Kapu, 1988. szeptember (1. évfolyam, 1. szám)
Hoppál Mihály: Magyar kisebbségek a határokon túl
országgal határos területen, noha élnek ott más nemzetiségek is — az 1981-es népszámlálás szerint horvátok (110 ezer — kerekített számadatokkal), szlovákok (70 ezer), románok (47 ezer), montenegróiak (43 ezer), rutén (19 ezer) — (UNESCO Report 1985:154). Ezért aztán érthető, hogy az autonóm terület garantálja öt nyelv egyenlő használatát (szerb-horvát, magyar, szlovák, román, rutén). Általában elmondható, hogy a magyarság Jugoszláviában nemcsak az alkotmányban biztosított jogokkal rendelkezik, de vannak iskolák is. Egy, az UNESCO számára készített jelentés adataira támaszkodva megállapítható, hogy az iskola előtti korban és az elemi iskolában is lehetőség van az anyanyelvi tanulásra, vagy tisztán magyar vagy kétnyelvű osztályokban (UNESCO Report 1985:162). A hetvenes években bevezetett reform után 74 magyar (vagy kétnyelvű) középiskolai osztályt létesítettek és a tizenegyezer tanártanítóból a tartományban 2223 volt a magyar, 6700 szerb, a 4% horvát, 327 román és 409 szlovák mellett. A felsőfokú intézmények rendszerében mindenütt jelen vannak a magyar nyelvet ápoló, oktató intézetek, amelyek közül kiemelkedik az újvidéki egyetemen felállított Hungarológiai Intézet. Ugyancsak Újvidéken van magyar színház, a magyar rádióműsort ott szerkesztik és egy nagyjelentőségű könyvkiadó vállalat, a Forum is ott működik, amely a hazai kiadókkal is együttműködik. A fenti adatok fényében a jugoszláviai magyar kisebbség helyzete normálisnak mondható, hiszen iskolái, újságjai, színháza, rádiója és televízióműsora van, valamint messze jobb mint a szlovákiai és az erdélyi magyaroké. Persze nem kell elfelejteni, hogy Jugoszlávia a legliberálisabb szocialista állam. Szlovákiában már korántsem ilyen megnyugtató a helyzet. E sorok írója Kassán született, a Felvidéken, ahogy évszázadokon keresztül nevezte a köztudat ezt a területet, amelyet az első világháború utáni (trianoni) békeszerződés csatolt el Magyarországtól. E terület egy részét 1938-ban az első bécsi döntés visszaadta, majd 1945 után ismét Csehszlovákia része lett. Az ide-odacsatolás jelentős népességmozgással járt együtt, amely hol spontán, hol pedig erőszakos volt. A számszerű adatok helyett először egy önéletrajzból idézek, s teszem ezt azért, mert Közép-Európában az irodalom és az irodalmi szociográfia sokszor igen értékes forrás lehet történésznek és antropológusnak egyaránt. Mint Duray Miklós önéletírásában megállapította, a korábbi magyarellenességet az ötvenes években a magyarok lenézése kezdte felváltani, amikorra a „csehszlovákiai magyarok elvesztették mindenüket, értelmiségüket, értük szót emelni képes politikusaikat... A lenézésnek azonban sokkal mélyebbre ható társadalmi következménye lett, mint a durva elnyomásnak, mely „csupán” fizikai félelmet váltott ki az emberekből. A többségi „uralkodó nemzet részéről megnyilvánuló lenézés fokozatosan ásta alá a csehszlovákiai magyarok társadalmi tudatát és számolta fel identitását. Ennek következménye lett az a kényszerképzet, hogy a társadalmi felemelkedés és a szlovákságba való asszimiliáció elválaszthatatlan egymástól.” (Duray 1983:38) Súlyos szavak ezek egy etnikus kisebbség identitásvesztéséről és kierőszakolt asszimilációjáról. A szerző saját életéről, családjáról, barátairól ír és adatait nem statisztikai számoszlopokkal, hanem üldöztetésének történetével támasztja alá. Az ilyen adatok, noha csak „puha” adatok a tudós számára, mégis mély történeti-társadalmi jelentést hordoznak a korról és az adott történeti helyzetről. Ahogy az a tény is jellemző, hogy „kemény” adatokat a szlovákiai magyar iskolákról és az anyanyelvi oktatás helyzetéről csak Nyugaton és többnyire név nélkül megjelent tanulmányokban talált a szerző. Ezekből a tanulmányokból idézzük a következő adatokat: a második világháború után, 1946—48 között, egyetlen magyar iskola sem működött és egyetlen magyar tanító sem taníthatott Csehszlovákiában, ha nem tagadta meg nemzetiségét (Janics 1979:106). Ez volt a szlovákizálás első hulláma a szocializmus ideje alatt. Aztán az ötvenes évek valamivel liberálisabb nemzetiségi politikája idején néhány magyar nyelvű középiskolát is engedélyeztek (például 1958-ban Pozsonyban alakult magyar gimnázium, de Losoncon nem sikerült megnyitni, több száz szülő határozott kérésére sem). Korlátozták a magyar tanító- és tanárképzést, 1958-ban Pozsonyból a Tanárképző Főiskolát Nyitrára vitték, ahol 1977-ben megkezdték a magyar tagozat fölszámolását (Anonymus 1982:41). 1950 és 1978 között 233 magyar alapiskola szűnt meg Szlovákia magyarlakta területein. Ennek a folyamatnak a várható következményeit a szlovákiai helyzet egyik kitűnő ismerője, Janics Kálmán foglalta össze: a magyar anyanyelvű oktatás elsorvadásának folyamata az iskolarendszer átalakításával kezdődik, a magyar nemzetiségű tanárok elbocsátásával folytatódik; a közép- és felsőfokú képzés hiányában a magyarság elveszti szellemi utánpótlását, korcsosul a nyelv, s a nyelv elvesztésével lassan megszűnik a nemzetiség (Janics 1979:108. u.ott az alábbi táblázat 109. old.). Ha ez a tendencia így folytatódik, akkor a kilencvenes évek közepére a más nyelven tanulni kényszerülő iskolások száma eléri a 40%-ot, az ezredfordulóra pedig meghaladja az 50%-ot. Ezek az adatok jól szemléltetik az anyanyelven folyó oktatás elemi szükségletének és emberi jogának, nyilvánvaló visszaszorítását a szocialista és Magyarországgal baráti viszonyban élő Csehszlovákiában. A kisebbségben lévő magyarság helyzete, ha lehet még bonyolultabb a mai Romániában. A történeti Magyarországnak ugyanis ezer éven át része volt Erdély, melyet az első világháború után elcsatoltak az anyaországtól és megalakult a román nemzeti állam, amikor — a régi román királyság — a Regat egyesült Erdéllyel, ahol a románság akkor, 1920-ban már többségben, a legnépesebb etnikus csoportként élt. A történeti Erdély területén az etnikus és az osztályhelyzet összefüggött egymással, ahogy két amerikai történész-antropológus helyesen látta: a magyar uralom idején a románok a gazdasági és politikai rangsor alsóbb régióiban helyezkedtek el. (Beck-McArthur 1981:31), így aztán az újabbkori történelmi változásokat, mint a korábban alávetett és kizsákmányolt csoport felemelkedését az osztályharc terminusában magyarázták, különösen 1945 után. A korábbi , a magyarok és a szászok közül kikerülő hatalmi elit tagjainak kiszorítása a hatalomból egybeesett az etnikus diszkriminációval, mindez pedig a régi uralkodóosztály kollektív megbüntetésének ideológiai álarcában történt. Az ideolóóiai erőszak alkalmazása volt a legfontosabb eszköz arra, hogy egy kulturálisan homogén, nemzetalkotó etnikus csoportot alakítsanak ki, ahol az ideológia arra szolgált, hogy legitimálja az erő alkalmazását a nemzeti egység kialakításában — állapította meg John Cole, a romániai viszonyokat ismertetve. 1963/64 1970/71 1977 778 Magyar lakosság Szlovákiában 530 000 554 000 577 000 Magyar származású iskolakötelesek 90 000 84 000 76 000 Magyar alapiskolák tanulóinak száma 79 188 71 605 55 805 Nam anyanyelvükön tanuló magyar 11 000 12 000 20 000 tanulók aránya 12% 15% 27% 5