Kapu, 1989. június (2. évfolyam, 6. szám)

Siposhegyi Péter: Élő és holt temetése

SIPOSHEGYI PÉTER Élő és holt temetése­ ­. A holt Temetünk, így többes számban. Június tizenhatodikán a huszadik századi magyar történelem legnagyobb temetése zajlik majd a nem ekkora felhajtáshoz szokott külvárosi temetőben. A nagyoknak ugyanis pantheon jár, díszsírhely a Mező Imre úti temetőben, ahol békében éli második életét gyilkos és áldozat, harcostárs és áruló. De ennek rítusa van éppúgy, mint a kerek évfordulón lerakott ko­szorúknak, semmitmondó beszédeknek. Így jár az, aki kommunis­taként hal meg Magyarországon, s ráadásul elég magas polcra eről­­ködte fel magát az alkalmatlanok tengerén. Van, akinek nem adatik díszsírhely, csak nemzeti gyász. Megértük. Megértük, hogy az egy­szerűen csak ellenforradalmi miniszterelnöknek degradált Nagy Imrét egy nemzet kíséri végső útjára. Megértük, hogy képei divat­áruként fogynak az aluljárókban. Nagy sors itt Keleten, ahol a hír­név addig tart, míg megfelelő számú gumibot garantálja. Kiadók versenyeznek, hogy minél előbb és minél több könyvet jelentesse­nek meg róla. Ha prűd lennék, még azt is mondhatnám, Nagy Imré­ből jól jövedelmező üzletág lett. De ez sem baj. Ami ugyanis eladha­tó, ahhoz az embereknek van valamifajta viszonya. Legyen, ha már eddig nem lehetett. Hisz nemrég még ő volt az, aki ránk szabadítot­ta a csőcseléket. Ő volt az, akinek felelőtlensége nemzeti katasztró­fát okozott, ő volt, aki elárulta a magyar szocializmust, s ezért (mert sajnos nem sikerült neki) méltón bűnhődött. Ma viszont ő a minden forradalmárok legnagyobbika, a nép ve­zére, a szent és messzire világító szabadságharc vezére és mártírja. Magyarok vagyunk, úgy tűnik ez azt is jelenti, hogy csak szélsősé­gekben tudunk gondolkodni. Hős vagy áruló, gyilkos vagy áldozat, esetleg rendes ember, vagy kommunista. Pedig ritkán ilyen egysze­rű a képlet, ahogy Nagy Imre esetében sem. Népünk közelmúltjá­ban sajnos kevés lehetőség mutatkozott szent életre, s makulátlan pályákat sem igen találunk — legfeljebb azok között a gyerekek kö­zött, akik még mielőtt élhettek volna, áldozták fel magukat a sza­badság szép, de délibábból épített oltárán. Nagy Imre életszentség­gé magasztosult politikai pályafutása sem csupán hősi tettek gyűjte­ménye. Ha mélyebbre nem is ásunk, azt mindenképpen le kell szö­geznünk, nem ő volt a szabadságharc elbukó vezére. Miután ugyan­is beolvasta híres kiáltványát, egy követségre menekült, mely kife­jezés egyszerre érzékelteti e tett lényegét és azt, hogy ami szabad­ságharc volt hazánkban ötvenhat őszén, azt eltökélt fiatalok vezet­ték és harcolták végig. Most, ennyi év után, még mielőtt ötvenhat negyvennyolcas szabadságharcos magasságokba emelkedne, lás­suk be, hogy nagy volt a vágy és kevés a harcos. Olyan kevés, hogy még mielőtt megkezdődött volna egy igazi szabadságharc, már vé­get is ért, bármilyen hősiesen is viselkedett az önkéntesként harcoló pesti ifjúság. Az igazság sohasem szégyen — különösen, ha tudjuk, a szovjet hadsereg jelentette annak a hatalomnak legfőbb támaszát, mely le­győzte az alig elkezdődött szabadságharcot. Nagy Imre jelentősége nem abban áll, hogy vezér volt. Nem hiszem, hogy forradalom vezé­re akart volna lenni. Nem is azért övezi tisztelet, mert a felkelt nép élére állt, hiszen valójában a nép választotta ki őt és nem ő vezette a felkelt népet. Amiért minden európainak fejet kell hajtani emléke előtt az bátran vállalt hite, mely végül is egy kora nyári hajnalon felállított akasztófa alá vezette inkább, mint hogy elnézést kérjen azoktól, akiknek egy néptől kellene bocsánatot kérniük. Mert azzal, hogy kimondta az ország semlegességét, bevallotta azt, amit mi már jól tudunk, hogy Magyarországnak nincs ellenérdeke a Nyugattal, s ha vannak vitáink, azokban éppen olyan országok a partnereink, melyeket a közösen viselt szovjet megszállás okából testvérünkként tisztelhetnénk, ha lenne kedvünk hozzá. Azzal, hogy hazánknak egy Ausztriához hasonló helyzetet akart kivívni, Nagy Imre a szá­zad jelesei közé emelkedett. A politikusi jelentőség mellett van még valami, ami példaértékű. Tudjuk, hogy a bukás után sok mindent ígértek neki, még miniszteri tárcát is. Nem fogadta el. Biztosan nem azért, mert unta az életet, inkább mert tisztában volt azzal a manap­ság ritkán gyakorolt igazsággal, hogy aki egyszer már odaáll vala­hová, akkor ott a helye, és nem állhat át csak úgy a tegnapi ellenfél oldalára. Ez az életet szerető, cseppet sem forradalmár küllemű ember egyszerűen természetesnek tekintette, hogy neki nincs más út, mint vállalni azt, amit vállalnia kell, ha már bűn lett az, amiért büszke is lehet valaki önmagára. Nem vallott, nem kért bocsánatot, kitartott nézetei mellett. Ez az ember vált mítosszá, jelképpé. Mindenki tud­ja, aki ma Nagy Imrét mond, nem csupán egy rég halott politikusra mond igent. A múlt, bármilyen tanulságos is, még nem lenne millió­kat érdeklő közügy. Ám aki ma Nagy Imrét mond, az harminckét év pártdiktatúrájára mond nemet, s ők vannak többen. Sokan attól tartanak, a temetés rendszerellenes tömegdemonstráció lesz. Nos, ha rendszer az, ami itt negyven éve történik, akkor a legkevesebb, amit tehetünk, hogy demonstráljuk, nem értünk egyet vele, nem vagyunk hívei. Attól nem kell, hogy erőszakos cselekmények ron­dítják el a gyásznapot. A nép idén is bebizonyította már, hogy a csürhe nem az ő sorait erősíti, a csürhe pedig ha nem kap parancsot, sohasem támad, s bizonyosak lehetünk benne, hogy ez­úttal nem kap parancsot. Akinek tetszik, ami az elmúlt években tör­tént, az ugyanúgy csoportosulhat, kivonulhat az utcára, megmutat­hatja magát. Kötelessége is lenne, hiszen van egy réteg, aki elég sokat kapott ettől a hatalomtól. Joga is van hozzá, ahhoz kevésbé, hogy a másik oldalon állók szándékait kérdőjelezze meg. Igen, biz­tosra vehető, hogy június tizenhatodikán tömeg lesz, százezres tö­meg. Nagy eredmény egy olyan országban, ahol eddig jószerivel a talpnyalás jelentette a politizálást, és az számított politikus ember­nek, aki a vele szemben álló jelentékeny elvtársak előtt ügyesen tudta palástolni szándékait. Ám ez nem Nagy Imre bűne, hanem a levezetőké. Azoké, akik kicsinek érezték magukat ahhoz, hogy a szerintük többségben lévő józan munkástömegekhez szóljanak, csak akkor tudtak szépeket mondani, amikor már megindultak a tankok Nagy Imre és honfitársai fővárosa ellen. A mai magyarnak, a gyászos végeredmény ismeretében érthető, hogy melyik oldalon a voksa. Remélhetően a demonstráció is méltó lesz az ügyhöz. Mert most, amikor e sorokat gépelem, még minden bizonytalan, egysze­rű okból. A hős sok, a koporsó pedig csak akkora, mint egy ember. Jelenleg még az sem biztos, hogy egy temetés lesz, lehet, hogy kettő (ha ez így lesz, akkor a tankboyoknak és unokáiknak ismét lesz mi­nek örülni), sőt az is lehet, hogy még több. Verseny folyik, hogy ki beszélhet a sírnál. Kár, hogy néhányan elfelejtik, Nagy Imre ma már nem csupán az övék. Nem csak azoké, akik (tisz­telet érte) harcoltak az ügyért, vagy ott voltak környezetében. Nem csak azoké, akik börtönbe kerültek, mivel éppen a zsar­nokság logikája miatt még az sem biztos, hogy „megérdemelték”, pedig épp ez a megérdemeltség fedné az igazi érdemet. Ez a nap legalább ennyire azoké, akik személyes érdek és indulat nélkül ak­kor lettek e hagyomány követőivé, amikor már más, kényelmesebb utak is voltak. Azoké, akik nem e lenyűgöző két hét következmé­nyeiként kerültek a szellemi barrikád túloldalára, hanem belátás­

Next