Kapu, 1988. szeptember (1. évfolyam, 1. szám)
Hoppál Mihály: Magyar kisebbségek a határokon túl
4 Ezen a ponton tegyünk egy rövid kitérőt a „kizárás rítusáról”. A társadalmat kutató antropológus és néprajzos helyzete nehéz, de nem reménytelen, amikor a saját környezetének jelenségeit kell megértenie. Egyfelől bizonyos olyan jelenségek, vagy nagyon is hasonló típusú események ismétlődnek gyakorta, melyeknek egy vagy több közös tulajdonsága van, s ezek és a jelenségek társadalmi jelentése — azt mondhatjuk — azonos bizonyos térben és időben. Az elmúlt néhány évben feltűnt, hogy adott társadalmi események együttjárnak egy szinte ritualizált viselkedéssel, amelynek jelentése, vagy talán még helyesebb, ha azt a szót használjuk, értelme az, hogy egy egyént vagy egy egész embercsoportot elbúcsúztatnak, kizárnak, elküldenek, elkülönítenek a többiektől. Egészen egyszerű példát véve, feltűnő volt, hogy az alig néhány évtizedes múltra visszatekintő iskolai „ballagás” egyre nagyobb szabású lett. Míg korábban csak a középiskolákban tartottak ilyen, a végzős hallgatókat elbocsátó kollektív rítust, addig manapság az elemi iskolákban, sőt az óvodákban is megrendezik ezt. A külsőségek egyre ünnepélyesebbek, s egyre nagyobb tömegeket mozgat a „ballagás”, amelynek az ünnepi beszédekben is megfogalmazott üzenete az, hogy az egyén elhagyja az eddigi közösséget, vagyis kikerül valahonnan. A rítus jelentése tehát éppen ellentétes azzal, amit Arnold van Gennep, a híres „Átmeneti rítusok” elméletében kifejtett még a század elején. Megfigyelte ugyanis, hogy az emberi élet egyes fordulóit kísérő társadalmi szokások az egyént átvezették az egyik életkori csoportból egy másik közösségbe, amelyik befogadta (rites de passage). Az „átmenet” rítusának három jól elkülöníthető része van — állapította meg van Gennep — melyek a következők: az elkülönítés, az átmenet és a befogadás. Például, ha az egyén elhagyja az intézményt, ahol korábban dolgozott és munkahelyet változtat, akkor nagy ünnepség keretében elbúcsúztatják. Noha ezek az ünnepségek informális keretek között zajlanak, mégis jól kidolgozott rituáléjuk van — az ajándékozástól, a beszédeken át, a rituális evésig és főként az ivásig. Még nagyobb ünnepséget rendeznek a nyugdíjba vonulóknak aktív életük végén szintén a munkahelyeken, sokszor egészen formális keretek között, fényes külsőségekkel leplezve a lényeget: az egyén elválik a közösségtől. Nincs viszont társadalmi rítus az idős emberek befogadásakor, amikor az „öregek otthonába” költöznek. Korunkban soha nem látott „fejlődést” értek el az olyan különböző elkülönítő intézmények, mint a bolondok háza (a különféle munkaterápiás menhelyek, például alkoholisták számára) a börtönök, a munkatáborok és a büntetőtáborok. Míg korábban a rítus közösségi ügy volt, manapság többnyire az egyén, mint egyeb kerül kizárásra a szokás során — noha végeredményben nagy tömegek lesznek elkülönítve a többségtől. Hogy néhány kevésbé kegyetlen, köznapi példát is említsünk tipikus kizáró rítus a sorállás, valamint a korunkra oly jellemző bizottságosdi, meg a konferenciák és szimpóziumok. Mindegyikre jellemző, hogy a csoporthoz tartozás előnyöket biztosít, míg a kizártak, a kívülállók, a be nem avatottak nem férhetnek hozzá bizonyos javakhoz, információkhoz, élményekhez. Nyilvánvaló, hogy a kizárás a társadalmi méretű hatalmi harc egyik megnyilvánulása. Ez a tendencia akkor válik társadalmilag veszélyessé, amikor kizáráson alapuló csoportképzés más csoportok alávetéséhez, elnyomásához vezet, különösen az olyan társadalmakban, ahol egyetlen csoport monopolizálja az ideológiát és ezáltal a hatalmat. Ez röviden azt jelenti, hogy csak a kiválasztottak csoportjához való tartozás biztosítja az emberhez méltó létet. Erre a látszólag túlságosan is „néprajzi” jellegű kitérőre azért volt szükség, mert a társadalmak életének sokszor rejtetten megnyilvánuló belső mozgása sok mindent elárul. Alapvetően demokratikusnak tartott korunkban és olyan államokban, ahol az egyenlőséget törvények biztosítják, a kizárás rituális megerősítése mégis jelez valamiféle társadalmi anomáliát, ha úgy tetszik egyenlőtlenséget. Az antropológia eszközeivel éppen az ilyen ,,elszólás”-okra lehet rávilágítani, az okok feltárása pedig a társadalomkutatók feladata. A következő részben a Magyarországgal szomszédos három ország — Jugoszlávia, Csehszlovákia és Románia — területén élő magyarság helyzetével foglalkozunk. Azért csak ezzel a hárommal, mert tanulmányunknak nem lehetett célja, hogy teljes összetettségében áttekintse a határokon túl élő összes magyar kisebbség helyzetét, hiszen több tízezres magyar csoportok élnek Nyugat-Európa országaiban, kétszázezer körül Ukrajnában és jó egymilliónyian az Amerikai Egyesült Államokban. Az adatok összegyűjtése így is nagy nehézséget jelentett, mint arról majd még a dolgozat végén a módszertani jegyzetekben külön is szólunk. A kisebbségben élő magyar népcsoportok életének csak egyetlen aspektusát, a nyelvhasználat és az ezzel összefüggő iskoláztatás kérdését vizsgáljuk részletesebben, vagyis a kulturális identitásnak egy igen kis szeletét. A probléma ugyanis rendkívül összetett, mert „a modern, túlközpontosított társadalmakban, a tudományostechnikai forradalom által felgyorsult változások közepette éppen az a kérdés, hogy a különböző etnikai csoportok miként őrizhetik meg kulturális önazonosságukat anélkül, hogy kizárnák magukat a többség által élvezett előnyökből. A kulturális identitás, az anyanyelv és a kisebbségi lét bonyolult összefüggései csak a Kárpát-medence etnikai történetének ismeretében válnak érthetővé. Kelet-Európában az államhatárok alig több mint öt évtized alatti újabb és újabb átrajzolása („átrendezése””) volt egyik fő jellemzője az etnikus folyamatok dinamikájának. Az „átrendezések” pedig éppen a történelmileg kialakult ettikai közösségeket zilálták szét, mivel többnyire úgy alakították ki az új közigazgatási területek határait, hogy azok átvágták a korábban egy tömbben élő közösségeket, elszakítottak egymástól családokat. A dinamika tehát a határok átrajzolását jelentette, így például a korábban magyar többségű területeken a magyarság kisebbségbe került. Azok a magyar etnikus csoportok, amelyek most a szomszédos államokban élnek, kivétel nélkül olyan területeken laknak, amelyeket az első, vagy második világháború után csatoltak el az anyaországtól. Talán érdemes itt felidézni a száz évvel ezelőtti Magyarország lakosságának anyanyelvi megoszlását (vö. Kővágó 1981:7—1). Jugoszláviában körülbelül félmillió, Csehszlovákiában kevesebb mint egymilliónyi, míg Románia területén több mint másfélmillió magyar él. Mindhárom országban más a magyarság aránya a helyi lakossághoz viszonyítva, és más a történelmi háttér is. A délvidéken a magyar etnikus csoport zöme a Vajdaságban (Vojvodina) él, mintegy 384 ezren, ez a tartomány összlakosságának 19%-a. A szerbek után (akik valamivel több mint 1 millióan vannak) a magyar a legjelentősebb kisebbségi csoport ezen a Magyar Anyanyelv 1880 1910 szám% szám% magyar 6 404 070 46,6 9 944 627 54,5 német 1 870 772 13,6 1 903 357 10,4 szlovák 1 855 451 13,5 1 946 357 10,7 román 2 403 041 17,5 2 948 186 16,1 rutén-kárpát-ukrán 353 229 2,6 464 270 2,5 horvát-szerb 639 986 4,6 198 700 1,1 nem magyar összesen: 7 122 479 53,4 7 460 870 45,5