357 10,7 román 2 403 041 17,5 2 948 186 16,1 rutén-kárpát-ukrán 353 229 2,6 464 270 2,5 horvát-szerb 639 986 4,6 198 700 1,1 nem magyar összesen: 7 122 479 53,4 7 460 870 45,5

Next