Kapu, 1989. június (2. évfolyam, 6. szám)
Siposhegyi Péter: Élő és holt temetése
SIPOSHEGYI PÉTER Élő és holt temetése . A holt Temetünk, így többes számban. Június tizenhatodikán a huszadik századi magyar történelem legnagyobb temetése zajlik majd a nem ekkora felhajtáshoz szokott külvárosi temetőben. A nagyoknak ugyanis pantheon jár, díszsírhely a Mező Imre úti temetőben, ahol békében éli második életét gyilkos és áldozat, harcostárs és áruló. De ennek rítusa van éppúgy, mint a kerek évfordulón lerakott koszorúknak, semmitmondó beszédeknek. Így jár az, aki kommunistaként hal meg Magyarországon, s ráadásul elég magas polcra erőlködte fel magát az alkalmatlanok tengerén. Van, akinek nem adatik díszsírhely, csak nemzeti gyász. Megértük. Megértük, hogy az egyszerűen csak ellenforradalmi miniszterelnöknek degradált Nagy Imrét egy nemzet kíséri végső útjára. Megértük, hogy képei divatáruként fogynak az aluljárókban. Nagy sors itt Keleten, ahol a hírnév addig tart, míg megfelelő számú gumibot garantálja. Kiadók versenyeznek, hogy minél előbb és minél több könyvet jelentessenek meg róla. Ha prűd lennék, még azt is mondhatnám, Nagy Imréből jól jövedelmező üzletág lett. De ez sem baj. Ami ugyanis eladható, ahhoz az embereknek van valamifajta viszonya. Legyen, ha már eddig nem lehetett. Hisz nemrég még ő volt az, aki ránk szabadította a csőcseléket. Ő volt az, akinek felelőtlensége nemzeti katasztrófát okozott, ő volt, aki elárulta a magyar szocializmust, s ezért (mert sajnos nem sikerült neki) méltón bűnhődött. Ma viszont ő a minden forradalmárok legnagyobbika, a nép vezére, a szent és messzire világító szabadságharc vezére és mártírja. Magyarok vagyunk, úgy tűnik ez azt is jelenti, hogy csak szélsőségekben tudunk gondolkodni. Hős vagy áruló, gyilkos vagy áldozat, esetleg rendes ember, vagy kommunista. Pedig ritkán ilyen egyszerű a képlet, ahogy Nagy Imre esetében sem. Népünk közelmúltjában sajnos kevés lehetőség mutatkozott szent életre, s makulátlan pályákat sem igen találunk — legfeljebb azok között a gyerekek között, akik még mielőtt élhettek volna, áldozták fel magukat a szabadság szép, de délibábból épített oltárán. Nagy Imre életszentséggé magasztosult politikai pályafutása sem csupán hősi tettek gyűjteménye. Ha mélyebbre nem is ásunk, azt mindenképpen le kell szögeznünk, nem ő volt a szabadságharc elbukó vezére. Miután ugyanis beolvasta híres kiáltványát, egy követségre menekült, mely kifejezés egyszerre érzékelteti e tett lényegét és azt, hogy ami szabadságharc volt hazánkban ötvenhat őszén, azt eltökélt fiatalok vezették és harcolták végig. Most, ennyi év után, még mielőtt ötvenhat negyvennyolcas szabadságharcos magasságokba emelkedne, lássuk be, hogy nagy volt a vágy és kevés a harcos. Olyan kevés, hogy még mielőtt megkezdődött volna egy igazi szabadságharc, már véget is ért, bármilyen hősiesen is viselkedett az önkéntesként harcoló pesti ifjúság. Az igazság sohasem szégyen — különösen, ha tudjuk, a szovjet hadsereg jelentette annak a hatalomnak legfőbb támaszát, mely legyőzte az alig elkezdődött szabadságharcot. Nagy Imre jelentősége nem abban áll, hogy vezér volt. Nem hiszem, hogy forradalom vezére akart volna lenni. Nem is azért övezi tisztelet, mert a felkelt nép élére állt, hiszen valójában a nép választotta ki őt és nem ő vezette a felkelt népet. Amiért minden európainak fejet kell hajtani emléke előtt az bátran vállalt hite, mely végül is egy kora nyári hajnalon felállított akasztófa alá vezette inkább, mint hogy elnézést kérjen azoktól, akiknek egy néptől kellene bocsánatot kérniük. Mert azzal, hogy kimondta az ország semlegességét, bevallotta azt, amit mi már jól tudunk, hogy Magyarországnak nincs ellenérdeke a Nyugattal, s ha vannak vitáink, azokban éppen olyan országok a partnereink, melyeket a közösen viselt szovjet megszállás okából testvérünkként tisztelhetnénk, ha lenne kedvünk hozzá. Azzal, hogy hazánknak egy Ausztriához hasonló helyzetet akart kivívni, Nagy Imre a század jelesei közé emelkedett. A politikusi jelentőség mellett van még valami, ami példaértékű. Tudjuk, hogy a bukás után sok mindent ígértek neki, még miniszteri tárcát is. Nem fogadta el. Biztosan nem azért, mert unta az életet, inkább mert tisztában volt azzal a manapság ritkán gyakorolt igazsággal, hogy aki egyszer már odaáll valahová, akkor ott a helye, és nem állhat át csak úgy a tegnapi ellenfél oldalára. Ez az életet szerető, cseppet sem forradalmár küllemű ember egyszerűen természetesnek tekintette, hogy neki nincs más út, mint vállalni azt, amit vállalnia kell, ha már bűn lett az, amiért büszke is lehet valaki önmagára. Nem vallott, nem kért bocsánatot, kitartott nézetei mellett. Ez az ember vált mítosszá, jelképpé. Mindenki tudja, aki ma Nagy Imrét mond, nem csupán egy rég halott politikusra mond igent. A múlt, bármilyen tanulságos is, még nem lenne milliókat érdeklő közügy. Ám aki ma Nagy Imrét mond, az harminckét év pártdiktatúrájára mond nemet, s ők vannak többen. Sokan attól tartanak, a temetés rendszerellenes tömegdemonstráció lesz. Nos, ha rendszer az, ami itt negyven éve történik, akkor a legkevesebb, amit tehetünk, hogy demonstráljuk, nem értünk egyet vele, nem vagyunk hívei. Attól nem kell, hogy erőszakos cselekmények rondítják el a gyásznapot. A nép idén is bebizonyította már, hogy a csürhe nem az ő sorait erősíti, a csürhe pedig ha nem kap parancsot, sohasem támad, s bizonyosak lehetünk benne, hogy ezúttal nem kap parancsot. Akinek tetszik, ami az elmúlt években történt, az ugyanúgy csoportosulhat, kivonulhat az utcára, megmutathatja magát. Kötelessége is lenne, hiszen van egy réteg, aki elég sokat kapott ettől a hatalomtól. Joga is van hozzá, ahhoz kevésbé, hogy a másik oldalon állók szándékait kérdőjelezze meg. Igen, biztosra vehető, hogy június tizenhatodikán tömeg lesz, százezres tömeg. Nagy eredmény egy olyan országban, ahol eddig jószerivel a talpnyalás jelentette a politizálást, és az számított politikus embernek, aki a vele szemben álló jelentékeny elvtársak előtt ügyesen tudta palástolni szándékait. Ám ez nem Nagy Imre bűne, hanem a levezetőké. Azoké, akik kicsinek érezték magukat ahhoz, hogy a szerintük többségben lévő józan munkástömegekhez szóljanak, csak akkor tudtak szépeket mondani, amikor már megindultak a tankok Nagy Imre és honfitársai fővárosa ellen. A mai magyarnak, a gyászos végeredmény ismeretében érthető, hogy melyik oldalon a voksa. Remélhetően a demonstráció is méltó lesz az ügyhöz. Mert most, amikor e sorokat gépelem, még minden bizonytalan, egyszerű okból. A hős sok, a koporsó pedig csak akkora, mint egy ember. Jelenleg még az sem biztos, hogy egy temetés lesz, lehet, hogy kettő (ha ez így lesz, akkor a tankboyoknak és unokáiknak ismét lesz minek örülni), sőt az is lehet, hogy még több. Verseny folyik, hogy ki beszélhet a sírnál. Kár, hogy néhányan elfelejtik, Nagy Imre ma már nem csupán az övék. Nem csak azoké, akik (tisztelet érte) harcoltak az ügyért, vagy ott voltak környezetében. Nem csak azoké, akik börtönbe kerültek, mivel éppen a zsarnokság logikája miatt még az sem biztos, hogy „megérdemelték”, pedig épp ez a megérdemeltség fedné az igazi érdemet. Ez a nap legalább ennyire azoké, akik személyes érdek és indulat nélkül akkor lettek e hagyomány követőivé, amikor már más, kényelmesebb utak is voltak. Azoké, akik nem e lenyűgöző két hét következményeiként kerültek a szellemi barrikád túloldalára, hanem belátás